ANYAFÖLDRÉSZ – APAFÖLD

Azt mondják, aki 33 évesen hal meg, különös kegyelem letéteményese. Hiszen halálával áttételesen Jézus Krisztus keresztre feszítését ismétli meg. Jézus bűntelen halálával megváltja az utána következő nemzedékeket is; s aki (legalább holtában) az ő nyomdokaiba lép, valamivel közelebb van a mennyországhoz. Nem tudom, így van-e. De akár igen, akár nem, biztosan nem éreztem kegyelemnek, amikor apám 33 évesen itt hagyott. Árulásnak éreztem. Árulásnak érzem ma, amikor – közel ehhez az életkorhoz – magam mögé pillantok. Miközben tudom, maga a kérdésfeltevés is értelmetlen, sorsszerű volt-e az egész. A sorsnál én – mint tényező – nem jöhetek (nem jöhettem) számításba. Isten pedig – ki tudja, mit gondol rólunk. Ki tudja, nyitva van-e még a szeme.

Apám halhatatlansága

„A holtak halhatatlanok, / míg fizetünk: emlékezéssel. / Rossz pénz. Nincs nap, hogy egy halott / öröklétét ne vesztené el” – írja a lengyel költőnő, Wisława Szymborska Rehabilitáció című versében (Csordás Gábor ford.). Apám halhatatlansága folyamatosan veszélyben forog. Nehéz emlékezni, amikor nincsen fogódzó. Ködképek sejlenek föl egy mély barlangból. Néhány szó, egy mozdulat, egy-két szakadozott fénykép. Sötét szemüvegkeret, amely mögött üres tekintet lapul. Nincs, amit kifejezzen. Azazhogy mégis. Mondani akar valamit. Akarom, hogy mondjon valamit. Egy biztató szót, szigorú feddést, egy jól irányzott kérdést, ami mindent megvilágít, mindegy, mit, talán egy káromkodás is elég lenne. Nincsenek szavai hozzám, mert elvesztettem őket. A nyelvvel együtt, amelybe beágyazódtak, amellyel egyedül elgondolhatók.

Amikor megszólítom, mintha magamhoz beszélnék, magamban motyognék. Beszélgetésünk csak monológ lehet, hiszen hangja nem különbözik az enyémtől, mássága legalábbis számomra felfoghatatlan, megidézhetetlen. Magamra sem irányíthatom a figyelmét, hiszen nevünk is azonos: ha azt gondolom, hozzá intézem szavaimat, csak visszhangra számíthatok. Képtelen helyzet, akárcsak Andrej Platonov egyfelvonásos minidrámájában, Az Apa hangjában. A szerző szerint a darab szelleméhez az áll közelebb, ha az apa és a fiú hangja ugyanaz, hiszen a sírból válaszoló apa valójában a fia szívéből beszél. Amikor a fiú elfelejtkezik róla, mélyre (ha úgy tetszik, a tudatalattiba) merül, majd emlékezésével újra (árny)létet kap. Az apa nézőpontja természetesen még ebben a különös szimbiózisban sem lehet egy a fiáéval. Ő az életre nem emlékezik; túl gyors, bizonytalan és talán jelentéktelen volt ahhoz, hogy megmaradjon. Az élő fiú és a halott apa sosem érthetik meg egymást, mindig elbeszélnek egymás mellett, akár (az emlékezetben) együtt élnek, akár éppen nem. Kétfelől néznek ugyanarra a szubjektumra, saját elválaszthatatlan kettősükre.

Apám halálával nem csupán egy embert vesztettem el, hanem egy istent is, hiszen csak isten pótolhatatlan, csak az ő halála kelt a föld körül áthatolhatatlan, örökké tátongó űrt. Istennek az emberben élő lenyomatát vesztettem el, amely ott van mindenkiben, de személyessé számomra csak a hozzám közel állókban tehető. Konrád György szavaival: „Filozófiámnak az emberi személy egyetlen mivolta a talpköve. Ezt az egyetlenségünket isteni attribútumnak tartom. Senki sem helyettesíthető.” A bennem (nem) élő apakép kicserélhetetlen, senki sem ülhet a helyébe, még egy valódi, hús-vér apa sem. Hiszen nem nőttem fel apa nélkül, anyám újból megházasodott, és nevelőapát kaptam, akit soha, egy percig sem tekintettem idegennek. De pont az a baj velem, mint egész kultúránkkal, az egész ellentmondásos európai civilizációval: a pótapák mégsem helyettesíthetik a vér szerinti, nem kinevezett, hanem időtlen időkre örökbe kapott Apát, akinek léte, cselekedetei sokáig megkérdőjelezhetetlennek látszanak, de őt is meg lehet ölni valahogy, ha másképp nem, szavakkal, melyeket már nem tőle kaptunk, teljesen más nyelven szólnak, s ezért tőle idegen gondolatok táptalajául szolgálnak. Azt a nyelvet viszont, amelyen (isten)apám beszélt, nem tudom megfejteni, nem tudom többé kibogozni, mintha csomót kötöttek volna a nyelvemre, hangszálaimra. Se olvasni, se írni nem tudom – olyan nekem, mint a lineáris A írás, az ősi krétai civilizáció jelrendszere még jóval Európé és a hellének odaérkezése előtt. Szólni meg végképp nem tudok azon, így elvesztettem egyetlen – igazán életszerű – kapcsolatomat apámmal, a nagybetűssel.

