Györe Balázs

KÉZIRAT, BELSŐ HASZNÁLATRA

1995 május

KÉZIRAT, BELSŐ HASZNÁLATRA

Végül is szükségem lett volna arra a papírra, amit tegnap dobtam ki a szemétládába, mondván, annyi a felhalmozódott, fölösleges régi jegyzet az asztalomon, soha nem hajítok ki semmit, nosza, takarítsunk, összegyűrtem néhány papírlapot és kidobtam. Ma szükségem lett volna váratlanul az egyikre, de hiába kotorásztam a szemétben, a takarítónő már reggel kiürítette a szeméttartót.

Egy 1994 nyarán készült feljegyzés hátoldalára írom fel azt, ami az eszembe jut Szigligeten. A 94-es nagyon rövid felirat Csobánkán készült. Most tél van, a naptár szerint, de az idő olyan enyhe, mintha késő tavasz lenne.

A kidobott papíron olyasmi volt olvasható, hogy 43 éves koromra… Itt elakadok. Azért lett volna szükségem arra a fecnire, hogy pontosan tudjam idézni.

a saját történetem

Egyre több a papír körülöttem, kicsik, nagyok, teleírva, golyóstollal, töltőtollal, szétszakadt mondatok, áthúzások, számok, idézetek, megkezdett történetek, nevek, dátumok, de nem akarnak összeállni (valamilyen egésszé), nem engedelmeskednek, makacsok, kegyetlenek, nem simulnak a kezem alá. (Éppen ezért nem merek füzetbe, szép tiszta füzetbe írni. Még nem.) Róluk, ezekről a megkezdett mondatokról, töredékekről beszélek, pedig nem az ő történetüket, nem az ő keletkezéstörténetüket szeretném elmesélni, hanem a magamét (barátaimét, szerelmeimét). Beleszőni kedvenc könyveket, megemlíteni fontos írókat. Mindig erre vágytam: vissza a saját történetemhez! Vissza a múltba! (Nem hangzanak jól ezek a mondatok, bár a szándékuk igaz.) A feladat nehéz. Hogyan lehet visszatérni? Hogyan lehet megtudni, kik voltunk gyerekkorunkban, ifjúságunkban? Ezeket a kérdőmondatokat egy mellettem lévő kis cetliről másoltam át ide (ezek is furcsán visszhangoznak a fülemben).

Az előbb volt egy negyedórányi idő, amikor minden világos és egyszerű volt, meglódult a tollam, nem kellett puskázni a cédulákról. Most már visszasüllyedtem a homályba. Bár a cédulákra többnyire fontos dolgokat jegyeztem fel hosszú hónapok alatt, mégis a cetlik többsége merev, halott – nehéz életet lehelni beléjük. A rögeszméimmel is nehezen boldogulok.

gb2

Visszatérni igazi önmagunkhoz – de szépen hangzik! Kinyitni a szívet! Meghalni a saját halálunkkal.

Nemcsak a szívet, de új bekezdést is kell nyitnom a jelentőségteljes mondatok után – máshogy nem megy. Érzések, emlékek, képek. Érzések emlékei a gyerekkorból. Ismét másolok: „Ahogy Magdi végigtolta a kapualjon a biciklijét… Ahogy fölszállt rá a házunk előtt, meglibbent a szoknyája. Megigazította. Sohasem tudom elfelejteni. Kép és érzés: együtt. Elindult. Hova megy? Sohasem mertem megkérdezni tőle. Vagy ahogyan megérkezett: ácsorogtam a kapuban, és hirtelen megjött. Nagyot dobbant a szívem. Leugrott a biciklijéről. Betolta az udvarra. Néztem. A szememmel ettem, faltam, rágtam. Ez volt az egyetlen dolgom. Semmi mást nem csináltam: a szememmel szerettem.” Nem sikerült ugyanúgy lemásolnom ezt a néhány mondatot, ahogy akartam, mert írás közben megváltoztattam egy-két szót, egy mondatrészt kihagytam, és beleírtam a bekezdésbe egy teljesen új mondatot. Ez a kis részlet egyébként már hosszú ideje várakozott arra, hogy átkerüljön máshova, biztosabb helyre, esetleg megmentődjék. Az előző idézettel voltaképpen már áttértem a várakozás problémájára. Nemcsak a feljegyzéseimnek kellett-kell várakozniuk (az előző például 94 májusa óta várt sorsára), hanem nekem is sokat kellett várakoznom életemben. Évszámokkal jelölve: először (születésemtől) 1961-ig, aztán (1961-től) 1968-ig, majd (1968-tól) 1973-ig. Hosszú időszakok voltak: 10 év, 7 év, 5 év. Így telt el életem első huszonkét éve. Mire vártam? Arra, hogy találkozzam valakivel. Amilyen egyszerű most a válasz az előző kérdésre, olyan nehéz volt maga a várakozás. Áthuzigáltam az előző évszámokat egy régóta készülő írásom 15. oldalának a tetején, ahova hirtelenében tavaly novemberében felírtam, mert más papiros nem volt kéznél.

