PISZKOZAT A REMÉNYRŐL
1999 december
Remény?
Háromszáz döglött darázs van a kis ház konyhájában. Háromszáz döglött darázzsal rendelkezem. Mind a háromszáz az enyém. Úgy érzem, elhagyva az utolsó évtizedet, századot, hogy semmi másom nincs, csak ezek a döglött darazsak. Tetemek. Foghatom a söprűt, és kisöpörhetem innen őket, ki, a kertbe, a szélbe, szóródjanak széjjel, zörögve, kiszáradva, holtan. Nem döngenek többet. Itt nem. Takaríts! Söpörj! Tisztíts! Moss! Hozd a vödröt és a rongyot! Gyerünk! Rajta! Te dongj! .
„Miben hisztek, ti makacs égitestek,
hogy föllobogva
lángokkal egymásnak nem estek,
csak kerülitek egymást óvakodva?”
(József Attila)
Csak magamról szólhatok: „Nem beszélnék annyit magamról, ha volna a világon más, akit olyan alaposan ismerek. Sajnos, korlátozott tapasztalataim erre a témára szorítanak.” Nézzük a tényeket: 48 és fél éves vagyok, nős, egy lányom van, aki 18 éves. Testvérem nincs. Állásom nincs. Úgynevezett szabadfoglalkozású író vagyok. Versekkel kezdtem, hosszú ideje már csak prózát írok. Szüleim élnek: apám 80, anyám 73 éves. Azt írtam, élnek – de hogyan? Apám fekvőbeteg. Tizennégy éve él katéterrel. Prosztatarákja van. Harminckét évvel ezelőtt operáltak ki a fejéből egy ököl nagyságú daganatot. Egyre-másra döntögeti a különböző rekordokat. Mindenféle szörnyűségeket túlélt már. Állandóan, egész életében szenvedett. Anyám legyőzte a méhnyakcsonkrákot. Egész nap apámat ápolja. Feleségem másfél éve beteg: akut pszichózis után depresszió. 39 évesen nyugdíjazták, havi 21 540 Ft-tal. A lányom egészséges. Negyedikes gimnazista. Én, tudtommal, egészséges vagyok. így élünk: sorscsapásokkal.
„Mert nincs remény megismernem megint
A pozitív óra múló dicskörét
Mert már nem gondolom,
Mert tudom, hogy tudni már úgysem bírom
Az egy igaz változás-erőt,
Mert aligha kóstolom
A forrásvíz erejét, hol a lomb szirom
Mert ott nincs semmi megint.”
(T. S. Eliot)
Az apám talán az én halálomat éli, vagy azt próbálja elkerülni. Én a lányom halálát élem át majd. Egymás helyett halunk meg. Vagy egymásért? Anyám talán miattam gyógyult meg, hogy helyettem ő ápolhassa apámat, ne én töröljem ki naponta a fenekét. Én nem tudok a feleségemen segíteni. Másfél éve figyelem a szenvedését. Mindenki egyedül van. Egyedül kínlódik. Minden eleven ember rettenetes helyzetben van. „Milliók példáját éled te fokozottan a magárahagyott világegyetemben, ezért se szánni, se szidni nem lehet és nem kell téged, csak várni, hogy megoszd velünk a titkodat.”
„Mert szárnyaim már szállni aligha szárnyak,
Idétlen csonkok ütni-verni
A levegőt, mely szinte semmi, száraz,
Semmibb még, mint az akarat.”
(T. S. Eliot)
Egyetlen reményem Lance Armstrong, aki megnyerte 1999-ben a világ legnagyobb kerékpárversenyét, a Tour de France-t, úgy, hogy 1996 és 1998 között nem sportolhatott, mert here- majd agyrákkal (!!!) operálták, kemoterápiás kezelést kapott, felépült, csodák csodája, és idén nyáron két héten át napi körülbelül 200 km-t kerekezett! Fölényesen nyert. A mamája az egyik kísérő kocsiban utazott, és két héten át buzdította a fiát. Armstrong spermáját az operációk előtt „levették”, hogy a felesége évekkel később gyermeket tudjon világra hozni. Én nem vagyok hős. Még egy 25 nm-es házacskát sem tudok rendben tartani. Ki biztat engem? Fehér trikóim megsárgultak az izzadtságtól hónaljban, agyonhordtam őket.
Sok eső esett a nyáron. A kis ház beázott. Az életem is beázott. Beázott úgy, hogy nem tört el a pala, nem mozdult el a helyéről, mégis valahol befolyik a víz. Nem tört el a bordám, mégis beszivárog a fájdalom.
Figyelmeztet a barátom: „Vigyáznunk kell, nem szabad csak szomorúságot, csak szomorú történetet hagyni magunk után. A hamu alatt kell lennie (vagy maradnia?) egy icipici gyémántnak is.”
Minden nemzedék elveszett nemzedék: „…minden nemzedéket elveszítenek, mindig elveszett és mindig el fog veszni…”
Minden hétvégén háromszáz döglött darázs vár a kis ház konyhájában. Én a döglött darazsaimmal búcsúzom a 20. századtól. És van egy élő pókom a mosdókagylóban. Egész nyáron ott volt. Beköltözött a lefolyó közelébe. Úgy mosom meg a kezem, hogy vigyázok, ne háborgassam, ne űzzem el. Ő a társam: a társtalan feketeség.
Még szeptemberben is úgy jártam ki Csobánkára, mintha meghalni mennék. De helyettem a darazsak pusztultak el. Miért?