elűzzem az árvaságot

„Miatyánk” – kezdi személyesre forduló imáját Tadeusz Konwicki halálra szánt antihőse a Mai álmoskönyvben –, „…atyám, akit sosem ismertem, akinek arcvonásait az egyetlen megmaradt fényképről tanulgattam, akit kerestem, hogy megszeresselek, s családi történetekben, a szomszédok tereferéjében kerestelek, atyám, aki után mindig vágyódtam, akire mindig büszke voltam, akit megalkottam magamnak, hogy elűzzem az árvaságot, atyám, aki mindig egy titokzatos részecskéje voltál létemnek, atyám, akire felnőtt koromban most oly fájóan emlékezem, és nem tudom, miért éppen ebben a pillanatban, ezen a napon emlékezem rád, és akarom emlékedet rögzíteni, atyám, akit álmaim és látomásaim segítségével mindörökre megjegyeztem, atyám, az élet és halál határáról… köszöntelek, bárhol is volnál, akár a természet egy részecskéjében, akár a nemlétben…” Mintha a saját, ég és föld felé mormolt szavaim lennének.

Legalább a nyelvünk összekötne! Legalább abban lelnénk konszenzusra, vagyis megnyugvásra. Legalább a szülőföldünk lenne azonos! De hiszen ugyanott születtünk, ugyanazt a nyelvet beszéltük évtizedekig, most mégis mintha évezredek, országok választanának el bennünket! Amikor apámat elvesztettem, nem csupán egy embert, egy istent és egy nyelvet hagytam magam mögött végérvényesen, soha vissza nem hozható módon, hanem egy meghatározott vidéket: az apaföldet is. A nyugvó és termékeny anyaföld, a Boden – miként Jung Föld és lélek című elemzésében áll – megmaradt nekem. Ebből táplálkoztam, ebből élek ma is, mondhatni foglalkozásszerűen. Az anyanyelvemhez és Magyarországhoz köthető, évezredekre és nomád ázsiai hordákra visszanyúló, mással össze nem téveszthető, mással kicserélhetetlen kultúrából. Ezt a kultúrát nem adnám semmiért, de ha akarnám, se tudnám elvesztegetni. Örökül kaptam halottaktól és élőktől, akik szintén belőle táplálkoztak, mégsem csökkent, sőt nőtt a térfogata, kiterjedése.

Ebben a kultúrában, ezen a földön vagyok otthon, máshol csak szomszéd, bevándorló, mi több, élősködő lehetek. De ez – legalább a lehetőségek szintjén – nem volt mindig így. Ám az apaföldet, a határokkal, lokalitással rendelkező Vaterlandot most már nem érhetem el, hiába nyújtózkodom feléje. Szerencsés esetben a kettő egybeesik, illetve pontosabb, ha azt mondom: az egyiket ki lehet jelölni a másik területén, a kettő fogalma összekapcsolódik. Ahogy az Anyáé és az Apáé, a lehető legtermészetesebb, legorganikusabb módon. Amikor megszülettem, magyar szülőktől, Budapesten, nem volt kérdéses, hogy milyen nyelven fogok megszólalni, milyen utcákon járok-kelek majd. Háromhónapos voltam, napra pontosan, amikor apám nyomdokában Varsóba kerültem. Ott éltünk, ott dolgozott három éven keresztül, hiszen munkája mindkét nyelvhez, mindkét kultúrához kötötte, emberek ezreinek könnyíthette (vagy nehezíthette) meg, hogy át- meg átjárjanak egymás földjére, részesei legyenek a másik értékeinek, tapasztalatainak, élményeinek. Kedvet csinálhatott hozzá, hogy ebben a börtönben – a vasfüggönyön belül – viszonylag szabadon mozoghassunk, testben és akár lélekben is. A nyelv, amelyet (humboldti és chomsky-i értelemben) magamból megalkothattam – hiszen saját, mélyen kódolt képességeimet e külső adottságok erősítették fel és bontakoztatták ki –, a lengyel volt. Ezen keresztül, ennek segítségével eszmélhettem a világra, legalapvetőbb tárgyaira, jelenségeire és eszméire. Persze csak úgy, mintha társasutazáson vennék részt, hiszen mikrokörnyezetem ettől még szemernyire sem volt kevésbé magyar. De ők ketten egymásba fonódtak, mintha verekednének vagy szeretkeznének, összevesztek és megbékültek, beárulták és kiszínezték egymást, magukat – bennem. Aztán az aranykornak, ha létezett egyáltalán, egyszerre vége szakadt. Apám meghalt. Hazajött meghalni, de nekem ma is úgy tűnik, lengyel föld veszi körül. A család maradéka visszament még, de aztán egy újabb év elteltével végleg elvágtuk az apaföldhöz bogozó köteléket. Anyám most is ismeri apám nyelvét, de nekem olyan, mintha holt nyelven társalogna. Bizonyára dühös voltam, és nem értettem semmit. Nem tudtam, amit ma már sejtek, hogy nincs, és nem is lehet magyarázat. Tudatosan vagy a távollévő apja ellen lázadó gyerek ösztönös idegenkedésével nemet mondtam apám nyelvére, apám földjére. Nem akartam többé lengyelül megszólalni, nem akartam emlékezni a nyelvben rejlő kínosan intim tartalomra. Ha már nem apámmal együtt vehettem részt benne, szerettem volna kiábrándulni belőle. Sikerült, de a hiányát ma is érzem, kétségbeesetten, olcsó nosztalgiával, erőtlen és szükségszerűen hamvába holt nyelvleckékkel, magányos utazásokkal, könyvekkel próbáltam betölteni. Most már nem tehetek vele semmit. Magyarország mindig az anyaföldem lesz, de Lengyelország is örökre az apaföldem marad – és ez túl van a tapintható dolgokon, a nyelv ízlelésén, a gondolatok kiúttalan ösvényein. És nem az elképzelhető legtermészetesebb, hogy az első „igazi” szerelmet pont ezen a földön ismertem meg? Mintha csak apám terelte volna elém. És nem törvényszerű, hogy azt is idő előtt elvesztettem, mielőtt igazán belekóstolhattam volna? A veszteségek felerősítik egymást, és haza száműznek, mielőtt egy szót is szólhatnék. De ugyan mit is mondhatnék?