bonyolítja a gondot

A fenti kiemelt mondatokból (talán) rá lehetett jönni, hogy segít nekem Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye, mint ahogy segített a 70-es években is, amikor engedte, hogy beleszőjem a verseimbe a könyv szavait, félmondatait. Ismét puskáznom kell egy félretett céduláról: „A regény a halottamat jelenti most, a barátságot (barátkozást), ami megszűnt (elmúlt) számomra a 70-es években, az ifjúkor végén. Ugyanaz a problémám, mint Mihálynak: hogyan lehetne visszatérni az Ulpius-házhoz?” Nem idézek többet erről a megőrzött piszkozatról, mert már így is az okoskodás vagy szépelgés határterületére értem, vállalom inkább a megakadás kockázatát. Ha már a 70-es évekre utaltam az előbb, megemlítem, hogy van ennek a papírlapnak (amire most írok) a túloldalán, legfölül, egy dátum, amivel, bevallom, semmit sem tudok kezdeni: 1979. július 21. Szombat. Oda is írtam mellé: „Minek a dátuma ez?” Ráadásul bonyolítja a gondot, hogy én ezt a dátumot egy Ottlik-könyv zárólapjáról másoltam át (erre a papírra). Ebben biztos vagyok, mert ezt is odaírtam az évszám után: „Az Ottlik-könyvbe írva, hátul.” Elővettem az 1979-es naptáromat, de nem segített: üres volt az oldal.

Természetesen semmivel sem tudom bizonyítani, hogy amit eddig felvázoltam, az az én saját problémám. Lehet, hogy csak belekapaszkodom, mint egy mentőövbe. Vállalom a bukás kockázatát. Mint mindannyian, én is szeretnék felépíteni valamit – omlatag anyagból? didergő limlomokból? Összefüggéseket keresek, pedig lehet, hogy nem az összefüggésekben rejlik a lényeg, ez az egyszerűbb (és kevésbé fontos?) út, előfordulhat, hogy könnyítek a feladaton, amikor ezt választom. Az is megeshet, hogy a valóságban egyáltalán nincs (kifejezhető) összefüggés. Mást kell(ene) keresni.

gb3

Nehezen haladok, túl sok a súly rajtam, töredezik a mondanivaló, a kudarc fenyeget. Az előbb, mert nem figyeltem, összegyűrtem a bal könyökömmel jegyzeteim egy részét (amiket hártyapapírra írtam), meg kellett állnom kisimítani. Számomra olyan egy-egy feljegyzés, mint a megkezdett mosoly: még minden lehet belőle. Bizonyos dolgokból viszont már semmi sem lehet. Sohasem fogjuk megtudni például, hogy ,,ki lehetett az a negyven-ötvenéves, csontos arcú férfi (Ottlik könyvében), aki a fiumei gyors folyosóján cigarettázott egyszer este? (ő az anyjával leszállt Siófokon)”. Sohasem fogjuk megtudni, de nem törődünk bele: beavatkozunk. Be kell avatkoznunk (jobb szó híján) a múltba, abba, ami már megtörtént (vagy nem történt meg, csak elmúlt). Hogyan avatkoztam be az előbbi példánál? Először is észrevettem a könyvben az ártalmatlannak látszó mondatot. Megjelöltem, kiírtam. Emlékeztem rá, foglalkoztam vele. Fontos lett. Átmásoltam ide. Ez a története (eddig!) ennek az egyszerű beavatkozásnak. Ugyanígy kell behatolnunk az életünkbe is.

Nem tudom, hogy a jegyzeteim kiállják-e a másolás (a kézzel másolás) próbáját? Megmaradtam ugyanis régimódi másolónak, aki kézzel ír és időről időre megtölti tintával tollát. Ha azt is elárulom, hogy olykor egy (régimódi) kávéház is megjelenik a szemem előtt (ahol írhatnék), azt hiszem, legjobban teszem, ha gyorsan elhallgatok.

kép | adobe.com