Győrffy Iván

ADY ENDRE VERSÉRŐL

1995 május

ADY ENDRE VERSÉRŐL

JÓ CSÖND-HERCEG ELŐTT

Holdfény alatt járom az erdőt.
Vacog a fogam s fütyörészek.
Hátam mögött jön tíz-öles,
Jó Csönd-herceg
És jaj nekem, ha visszanézek.

Óh, jaj nekem, ha elnémulnék,
Vagy fölbámulnék, föl a Holdra:
Egy jajgatás, egy roppanás.
Jó Csönd-herceg
Nagyot lépne és eltiporna.

Vannak versek, amelyeket átitat a csönd. Versek a belső szorongás csitítására, helyteremtés céljából. Mert néha teret kell alkotni, hogy megleljük az első, a mozdulatlan mozgatót.

Ezek a versek megbékítenek a világgal. Segítségükkel azonosulni tudunk néma önmagunkkal, s ha időközben más lesz a világ, mi mindig tudni fogjuk, hol van a hasonló. Kántáljuk soraik, s miközben hozzájuk igazodunk, létrehívjuk ezt a – ahogy Kondor Béla mondja – testünkből való hiányt. Ami kiszakadt belőlünk, de mégsem ment sehová. Az ilyen versen nemcsak a szemünk pihen meg. Egész valónkat át- meg átjárja egyértelműsége; s cserébe azért, hogy békén hagyjuk, az egy pontba sűrített létezés kitörölhetetlen lenyomatát kapjuk örökbe.

A csönd-versek, amelyekről beszélek, minden egyéb erényeik mellett hallatlanul csöndesek is. Adyéról azonban ez semmiképp nem állítható. Az övé reszket a hangoktól. Remeg a félig-kikiabált fájdalmaktól. Borzong a félelemtől.

liheg a nyakamban

A csend, amit itt találunk, távoli ismerőse a kiegyensúlyozott cselekvésre ösztönzőnek. Ez a csend vagy kapkodásra késztet vagy halálosan megbénít. Ez a csend mindig mögöttem jár és kényelmetlenül rám akaszkodik. Nem vesz tudomást a belső csönd lehetőségéről. Ott liheg a nyakamban, és irtóztató szavakat sugdos védtelen fülembe. Futni kell tőle, mert a halál bűze érzik leheletén, futni, hiszen otromba lépései bántóan zajosak. Olyannyira, hogy én is kénytelen vagyok zörejeket kelteni, hogy az övéit kioltsam. Minden egyes mozdulatával azt rikácsolja: az ő lármája jogosult egyedül, legyek néma mindörökre.

Csönd-herceg ritka nagy zsarnok. Nem enged másra figyelnem, csak őrá, szavaim mögött mindig felsejlik nyugtalanító dübörgése. Vele nem marad esélyem a szabad életre, hiszen szabadon nem is hallgathatok. Puszta jelenlétével szab határokat, s bármerre fordulnék, mindig őbelé ütközöm.

Árnyék ő és levakarhatatlan. Nemcsak holdfényben látszik, de akkor aztán különösen. Hiányában az éjszaka otthonos, kényelmesen lakható. Be lehetne kopogtatni az ,,igazi” csend ajtaján. És a legbelső szobában végre rátalálnánk a dolgok fénytelenül világító értelmére, ami bizonyosan kisbetűs.

,,Fehér ördög-lepel hullott miránk, / Fehér és csöndes lesz már a világ, / Átkozlak, téplek, marlak szilajon, / Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom. / Megöl a csönd, ez a fehér lepel: / Űzz el magadtól, vagy én űzlek el” – írja Ady egy másik versében. Ez a csönd megint valami egészen eltérő, egy harmadik fajta. A Léda-asszony zsoltárai között található csönd asszonyi, nőnemű. Ellenben Az ős Kaján ciklusának fenti versében a csönd kíméletlensége férfias. A versek igényei is különböznek: A fehér csöndé részleges, a Hercegé egyetemes, mi több, kozmikus. Erdeje: a világ kicsiben, az elveszettség miniatűr labirintusa, melyből kiút csak az elhallgattatáson keresztül lelhető. Kizárólag úgy lehet kikeveredni belőle, hogy megszűnünk tovább keresni és saját magunkat veszítjük el.