regressziós hipnózisban

Szeretném egyszer visszanyerni az emlékezetem. Felülni az egymásba kapcsolódó képek vonatára, és leszállni minden útba eső állomáson, majd végül a pályaudvaron, ahol színről színre láthatnám apámat. Amilyen a maga valójában, túl minden spekuláción, apakomplexuson, mesterséges felnagyításon, sosem-volt apaképeken. Nem azt akarom látni, amit Szabó István Apa című játékfilmjének címszereplője, aki hősnek, ellenállónak, az élet urának képzelte apját, és tartást is így kívánt szerezni magának. Más apjára sem vagyok kíváncsi, ezért a dokumentarista Schiffer Pál és Sípos András Apaképek című opusza (magyar művészek és gondolkodók apaképeinek feldolgozása) is csak arra jó számomra, hogy ne szálljak le idő előtt. A képzeletbeli regressziós hipnózisban a Keleti pályaudvaron kelnék útra Budapesten, amelynek környékén töltöttem gyerekkorom egy részét, közvetlenül a hazatérés utáni éveket, apám apjának labirintusszerű szolgálati lakásában. Az övében, akit szintén alig ismerhettem, hiszen néhány hónappal élte csak túl a fiát. Ez a lakás egyébként a vakok és süketnémák intézetében volt, ami utólag kétségbeejtően rezonál helyzetemre: magam is vak, süket és néma lettem apámmal szemben.

Megállnék Ochaby-ban, ha a menetrend ismerné ezt az isten háta mögötti helyet, ahol a már említett szerelmen kívül egy nagyszerű embert, egy lengyel nagybácsit találtam, és „tragikus hirtelenséggel” el is veszítettem. De mielőtt ő is elveszítette volna magát, kómában feküdt hónapokig – ha tehetném, most bepillantanék az iszonyat, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, a boldognak tűnő pillanatok panoptikumába, valahol félúton élet és halál között. Megállnék Krakkóban is, ahol Szymborska él, egy ugyanolyan reménytelenül kietlen kaszárnyában, mint az a másik lány. Helyi érdekű járaton zarándokolnék el a nem messze lévő Auschwitzba, ahol az európai kultúra egyik gyökerét próbálták szántszándékkal kitépni és számtalan apával, fiúval (anyával, leánnyal) együtt a krematóriumban elhamvasztani. Megállnék olyan helységekben, ahová csak egyszer-kétszer jutottam el, amikor alvajáróként tévelyegtem a felnőttkor határán. Megállnék Varsóban, ahol éltem is meg nem is, amit ismerek is és nem is; a városban, amelyik Tadeusz Konwicki szerint örök lázban ég, amelyik számára ugyanolyan otthonos börtön volt, mint Kertész Imrének Budapest, s ahol mindig közel az apokalipszis. És Konwicki, na meg Czesław Miłosz nyomdokain – a kalauz minden tiltakozása ellenére ezen a (lélek)vezető (psychopompos) nélküli, mégis a Hádészba tartó szerelvényen – görbén a litván határvidék felé venném utamat, ahol a hajdan volt rengetegekben számtalan amnéziás utazó szólongatja régi ismerőseit, és éjszakánként didergető rémálomra ébred. Hogy apám melyik stáción állna elém – hol mondhatnám neki, hogy „megérkeztem, itt vagyok” – nem tudhatom. Ahhoz előbb végig kellene menni, kíméletlenül. Mindaddig, amíg ezt meg nem teszem, akárhányszor is húzódom a melegedőbe, lelki értelemben hajléktalan maradok.

létezik egyáltalán szabadság?

