„A KÉPZELET SZÁLFÁI KÖZT”

Ha tanmesét akarnék írni a képzelet hatalmáról, egy gondolatcsírával kezdeném. Mondjuk Weöres Sándor félmondatos töredékével, amelyből alig néhány sort kombinálva érzékletes kép bomlik ki Cseh Tamás és Bereményi Géza képzeletvilágában. „A képzelet szálfái közt, a tények bozótjában”, énekel a dalköltő, egy kisgyermek szalad el – az emberiség jelképe –, rongyosra tépik a tények tüskéi a bőrét, ahogy futkos, valahol egy hűvös csillagon pedig hűvös istenek „vak szemekkel” isszák fel a látványt.

embertelenül rideg

Nincs mit magyarázni ezen az embertelenül rideg allegórián. E világban, úgy tűnik, nem marad választásunk: csak bolyongunk kínok között valóság és fikció határán, de egyik sem igazi otthonunk. Az isteneknek pedig – akik már nem vállalják tovább a felelősséget a világ működéséért –, „képük” sincs hozzá, hogy rendet tegyenek, helyreállítsák az őseredeti harmóniát, vagy legalább visszafordítsák a teremtést. A tények és a képzelet – az ember külső és belső kontrollmechanizmusa – könyörtelenül bedarál minden élő organizmust, amely képes felismerni e kettősséget.

A képzelet kultúrtörténete egyben a feloldhatatlan dilemmák története is. Hol kezdődik a valóság, és mit tekintünk a fantázia termékének? Egyáltalán: van-e különbség képzelet és fantázia között? Mit kezdjünk az igaz és a hamis beszéddel – azzal, amelyik kerülő úton bár, de a valóságból ered, és azzal, amelyik megcsúfolására törekszik? Milyen rokonság fűzi az álmokat a képzelethez? De talán a legfontosabb: létezik-e teremtő és pusztító (művészi) képzelet – egy, amelyik felkeni a szellemi nagyságokat, s egy másik, amelyik az Antikrisztust imitálja?

Mivel a zabolátlan képzelet számára minden megengedhető, valamennyi válasz csupán definíció kérdése. Ha Baudelaire különbséget tesz képzelet és fantázia között, joga van hozzá. Ha az olümposzi múzsák azt állítják Hésziodosznak, kiválóan értenek a hazugsághoz, de valódi mesterségük az igazság feltárása – azaz az isteni származású költői képzeletben ennek is, annak is van helye –, bátran megtehetik. Amikor például Hamvas Béla keresztény misztikusok nyomán az álom és az úgynevezett élet-képzelet, az imagináció különválasztására törekszik, a maga fogalomkörében tökéletesen igaza van. Hogyha a buddhista teológia a látszatvalóságot hirdeti, Ausztrália őslakói pedig az álomidőben hisznek, be lehet hódolni nekik. Amikor a szakrális képzelet hívei gondosan szelektálnak a fantázia teremtményei között, egyeseket felmagasztalnak, másokat sárba tipornak – nos, nekik is minden megengedhető. Természetesen egyik esetben sem árt megbizonyosodni, milyen axiómákra alapozzuk gondolati konstrukcióinkat, értékítéleteinket – egyetérteni ugyan nem szükséges velük, de a képzelet nevében máris általános amnesztiát hirdethetünk. „Az ébren levőknek egy és közös a világuk / az alvóknak mindegyike pedig / külön / világba lép /” – mondja Hérakleitosz.

