NEMES NAGY ÁGNES VERSÉRŐL

LAPOK A BARNA NOTESZBÓL

Délelőtt

Én úgy igyekszem. Fölkelek.
Én sűrű kávét készítek.
Mert vannak még szokásaim,
mint bárkinek.

Széles díványra kuporodva
könyveimet lapozgatom.
Én figyelek. És jobbkezem
balvállamon, balvállamon.

Ott fent a dél vonul csapatban,
itt bent a vatta-némaság, –
mint vékony ing, a gondolat
úgy vérzik át, úgy vérzik át.

Ha Nemes Nagy Ágnesről van szó, ki mással lehetne kezdeni, mint Babits Mihállyal: ,,Minden élő szertefut, csak a halotthoz van út…”

az angyalok összeszedik

Lapok a barna noteszból. Délelőtt. Vers a hagyatékból. Naplószerűen írt versek első darabja. Mindennek nyitja a délelőtt? Mi lesz velünk dél előtt? Mit csinálunk? Fontos? Fontos. Most is, ma is? A halál előtt is. Töredékről van szó. Ez a vers töredék. Így teljes. Így ér nekünk a legtöbbet, délelőttjeinkben. A versíró kezébe veszi a tollat vagy ceruzát. ,,Az alázat keservesen fájdalmas nullpontjáról” indul el. Dadogás vagy ékesszólás? Ugyanaz. Igazság és valóság. Nyelvtan? Csöpögő csap? Nehézség. Didergő lim-lomok. Sulyok, esendőség. Ott vagyok. Mellette vagyok. Az angyalok összeszedik hulló hajszálait, a halálban majd visszanövesztik. Nincs mit tenni. ,,Minden lejátszódhat újra, holott megismételhetetlen, minden megváltódhat, holott megválthatatlan, jóvátehető, holott jóvátehetetlen és vadonatúj, holott végérvényesen vége van” – írja Pilinszky. ,,Még pontosabban: a befejezettbe és a megváltozhatatlanba először szól bele a valódi cselekedet, ami nem egyéb, mint a megértő minőség, áhítat, érettség és zsenialitás…” Fel van adva a lecke: hogyan kell (lehet, szabad) meghalni? Mit csinálok majd akkor, ha egészen közel leszek a halálhoz? Fölkelek? Kikászálódom (az ágyból) ? Fölteszem a kávét? Lesz kávé? Belopakodott a halál ebbe az írásba. Ez foglalkoztat: bukás, újrakezdés, továbblépés, építés. Kártyavár? Hogy érzed magad? Mi van? Mi(csoda) az életed? Krisztinavárosi látkép, gesztenyefával. Egy pályaudvar átalakítása. Villamosvégállomás. Régi naptár. Futóeső. Múzeumi séta. Ófalu. Cipőfűző. Böszörményi úti por.

„Élni lehet így-úgy, összezárva ezzel-azzal, de meghalni csak a leglényegesebb dolgokkal lehet.” S hogy mik a leglényegesebbek? A kávédaráló, például. Az a kávédaráló, amit Ottlik említ (Babitsról szóló kis írásában), és amit Nemes Nagy Ágnes irigyelt tőle. Különös összetartozás van közöttük, mindenen túl. Óriások. ,,és élsz és élsz és éltek, nincs különbség”: nem tudunk nélkületek élni. Mire jó egy kávédaráló? Kávét darálni. Képzeld magad az én helyembe : ,,egy feketekávés pohár keserű, nyirkos éjjelébe” (Dsida). Összekavarva verset, cukrot, félelmet.

Reggel fölkelünk, kávét készítünk. Nem. Én kelek fel. Én készítem a kávét. ,,Én figyelek.” A figyelem nagyon fontos – mindvégig. Előjön az én, hangsúlyosan, háromszor. Tetszik nekem ez az én. Nincs senki mellette. Egyedül kell meghalni. Ezerszeresen megszenvedett én. Hitelesség. Edzett költő. Eszembe jutnak Nemes Nagy Ágnes korai sorai: ,,gyertyát gyújtok, firkálok, alszom.” ,,Ülsz és olvasol. Még te sem tudod, mily egyedül vagy.”, „Ülök az ágyon szótalan.” Vissza a kezdetekhez? A heverészés kidobott idő? Kihűl a kávé! Nem baj. ,,Elnyúlok a nagy díványon.” „Egy patkány lakott beleimben, nem vettem észre, míg kirágta.” Jobb kezét bal vállára teszi: „balválla-tájt egy teljes élet minden izma fájt”. Beépült a halál a versbe. Felitatjuk a vért. Töredékesen motyogunk, dadogunk. Nem merem azt mondani, hogy én. Nem akarok szépelegni. Össze akarom törni a mondataimat, szétszakítani a szavakat, a kávédarálót átjavítani húsdarálóra, dühöngeni… Ő szól közbe: „Ne kiáltozzunk: ábrázoljunk”. Összekuporodik. Igyekszik. Úgy igyekszik. Fájdalom, sóhaj (nem félek e szótól), félbetört cigaretta. Tudja, hogy Szigligeten vadkacsák vonulnak az égen; látja néma szárnyukat. ,,Vatta-némaság”: Némaság a hang helyett. De a némaság mi helyett? (Tandori).

Az érzésig (legfeljebb a szeretetig) jutottam el. Ez még nem jelenti a megértést. (Nem egyenlő a megértéssel.) Mikor fogom érteni? megérteni? Mikor fogom megérteni azt, amiről szó van? A-mi-ről szó van. Amiről szó van? Nem. Amin a szó van! Ami a szót tartja. Mi az? Amiről leveszem a szót. Ősréteg? Honnan beszélek, s hol? Min állok? Megtudom valamikor?

sebeit mutatja felénk

A vers sebeit mutatja felénk: ,,Lássátok, tapintsátok. De hát vajon nem a sérülések a vers testén, nem a hiányok, a félig megnevezések, a felrobbant kísérletek szilánkjai, a torzó esztétikája – vajon nem ez-e a végső mondanivalónk?!”

Megpróbálok teljesen rágondolni. Belekapaszkodom egy-egy megtalált szavába, mondatába. Megismétlem versbeli mozdulatát: jobb kezemet bal vállamra teszem. ,,És jobbkezem balvállamon, balvállamon.” Így maradok. Így emlékezem. Nemes Nagy Ágnes ,,úgy van fölöttem, mint az ég”.

kép | adobe.com