„Ezt én mondom, vagy ismételgetem valaki szavait, aki régen meghalt?” – teszi fel a kérdést, jogosan, Tadeusz Konwicki (Bohin). Van ebben bármi különös? Miért teszek úgy, mintha az egész csak rólam szólna, s hogy a kapaszkodónak használt idegen gondolatok csak nekem nyújtanának fogódzót, és nem lennének önmagukban is szuverének? Miért palástolom, hogy sorsom vagy sorsnélküliségem, életem-halálom, apátián és bizonyos értelemben anyátlan mivoltom ugyanannak az örök (nietzschei) visszatérése? Minden út más és más, de a legtöbb ugyanazokkal a kövekkel van kirakva. Nemcsak én gondolkodom magamról, nem csupán én használom eszközül a nyelvet, de valamilyen megfoghatatlan indokból a gondolataimat is a készen kapott mitikus ősképek vezetik, és saját nyelvem formálja a betűket helyettem. Ilyen körülmények között létezik egyáltalán szabadság? Ha azt vesszük, hogy valamennyi emberi személyiség mindenhatóként vehet-e részt saját élete alakításában, a válasz egyértelmű és határozott nem. De ha arra gondolunk, hogy a készen kapott és szerzett e világi és metafizikai készletekből, legyen szó történelemről, kultúráról, identitásról, hitről, szabadon kibontakoztathatunk-e egy különös, reprodukálhatatlan együttest, igennel válaszolnék. Nem az a valódi kérdés, hogy megtartható-e szabadság, ha a kultúra, a hit, a nyelv ágas-bogas faóriása elveszti azokat a mikroszkopikus méretű, ám messze nyújtózó szálait, melyeken keresztül a földbe kapaszkodik, új táplálékot vesz magához, s egymás után lehullajtja égig érő leveleit is, amelyekkel oxigént áraszt maga körül?

Az anyanyelv a bábeli nyelvzavarban biztos menedéket jelent. Csak kevesen vannak, akik kívül vagy felül tudnak állni nyelvükön, és nem térnek mindig vissza hozzá, mint az anyaölbe. Csak az anyanyelv nyújt ellentmondásmentes otthonosságot, ezt a közeget Kosztolányi szerint nem lehet túladagolni, ellentétben az idegen nyelvvel, amelyik mérgező lehet. Ez az állapot természetesen már azt a mitikus időt képezi le, amelyik a Bábel tornyának félbehagyása után kezdődött. Előtte minden teremtmény egyetlen, közös nyelvet beszélt, amelyen az Istenatyával is osztozott. Gőgjében azt képzelte, felérhet az Isten lakhelyéig, szemtől szembe válthat szót vele, és talán ő sem lesz kisebb, mint a Mindenható. Hiúságáért keservesen meg kellett lakolnia: a bibliai történet szerint így szórattak szét a nyelvek és a rájuk épülő emberi közösségek szerte a világon. Kivétel nélkül minden ember elvesztette hát az apanyelvét, hogy külön-külön anyanyelve magába fogadhassa őt. Herder úgy gondolta, a nyelv az adott nép eszének és jellemének lenyomata. Wilhelm von Humboldt szerint a nemzeti nyelv és a nemzet egyénisége szorosan összefügg, sőt anyanyelv nélkül képtelenek lennénk a gondolkodásra is. Kosztolányival együtt a legtöbb gondolkodó az anyanyelvet a lélek beszédéhez hasonlította. „A nyelv az ember vallomása. Leheletével beszél, a lélegzésével, melyet az ősnépek léleknek hívtak”; „Az, hogy az anyanyelvemen írok, nem fogalmazás, hanem a lélek lélegzése, a legközvetlenebb közlés, szabad írás, ösztön és élet” (A lélek beszéde, 1933). Ez a lelkiség kölcsönöz a tömegeknek, azaz az egyes népeknek halhatatlanságot, s ha egyetlen nyelvben egyesülnének, egyéniségük el is pusztulna. „Beletörődöm abba, hogy megsemmisülök. De nem tudom elfogadni, hogy szellemiségemnek legalább az a töredéke ne maradjon utánam, melyet valaha átitattam lelkemmel, s hogy miután lélegzetem mindörökre elakad, legalább azok a szavak ne lebegjenek sírom fölött, melyeket egykor leheletemmel mozgattam, az anyanyelvem, a legközelebbi testvéreim beszéde, a lélek beszéde, mely minden elmúláson túl is olyan, mint a családi folytonosság dallama. Úgy érzem, hogy az élet e nyelvi túlvilág nélkül aljasan állati volna, s a halál még vigasztalanabb, még sötétebb” – ezt alig néhány hónappal azután írta, hogy Hitler kancellár lett, s egész Európára, anyanemzetek sokaságára vetült halálos árnyék.