a végtelenbe vagy a semmibe

A képzelet az ember legkitartóbb útitársa, de fogalmunk sincs, ez az út hová vezet. Származásáról, de még tulajdonságairól is keveset tudunk – hiszen megfoghatatlan. Amikor körbe akarjuk járni, a végtelenbe vagy a semmibe ütközünk, amikor erőszakosan megragadnánk, vallatóeszköznek használjuk. Ezért sosem tudunk kiszedni belőle olyasmit, amit nem magunkból merítünk. Talán könnyebb lenne a dolgunk, ha a „mérték” még mindig rendelkezésünkre állna. A görög-római hitvilág középpontjában például a változatlan istenek szolgáltattak kimeríthetetlen forrást, kivétel nélkül tőlük származott a kép, amelyet a képzelet kibonthatott. A prekeresztény kultúrában, ahol a világ még nem megszentelt, mert a szentséget magában hordozza, a dalnokok invokációjukban a múzsákat szólongatták, és nem pusztán udvariasságból: hitük szerint nélkülük nem boldogultak volna. Jelképes az is, hogy a művészetek és tudományok istennői, a „gondolkodók” az olümposzi főisten, Zeusz és Mnémoszüné, az emlékezet leányai voltak, bár khtonikus – kissé kegyetlen és féktelen – ősképeik eredetileg Uranosz és Gaia nászából fakadtak. A képzelet és az emlékezet ugyanis egymásra utaltak – nem csupán a mitológia, a kísérleti pszichológia, de mindennapos tapasztalatunk is erről a körben forgó „újrahasznosításról” tanúskodik. Mnémoszüné és Léthé, az emlékezet és a feledés szintén kéz a kézben járnak – nemcsak a mitológiai alvilág, Hádész határán, de Pauszaniasz szerint egy boiótiai jósbarlangnál is: a gondok elfeledése és a látomások emlékezete egyaránt szükséges annak, aki válaszokra vár. És itt lépnek be a képbe ismét a költői képzelet – mint az istenek dicsőítésének tudománya – patrónusai: a múzsák (megnevezésükre az emlékezet többes számát is használták!) hozták meg állítólag a fájdalmak feledését és a gondok megszűnését, a leszmoszünét az emberiségnek. Hésziodosznak és követőinek a múlt és a jövő elbeszélésének képességét adományozták (a jóslás ugyanúgy a felszenteltek jussa, legalábbis Homérosz idejéig, mint az ősi történeteket leíró képes beszéd), ám a tudást a jelenről megtartották maguknak. Azaz a kiválasztottak halandóságuk börtönébe zárva képesek csak összefüggést teremteni az elmúlt és az eljövendő dolgok között: a képzelet önmagában még senkit nem tesz istenné, legfeljebb néhány isteni képesség időleges birtokosává.

Alighanem későbbi mítoszelem a hamis múzsák megjelenése, akik csak mímelik az isteni adományt, sőt nem átallnak versenyre kelni a képzelet ősforrásaival: a múzsák (legyenek hárman, vagy akár kilencen) könyörtelenül elveszik képességeiket, ahogy tették Thamürosszal is. Talán a hajósokat halálba csábító szirének is ilyesfajta szárnyaszegett, hamis múzsák voltak: az öncélú – vagyis nem istenelvű – képzelet haláldémonai. Mindaz, ami a természetes harmóniával ellenkezett a világban, a mitológiai idők embere számára egyébként is múzsátlan volt. Ám az igazi múzsák énekére a nap, a hold és a csillagok is megálltak, a tengerek és a folyók megszelídültek, Helikon hegye az égig nőtt, azaz a világ természetes rendjét az örökkévalóság időről időre felfüggeszthette.

autentikus képzelet

De valóban istennek kell lenni ahhoz – vagy legalább emberfeletti képességek birtokosának –, hogy jó gazdái legyünk a képzeletnek? A fantáziáról gondolkodás legerősebb, legszemléletesebb vonulatát mindig is a transzcendencia utáni vágy mozgatta. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy a képzelet fogalomkörében lehetetlen elválasztani a profán indíttatású, a változó világra fókuszáló, a materiális újrahasznosítás jeleit felmutató, „a technikai sokszorosíthatóság korában” (Walter Benjamin) jellemző produktumokat a magukat isteni származásúnak feltüntetőktől. Valamennyiük mögött azonos archetípusok húzódnak, egymáshoz illeszkedő társadalmi funkciókat szolgálnak (amennyiben a képzeletet, s projekcióját, az empátiát az egyik legfontosabb szociodinamikai faktornak tekintjük), hasonló lélektani indítékokat interiorizálnak, külső jegyeik műítészi csoportosítása ugyanúgy a szubjektumból fakad, mint maga az autentikus képzelet. Egyszóval mindenki (érvényes ez egyedi szubjektumokra, kisközösségekre, egész kultúrákra) a maga képzeletvilága alapján fogad be vagy taszít ki képeket és fantazmagóriákat, de csak az vállalkozhat a szentté avatásra vagy a kiátkozásra, aki a mindent látás képességével felruházott. A képzelet mindent eltűr, mindent elfedez, mindent remél, és soha el nem fogy – mondhatnánk Pál apostol modorában.