kezében a gyilokkal

A Hangok Diktátora elől menekülni nem lehet. Hiába van tele az erdő csengő-bongó jelenésekkel (Az alvó királyleány), a gonosz varázsló hangszereli ezeket, és – sajnos – életre kelnek az álmok, átszabják a valóságot. Beteljesül minden méltán rettegett eshetőség. Mielőtt az óriás elérne, kezében a gyilokkal, beáll a sóvárogva vágyott és iszonytatóan taszító vég percnyi némasága (Álom álom helyett). Ha nem kujtorogna minduntalan a hátam mögött, és szembesülhetnék vele, talán észrevenném, hogy a szörny arctalan. Üres lyuk tátong feje helyén, nem néz semerre, szólni is képtelen. Csupán zörög és csikorog. És morajlik.

A Herceg két hatalmas láb. Lábak, hogy örökké a nyomomban legyen, lábak, hogy egyszer eltiporjon. Tízölesek. A lépteit megszakító hézagok vákuuma tökéletesen embertelen. A köztes csend nem ,,társadalmi” csend, mint a Barangolás az országban forradalmi, vihar előtti zajtalansága. Társtalan magány ez, minden tíz öl alatt lépkedőnek természetellenes.

S nemcsak embertelen a csönd, de istentelen is. Nem része a harangzúgás, nem fogan az emberben hálás imákat. A Jó Herceg és a Jóisten két különböző személy. Előbbi rengetegszer káromkodik.

,,Békét a csönddel kötni ki tud? – teszi fel a kérdést Szilágyi Domokos. Hát ezzel bizony senki. Nem barátkozós fajta. Őt nem lehet belevonni ebbe a csodás élet-halál játékba, amit napról napra színre viszünk. Megvonja a beleszólás jogát, mielőtt egyáltalán megadná. Az élet elszenvedésére késztet, és a halál szótlan elfogadására kényszerít. A démon, aki zsinóron rángat, a legteljesebb passzivitás csöndjének szülőatyja.

Épp ezért honol abszolút nulla fok a Herceg birodalmában. Dermesztően jeges vidékeken járunk, minden kicsit is langyosabb szó a levegőbe fagy, s ott súlyosan megül. Halott tárgyakká válnak a szavak, elválasztva kiejtőjüktől, aki maga is didereg a csendtől. Mégis – cseppenként – ki kell adnia szájának minden melegét, különben a fagyos némaság rakna benne fészket.

halálra csókolná

Ez a csönd a héja-nászban halálra csókolná az embert. Így egyszerűen csak letaglózza. Vajon miért? Mert az extatikus mámor, Adynál főleg, gyakran áll a halállal közeli rokonságban. Az erő frigye ez a végső tehetetlenséggel. Zajos cuppantásokkal dolgozik itt a néma vég. Ezzel szemben a mi erdőnkben nincs kivel megbirkózni. Felemás világ, nőhiányban szenved – többek között. Rideg hely, minden oldalról szigorúan határolt. Még a tétovázás is egyenes vonalak mentén mozog, hiszen az ölés ölelés nélkül megy végbe.

Ady költeményében a kiszolgáltatottság szívdobogásaival mérhető a csend, akárcsak Nemes Nagy Ágnesnél. Rémítő, beteg lüktetéssel, mely előkészíti a rettenetes madár röptét. A madárét, amint szárnyával a múlandóság szellőjét legyinti áldozata (és hordozója) görcsbe rándult arcára. Vagy talán a Csönd-herceg sóhajt? A riadt ember egy pillanatra megáll, bezárja száját, hogy befelé figyelhessen. Emelkedik az irtózatos láb. S amikor megérti, hogy nincs mit meghallani, már el is késett.

kép | istockphoto.com