eredendő bűn

A szellemmel, teremtő képzelőerővel (pneuma, spiritus, atman) rokon apai elemmel szemben tehát az anyaggal (materia), földdel, lélekkel érintkező anyait tették felelőssé a beszédért. Nehéz dűlőre jutni, hogy ebben a sokféleségben, a nyelv s a kultúra részekre hasadásában, majd az összetapasztására tett kísérletekben természetes vagy természetellenes jelenséget lássunk, korlátokat szabjon nekünk, vagy éppenséggel tágra nyissa a szemhatárt. Kosztolányi szerint ez a bábeli nyelvzavar ijesztő, de izgató, édes is, akár az élet. „Kétségtelenül megindító, hogy az ember véges értelmével le akarja győzni a végtelen lelket, a nyelvet. Ebben van valami égvívó elszántság”. Jó száz évvel korábban Humboldt is úgy vélekedett: mivel minden nyelv egy-egy világnézet, sokféleségük, kölcsönhatásuk gazdagítja a kultúrát, hozzájárul az emberiség fejlődéséhez. Condorcet ezzel szemben egységes, a logikán alapuló, az igazságot ellentmondásmentesen kimutató nyelvben gondolkodott – egyfajta e világi istennyelvben. Leszek Kolakowski azonban tágabban értelmezi a Bábel-torony szimbólumát. Szerinte a kölcsönösen érthetetlen nyelveket tömörítő filozófia, s benne a felvilágosodás eredendő bűne, hogy hátat fordított az univerzum egységes rendjének, az értelemből isteni jogokat bitorolvá égig érő tornyot épített, s ezzel az emberiség egysége helyett annak elkülönítését érte el (Metafizikai horror, 1988). Hasonló következtetésre jut Földényi F. László is A gömb alakú torony (Bábel tornya az ezredvégen) című esszéjében (1997/1998): úgy véli, a Bábel tornyának új, globális építménye csaknem készen áll, mindenki ugyanazt az Isten halálának képzetében fogant, transzcendenciától mentes nyelvet kezdi beszélni. Ez pedig – folytatja a gondolatmenetet (Európa irodalmáról, 2003) – önsorsrontó mentalitás, hiszen az európai kultúra e hármasságból (égi, földi és kozmikus) építkezik; az emberiség a szellem szekularizációja óta egyre jobban bezárkózik a korlátolt szabadság tornyába, s kezd mindinkább magában beszélni.

Az a kultúra, amelyik ilyen vagy olyan módon lemond az apáról vagy az anyáról, nem érdemli meg a kultúra nevet. Képtelen arra, hogy belőle nemzetek, s egész földrészek táplálkozzanak. „Az anya bölcs tanácsát és a természetes korlátozás őt megillető kérlelhetetlen törvényét bizonnyal figyelembe kellene vennie az embernek. Sohasem volna szabad elfelejtenie, hogy a világ azért áll még, mert ellentétei tartják az egyensúlyt. A racionálist így ellensúlyozza az irracionális, a szándékoltat pedig az, ami adva van” – írja Jung Mélységeink ösvényein című munkájában. Másutt pedig: „Egy olyan világnézet vagy rend, mely az embert elvágja életének ősképeitől, nemcsak hogy nem kultúra, hanem fokozódó mértékben tömlöc vagy istálló”. Néven nevezve ez nem más, mint a valamennyiünkben (s így közös történetünkben) is ott lapuló anyai és apai elv egységének felbomlása: „Az archetípus teljes elvesztését az emberek tulajdonképpen nem viselik el. Abból ugyanis ‘a kultúrában rossz közérzet’ támad, amelyben az ember már nem érzi jól magát, mert hiányzik neki az apa és az anya.” Úgy tűnik, az európai kultúra bizonyos részeinek és egységének időről időre beharangozott válsága szoros összefüggésben áll olyan átfogó történelmi, társadalmi, szellemi, tömeglélektani krízisekkel, amelyekben az egyik elem mérhetetlen megnövelésének vagy elvesztegetésének vagyunk tanúi. Nem csoda, hiszen a pszichoanalitikusok atyja, Sigmund Freud szerint létünk egész kulturális bázisa, az erkölcstől a valláson és művészeteken át a társadalomig az anyát és az apát érintő (olykor Oidipusz-komplexusba torkolló), elfojtott, de néha felszínre törő vágyakon alapul.