Alkotóként világra hozni egy művet analóg a világ teremtésével, befogadása pedig a világ megváltásával – ez a gondolat végighúzódik az európai kultúra történetén, többek között ebből is fakadhat a géniusz elkülönülése, látszólagos gőgje, olykor iszonyú magánya. Nincsen szomorúbb látvány egy istennél, aki számkivetett a világban, mert megértést csakis önmagában lelhet. Ismét jó példát kínál erre Weöres Sándor egyik prózakísérlete, A képzelt város. „Ebben a városban nem ismer engem senki, és az itteni nyelvet nem tudom (ugyan melyik világ ismeri a teremtőjét, és ugyan melyik teremtő ért teremtményei nyelvén?)”, elhagyatottan, a képzeletére támaszkodva, meg nem értetten bolyong harmincmillió idegen lélek, az Emlékezet és a Megértés bronzszobrai között, amikor hirtelen egy templomból kiözönlik a teremtőjét (azaz a saját világába alámerülő géniuszt) imádó tömeg. Nyomorultan húzódik félre, nem tud mit kezdeni esetleges hódolatukkal, hiszen tudja, azon keresztül önmagát magasztalná. Éhesen, fáradtan, üres zsebbel indul haza; „visszamegyek abba a világba, melyet nem én teremtettem: ott mégse leszek ennyire magányos”, hangzik a végszó. Ha ebből a gondolatmenetből indulunk ki, félúton – a saját képzeletvilágába zárt alkotó ironizált páriasorsát messze magunk mögött hagyva – a művészet újabb definíciójára lelünk. Eszerint a művészet otthon-keresés más képzeletében. De van, aki ennél is tovább megy: a mindannyiunkon kívül álló, világunkba a képzeleten keresztül mégis aláereszkedő Istennel való virtuális egyesülést tűzi ki célul.

„A képzelet valódi történetében a hallgatás olykor fontosabb minden leírt mondatnál” – Pilinszky János áhítatos kijelentése (egy, a képzelet mibenlétéről szóló előadás végkövetkeztetéseként) arról nyújt tanúbizonyságot, hogy az elmondhatatlannal szemben nincs helye az ész analízisének. Drámai megállapítás ez: ha ugyanis „Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét”, csak a vele való transzcendens relációban beszélhetünk (hallgathatunk) képzeletről, ihletről, teremtő akaratról. Nélküle senkik és semmik vagyunk – vagyunk-e így egyáltalán? Passzív teremtés Isten révén, a képzelet teljes odaadása a transzcendensnek, egyedül ez az, ami Pilinszky szerint bármit létrehozhat. Így a képzelet feladata, hogy kiköszörülje a teremtésen a bűnbeeséssel keletkezett csorbát – és elősegítse a végkifejletet, az utolsó eljövetelt. Ma azonban még a látszat stiláris korszaka – a tükör-lét – uralkodik az isteni inkarnáció helyett, de Isten időnként jelet küld: „egyedül ő az, aki ír: a történések szövetére vagy a papírra”. Ebben az értelemben a manipulatív képzelet sem tévútra vezet – ha máshogy nem, tévedéseivel készíti elő a dráma végkifejletét, de ez a dráma valójában egy és oszthatatlan.

az őskép objektuma

Ha ebben a gondolatkörben mozgunk, a keresztény misztika és az alkímia ötvöződő fogalomláncára bukkanunk. Hamvas Béla például – többek között a misztikus Böhme és a katolikus teológus Baader nyomait követve – üdvtervet vél felfedezni az imagináció látomásában, amelyre az ember spirituális élettervét alapozza. Ez olyan képzeleti aktus – olvashatjuk a Mágia szutrában –, amely az apokalipszis felé sodorja képzelőjét (a világ romlása ugyanis helyrehozhatatlan – Pilinszky, habár ugyanaz a teleológia vezérli, még vissza-visszanéz az Édenre), átlényegíti, transzmutálja azt, azaz létrehozza az igazi valóságot. Ez a valóság a képzelet és a képzelt teljes átfordulása, összeolvadása az őskép objektuma révén: az ember saját víziójává válik az emberfölötti ösztönzésére, és ez új képességet adományoz neki, transzcendált képzelete a valóság (saját életútja) vezérfonalává válik. Amikor Weöres a mesterének vallott Hamvast igyekszik követni A teljesség felé, szintén az úgynevezett igazi valóság helyreállítását szorgalmazza a sok-sok ál-valósággal szemben, éppen a leghazugabbnak látszó eszköz, a képzelet révén. Ez ugyanis használóját a belső, időtlen végtelenbe vezeti, s innen hozza felszínre a műalkotást, tettet és gondolatot – szemben a képzelődéssel, amely „az élet törvénye szerint működik és az éhen maradt vágyakat köddel eteti”. Lényege – hiszen ezen alapszik a lét – mindig változatlan, legfeljebb új és új erkölcsi törvény, vallási fogalom, művészi alkotás eredője lesz – ugyanakkor csak nézőpont kérdése, van-e Isten vagy nincs, szerezhető-e biztos tudás bármiről, vagy sem. Minden attól függ, az érzékelés terepét, a változó világot, vagy a képzelet asztalát, a változatlant vesszük-e alapul. Weöres játékos elmekísérlete ugyanakkor egybecseng a képzelet transzcendens hagyományát hirdetők gondolataival: az elsorvadt képzelet rehabilitálása a szubjektum felmagasztosulása révén utat nyit a világ végső megigazulásának.

Ezzel szemben például Marcel Duchamp az öntörvényű alkotót állítja elénk: egész provokatív, a kubizmustól a ready-made-ig ívelő életútja annak tanúbizonysága, amit maga is vallott. Minden művészet, amit annak tartunk, bármely produktum lehet műalkotás, legyen az a leghétköznapibb vagy legértelmetlenebb konstrukció, teszem azt, egy használhatatlan gépezet vagy egy piszoár. Ennek ellenére, vagy talán épp ezért: elvi álláspontja csaknem ugyanannyira misztikus, mint a szakrális képzelet híveié – csak ő nem kívülről, hanem belülről csiholná az isteni szikrát. A teremtő aktus című előadásában amellett kardoskodik, hogy a művész téren és időn keresztül keresi „a letisztuláshoz vezető utat”; azonban a művet a befogadóval együtt létrehozó teremtő aktus, valamint a szándék és a megvalósítás között feszülő személyes „művészi együttható” számára nincs jó és rossz művészet, azaz mindenképpen művészetnek kell neveznünk.

Mindenesetre Duchamp sokkal megengedőbb a képzelet végtermékeinek megítélésében, mint a képzelet önkéntes keresztes lovagjai, csak azt tartja nélkülözhetetlennek, hogy e termékek rátaláljanak közönségükre, azaz műalkotásként viselkedjenek, és ezzel új valóság létrejöttét segítsék elő.

És ha már a laissez faire prófétáinál tartunk: még mindig nem beszéltünk a pszichedélikus fantázia apostolairól (és a róluk szóló könyvtárnyi elemzésről), akik az abszint vagy a kokain mámorában Duchampnál sokkal messzebb merészkedtek a művészi képzelet profanizálásában. Minden korszaknak megvannak a maga dadaistái, minden avantgárd mozgalom egyszerre regresszívnek és agresszívnak tűnik a hagyományok emlőin nevelkedettek vagy a korszak uralkodó stílusirányzatait képviselők számára – de attól még nem kevésbé érvényesen és hitelesen nyúlnak a képzelet eszköztárához.