időnként elfeledett értékek

Ha csak a történelmet tekintjük: az európai civilizáció máig tartó folyamán átsejlik a bizonytalan lavírozás az alapját képező, de időnként elfeledett értékek között. Pedig az ellentétek tagadása, egy elem kóros megnövelése mindig visszaütött. Európa születésénél Ázsia is ott bábáskodott (maga Európé a ma Libanonhoz tartozó Türoszban volt királylány), nevének gyökében sokan az „ereb”, azaz „nyugat” szír kifejezést vélik felfedezni. Európa tehát az ősi civilizációk hatókörétől nyugatabbra eső hely volt (a görög–perzsa háborúk így Hérodotosz számára már par excellence kontinensharcot, civilizációk összecsapását jelentették a despotikus, erkölcstelen kelet és a dinamikus, művelt nyugat között). Perifériából évszázadokra mégis centrummá vált, ám a kelet–nyugat kettősség máig megmaradt, s számtalan képzeletbeli határvonalat húz a kontinens közepére – akkor, amikor a nyugati civilizáció már rég nem csupán az Óhazát jelenti, súlypontja mostanság éppen Amerikába tevődött át. Emiatt vezető európai értelmiségiek az erős nyugati államok irányításával megalakuló új Európát éppen Amerikával szemben definiálnák, ellentétben a „fapados” Európa gondolatát elutasítókkal. Ugyanígy harcban állt a zsidó-keresztény és a görög-római hagyomány; a középkor az elsőt, a reneszánsz az utóbbit duzzasztotta fel, s Európa sokáig nem tudott harmóniára jutni. Ezeket a kettősségeket lényeges árnyalatok színezik: a Hold és a Nap birodalmainak vetélkedése, az apai és anyai elvek kitüntetése, illetve elvetése. Európé (Szemeléhez, Íziszhez, Déméterhez hasonlóan) khtonikus jellegű Holdistennő volt, akit a Napkirály (Zeusz) rabolt el és tett magáévá. Napkirályok (nemcsak XIV. Lajos, de Napóleon államát vagy az angol gyarmatbirodalmat is beleértve, amely felett „sosem nyugszik le a Nap”) és Holdistenek (a mindent felfaló és megemésztő, sötét, alvilági náci és szovjet hatalom) szintén végigdúlták Európát. Ami pedig az apai/anyai jellemvonásokat illeti: a svájci pszichiáter szerint a matriarchális beállítottságú Indiával szemben a nyugat differenciáltabb szülőképpel rendelkezik, de az anya mellett az apa helye általában magasabban van a trónuson, istenibb entitásnak tűnik. A tekintély, törvény, állam, a fejünk fölött elrendelt sors túlzásba vitt tisztelete a felvilágosult monarchiáktól a totalitárius rendszerekig az egyének szabadságát, teremtő késztetéseit csorbította, sokszor megnyomorította. De a mindent magába ölelő és feneketlenül elnyelő anyabirodalom, ideértve a pápa (latinul: „atya”) által igazgatott Mater Ecclesia, az anyaszentegyház időnként halálos ölelése, erőszakos térítései, a keresztes hadjáratok, az erősen apaelvű református államokkal kirobbant vallásháborúk úgyszintén óriási károkat okoztak testben és lélekben is. Ugyanakkor egyik elvet, kultúránk egyik alapvető hagyományát sem nélkülözhetjük, csak a mértéket nem sikerül gyakran eltalálnunk. Hiszen ezek a hatalmasra, kizárólagosra és sokszor halálosra növelt apák és anyák hamis apák és anyák voltak, mostohaszülei megalázott és megtiport gyereküknek: a nemzeteknek és az egyéneknek.

A Napbikán lovagoló Holdistennő, Európé egy volt azoknak a sorában, aki előtte és utána az újonnan született civilizáció kétarcúságát hordozták. Anyját „messze-világítónak”, őt magát egyes szófejtők szerint „széles-arcúnak” vagy „tágszeműnek” hívták – ezek mind a Hold attribútumai. Miután Zeusz magára hagyta Krétán, tőle született gyermekeinek pótapát választott: „Csillagkirályt”, vagyis Aszteriosz krétai uralkodót. Zeusztól pedig egy ércóriást, Talóst kapott őrzőül (neve ősi krétai nyelven Napot jelent). De a földiek sorsát befolyásoló égitestek súrlódását jelképezi Ió, Zeusz volt kedvese, a Héra által elátkozott és sorsüldözött holdtehén, valamint Európé vérrokonainak története is. Testvére, a napkocsis Adümnosz. Menye (Héliosz napisten lánya, a Holdistennő unokája), Pasziphaé, azaz „mindeneknek-világító”, aki egy bikával egyesülve szülte meg a szintén Aszteriosznak nevezett bikafejű, embertestű szörnyet, Minótauroszt. Unokája, a Thészeuszt a szörnyszülött megöléséhez segítő Ariadné, illetve annak nővére, az őrjöngő szerelmével szintén sorsára hagyott Phaidra (Ovidius: Hősök levelei, IV., X.). És a sort még hosszan lehetne folytatni, egészen a Holdistennő, Szemelé és a Napisten, Zeusz nászából született Dionüszoszig, kiben olümposzi rangra emelkedett a kettősség. A hellén civilizáció, s vele fél Európa kezdetektől az árnyék és a fény, az éj és a nappal, a sejthető és a tudható vívódásán alapult, s már korán (ahogy a fejlődő civilizációkban általában) az utóbbi elem kezdte elnyomni, később már tagadni is az elsőt.

nyughatatlan bolyongásban

Ám Európa származása önmagában is kétes. A türoszi királylánytól, Zeusz alkalmi kedvesétől eredeztetni önkényes dolog: Hérodotosz a Krisztus születése előtti 5. században már lázadozik az elnevezés ellen, mint ahogy zárójelbe teszi a föld másik két akkor ismert tájának, Ázsiának és Líbüának elnevezését is a mitológiai hősnőkről (Hér. IV. 45.). Felvetődik a kérdés: miért lenne éppen Európé, a Föníciából a krétai szigetre, Zeusz állítólagos szülőhelyére eljutó királylány az első, autentikus európai? Csupán mert a hellének „előretolt őrse” lehetett a Földközi-tenger újabb vidékeinek benépesítésekor. De ha ezt tekintjük kiindulópontnak, nem volna célszerűbb anyját (Télephasszát) és bátyjait (Phoinixet, Kilixet, Kadmoszt) tekinteni az európai civilizáció őseinek, akik – miután apjuk, Agénór türoszi király kijelentette, hogy Európé nélkül hazatérni se merészeljenek – Európát keresve bebolyongták a Peloponnészosz-félsziget és a környező szigetek jelentős részét, Boiótiától Thrákiáig telepeket, városállamokat, népeket hívtak életre, s elterjesztették a föníciai írást? Nem lehet, hogy Európa és a benne felnövekvő kultúra lényege éppen ebben, a szüntelen keresésben, a nyughatatlan bolyongásban, az ismeretlen utáni vágyban, új és új kihívások, vívmányok hajszolásában, a változásban rejlik, s ha hosszabb ideig megül babérjain, válságba jut?

A történészek arra hívják fel a figyelmet, hogy Európa belső térképe egészen másképp is alakulhatott volna. Európa és a történelem nélküli népek című tanulmányában (1990) Eric R. Wolf rámutat, hogy a kontinens sok korábban ténylegesen megvalósult egysége bomlott fel legkésőbb az újkor s a nemzetállamok kialakulásának hajnaláig: a Skandináviát, Észak-Közép-Európát és a Brit-szigeteket magába foglaló északi tengerparti birodalom, a kelet-francia és a nyugati-német unió, a német birodalom és Észak-Itália egysége, Katalónia-Dél-Franciaország összeköttetése, vagy az Ibériai-félsziget keresztény és muzulmán államainak kettőssége. Az tehát, ami ma jellemző a kontinensre, nem magától értetődő és szükségszerű, hanem majdhogynem véletlenszerű okok következménye – bele van kódolva a változás. Ám mások szerint az sem tagadható, hogy sokféleségével együtt Európa egysége már régóta fennáll: az első nagyszabású, máig ható kísérlet a kontinens összefogására az egyházi és világi-keresztény gondolatban rejlik.

Oscar Halecki lengyel származású történész szerint (Európa millenniuma, 1963), ebből már az újonnan integrálódott közép-európai államok (köztük a lengyel és a magyar) is erősen kivették a részüket. Le Goff francia történész azonban inkább a Karoling-reneszánsztól gyökerezteti az egységes európai civilizációt (Európa történelméről mesél, 1996). Mindvégig erős tradíciója volt az Európa civilizációs fölényéről szóló elméleteknek (a görög xenofóbiától a francia Enciklopédiáig és tovább), ugyanakkor a nemzet- és kontinens-független világpolgárságnak is: Pierre Bayle és Friedrich Schiller a 18. század elején és végén egybehangzóan az egész világot tekintették hazájuknak, sőt Montesquieu is arra ragadtatta magát, hogy életrajzában kijelentse: „Ha ismernék valamit, ami hasznos volna hazámnak, de hátrányára Európának, illetve hasznára lenne Európának, de kárára az emberiségnek, akkor azt bűnnek tartanám” (l. Ulrich Im Hof: A felvilágosodás Európája, 1993). Mindezek ellenére Európa egységét a legkülönbözőbb gondolkodók vallották magukénak: keresztény pacifisták, mint Erasmus vagy Saint-Pierre, felvilágosodottak, mint Montesquieu vagy Kant, romantikusok, mint Novalis, „életfilozófusok’’, mint Nietzsche – azok a szintézisre törekvő, ám bizonyos tekintetben megosztó szellemek, akik Európa valamelyik hagyománya mellett tették le voksukat, s nem (mint például Claudio Magris olasz eszmetörténész) kifordítható szőttesnek tekintették kultúrájukat.

a birodalmi gőgöt elhintve

Ezt a borulékonyságot talán éppen a mi vidékünk, Közép-, Kelet-Közép vagy köztes-Európa szenvedte meg a leginkább. Kelettől és Nyugattól, Naptól és Holdtól, apától és anyától soha békén nem hagyva terül el a kontinens belsejében. A római hódítás és a nomád eurázsiai vándorlók újabb és újabb hullámainak érkezése után, a magyar törzsek beékelődésével a szláv népek tengerébe, az első szilárd államok kialakulását követően a nagyhatalmak időről időre felszabdalták, maguk alá gyűrték e népeket, s a birodalmi gőgöt elhintve időnként velük is elhitették, hogy szomszédaikkal szemben nekik is hódító álmokat kell kergetniük. Az örökös nyughatatlanságot és otthontalanságot azonban e vidék lakói kényszerből erénnyé faragták, és éppen abból kovácsoltak mindenkitől eltérő identitást. „Állandó lakhelyünkön honvágyat érzünk ki tudja, mi után. Belülről próbáljuk otthonossá enyhíteni az otthontalanságot” – írta Konrád György egy 1987-es esszéjében (Az embernek kell egy filozófia). Néhány évvel korábban pedig ugyanarra a következtetésre jut, amelyre a napjainkban zajló vita sok (köztük számos nyugat-európai!) gondolkodója: „Lehet, hogy Európa európaiasodása Közép-Európa közép-európaiasodásával halad igazán előre”. (Van-e még álom Közép-Európáról?, 1984–85). Megérkezni ebben az értelemben pusztán annyit jelent: megmaradni olyannak, amilyenek vagyunk.