mnemotechnikai módszerek

A fikció világa végső soron bármilyen fiktív korlátozást és kiterjesztést elbír – de mindegyikkel keveset markolunk. Közvetítő közeg immanens és transzcendens, ember és isten, objektum és szubjektum, társas lény és egyén között, a viselkedés, a valóságteremtés olyan rejtett mozzanata, amely láthatatlanul mozgatja a szálakat. A kísérleti pszichológiában például egynemű a percepcióval, amennyiben ugyanazokat a gondolati aktusokat hívja elő, és azonos agykéregterületeket stimulál, mint az érzéki észlelés. Tekinthetjük tehát úgy is, mint a látás egy formáját: belső szemet, amelyet nem a biofizika ismert törvényei mozgatnak. Kísérletek sora szól amellett, hogy a képzelet játékai milyen jól alkalmazható mnemotechnikai módszerek; a képzelet ugyanolyan reprezentációkkal, gondolkodási struktúrával dolgozik, mint az észlelés; a véráramlás, az EEG-aktivitás és más agytérképtechnikák világosan megmutatták, hogy a látáshoz tartozó területek hasonló mintázatú elrendeződése figyelhető meg a képzeletet igénylő feladatok megoldása közben. A mentális műveletek ugyanolyan reakciókat indukálnak (válaszadás időtartama, nehézsége stb.), mint az észlelésnél, sőt utóbbit a képzelet a memória révén segíti, hogy értelmezni tudja a látottakat. Nem egy pszichoterápiás eljárás épül ma már a képzelet hatalmára, amellyel bizonyos esetekben felszínre hozhatók szimbolikus tartalmak, amiket a személyiség újraépítésében bátran alkalmazhatunk. Arra is sok példát sorol a szakirodalom, hogy a vizuális gondolkodás segítségével, egyfajta látomásos kreativitással sokszor hatékonyabban célt lehet érni, mondjuk egy korszakos tudományos felfedezésben, mint empirikus analízissel. Einstein például saját bevallása szerint elképzeléseit elsősorban képekben, nem szavakban gondolta ki, s ezek kombinációjával alapozta meg elméleteit; Friedrich Kekule von Stradomitz a benzol molekuláris szerkezetét merítette egy vonagló, saját farkába harapó kígyót felvonultató álmából; és legendák szólnak egy, a DNS-spirál modellezését megelőző kanyargós autóútról is. Azt meg már szinte természetesnek tekintjük, hogy Coleridge Kubla kánját alkotója szerint egy elnyújtott vizuális kép kibontásaként értelmezhetjük.

Egyszóval a képzelet – és nem csak a legnagyobbaké – a lélek sötétjében, a tudatalatti mélyrétegeiben is kiválóan lát: talán Istent, talán válogatott szörnyeket, de ön- és valóságismeretet mindenképpen.

Tetőtől talpig átjár bennünket a képzelet: szoros kölcsönhatásban áll az érzelmekkel, felelős a tettekért, a lelki egészségért, bele-belefolyik a kognitív folyamatokba, empatikus (vagy antipatikus) kapcsolatot teremt két ember, a társadalom minden tagja, sőt elődeink és az utókor között is. „A lélek határait – mehetsz, és meg nem találod, bejárj bár minden utat, mélysége akkora”, mondja Hérakleitosz, és ezt a hódolatteljes lemondást kölcsönvehetjük a képzeletről szólván, amelynek látszólagos zsákutcáiból is mindig van kiút. Nem tudunk kevesebbet mondani róla, mint a világegyetemről, amely a hipotézisek világában hol tágul, hol szűkül. És nem tudunk többet állítani, mint magáról az emberről.

mentális ösztönzés

A képzelet – ez a gyógyhatású, de túladagolva néha a teremtője ellen forduló készítmény – meggyőződésem szerint az ember-definíció része. Nem kizárólagos, de mellőzhetetlen eleme (hiszen vannak, akik szerint éppen a képzelet által szállított mentális ösztönzés tette képessé az emberi fajt a magas fokú problémamegoldásra), ahogy a nevetést, az absztrakt gondolkodást, az írást és ki tudja még milyen „egyedülálló” képességeket, készségeket is annak tartanak. Amikor a képzeletet akarjuk meghatározni, magunkat is definiáljuk, s mivel a képzelet határai (ebben talán megegyezhetünk) láthatatlanok, magunkról, meghasonlott természetünkről sem tudhatunk meg és nyújthatunk az univerzum lakóinak semmi véglegeset. Ebbe az elképzelésbe bele lehet őrülni – de szerintem reménynek sem utolsó.

kép | Tsuruko Yamazaki művei, wikiart.org

A VAN FOGALMAD? című előadás- és beszélgetés-sorozat KÉPZELET témájához

Lásd még:

VALÓ ÉS ÉGI MÁS

ÚJRAHASZNOSÍTÁS