Amikor a nagy keleti birodalom és annak (apaelvű) személyi kultusza bekebelezte Közép-Kelet-Európát, és magához idomította a helyi autokratákat, az állam maga alá temette az egyént, és nemcsak szabadságában, egyéniségében is elgörbítette: kóros apakultuszt vindikált magának. A kommunista rendszer összeomlásakor, 1988–1989-ben hatalmi vákuum és ambivalens apahiány keletkezett a térségben – tömegek hajlandósága nőtt meg a másik túlzásra, a röghöz kötött nacionalizmusra. („A rabságban élő népek kölcsönösen szeretik és tisztelik egymást, de amint visszaszerzik a szabadságukat, mindenki mindenkit gyűlöl és lágerbe vagy börtönbe akar zárni” – írja Konwicki, már a rendszerváltás után keletkezett Séta a halott lánnyal című regényében.) Feloldást és kiutat csak az adhat, ha egyikünk sem veszíti szem elől kultúránk kettős (hármas, négyes, ahogy tetszik – mindenesetre sokrétű és kényes egyensúlyú) oldását és kötését.

Persze a térség sem egykor, sem ma nem tekinthető egységesnek. A más-más eredet (balti, szláv, ugor), az eltérő vallás (görög és római katolikus, iszlám, zsidó), a változatos orientáció (Bizánc, Német–Római Birodalom, Itália, Oroszország, Oszmán Birodalom stb.), a geopolitikai elhelyezkedés eltérő érdekeket, eszméket nevelt, de a kölcsönös egymásrautaltság, közös sors (pl. lengyel–magyar perszonálunió, Osztrák–Magyar Monarchia, 1848/49, 1956, 1968 és 1981 levert forradalmai, társadalmi krízisei) hasonló válaszok megfogalmazására késztette az ittenieket. Egyszerre magyarnak és lengyelnek lenni, egyszerre szerbnek és horvátnak, csehnek és szlováknak, szlovénnek és ukránnak, észtnek, lettnek és litvánnak, s ugyanakkor európainak érezni magunkat – magától értetődő és természetes valami. Akár végvárnak, előretolt bástyának, a nyugati civilizáció védelmezőjének, Európa szívének és közepének – vagy, Konwickivel, végbelének – képzeljük magunkat, egyet nem tagadhatunk: csak Európáról és Európától vannak fogalmaink, más kultúrában se élni, se gondolkozni, sőt teremteni sem tudnánk. Innen indultunk, és ide is érkeztünk meg – miközben egy tapodtat se mozdultunk.

túl közel került a Naphoz

„Honnan jöttem? A gyerekkoromból. A gyerekkoromból jöttem, ahogy egy országból jön az ember” – írta Antoine de Saint-Exupéry A hadirepülő című esszéregényében. Annak az embernek a szavai ezek, aki Európa és a fél világ kollektív őrülete idején tűnt el az európaiság forrásvidékén, valahol a Földközi-tenger fölött. (A fikció kedvéért gondolhatjuk azt is: túl közel került a Naphoz, mint hajdan a Kréta szigetéről menekülő Ikarosz.) Érdemes tehát elgondolkodni e szavakon. Nincs bennük semmi evidencia, hiszen lélek szerint valóban nem származunk mindannyian a gyermekkorunkból, a gyerekkor földjéről. Én történetesen igen, de szemben Saint-Exupéry-vel, visszatérni (belülről szemlélni) már képtelen vagyok. Európa – éppen, mert olyannyira emberszerű, hiszen a mi „képünkre és hasonlatosságunkra” teremtetett, bármilyen különbözőek is vagyunk – apa és anya nélkül vagy szülei által elnyomva mostohasorsra van kárhoztatva. Különösen a hamis, agyagszoborrá formált apával, a vakító Napistennel és a sötét, gyakran nőietlen Holddémonnal okozott sok kikerülhető veszteséget magának évezredeken keresztül. Talán, ha Európa népei (köztük mi, magyarok) végre egyensúlyba kerülnek apjukkal és anyjukkal – eltérő, de egymást kiegészítő örökségükkel –, én sem érezném olyan elveszettnek magam anyaföldrészemen, apaföldemen. Akkor esetleg a megérkezés sokkja sem lenne olyan sorsszerűen személyes.

Úgy érzem, egyszerre lenne szükségem a fiú és az apa szemszögére. Pedig végérvényesen kettéhasadtam. Fiam számára elveszíthetetlen akarok lenni, miközben tudom, őt is, magamat is csak áltatom. „Lidércként befolyásolni másvalaki álmait, másvalaki életében szerepet, apaszerepet, tehát végzetes szerepet játszani, az igazi borzalmak egyike…” – visszhangzanak bennem a narrátor szavai Kertész Imre Kaddisából. Talán így van ez annál, akinek Auschwitz „az apa képében” jelentkezett, és isten „Auschwitz képében” nyilatkozott meg. Aki viszont a személyes Bábel tornyát a rémségesen lenyűgöző varsói Kultúrpalotával tudja csak behelyettesíteni, s akinek a labirintus azonos egy lakással, melybe bekerülni, nem kijutni a lehetetlen, egészen másképp gondolkozik. Sohasem szűnik meg ostromolni az eget.

kép | Roman Selsky művei, wikiart.org