JÉGEN

Utoljára az Ady Endre Utcai Általános Iskola udvarán korcsolyáztam, a Rózsadombon. Már kinőttem a műkorcsolyámat, a cipő nyomta a lábam, nem tudtam használni. Osztálytársamnak, Kutasinak az egyik rokona cipész volt, cipőjavító, maszek, a Szemlőhegy utcában lakott, elvittem hozzá a korcsolyámat, pontosabban a cipőmet, próbálja meg kitágítani. A mester ráerőltette egy sámfára, rákalapálta, és rajta hagyta néhány napig. Pár nap múlva érte mentem. Kitágítva is nyomta a lábam a cipő, de azért elmentem korcsolyázni az Ady Endre utcába. Későn értem oda, már sötétedett. Felöntötték vízzel az udvart, reggelre megfagyott, lehetett csúszkálni. Belépőjegyet is kellett venni, ha jól emlékszem. Világítás is volt az iskolaudvaron. Nem élveztem már annyira a korcsolyázást, mint Újpesten. A cipő is szorított. Kutasi szülei egy angyalföldi cipőgyárban dolgoztak, három műszakban. Váltották egymást. Az apja cipőfelsőrész-készítő. Jóban voltam Kutasival, a közelünkben laktak, a Szeréna utcában. Az erkélyünkről, ha nem lombosodtak ki még a fák, látni lehetett a házukat, a csupasz ágak között.

nincs következmény

1996. március 5-én, kedden, 30 év után először volt a lábamon korcsolya. Egy barátom adta kölcsön. Hokikorcsolya. Befagyott a Balaton, hosszúra nyúlt a tél, éjjel általában mínusz 5–10 fok a hőmérséklet, heteken át. Rámerészkedtem a jégre Szigligeten. Újra korcsolyáztam. Kezdetben nehéz súlyokat éreztem a lábamon, mintha le akarna szakadni a lábfejem, botladoztam, óvatoskodtam. Nem estem el. Aztán belejöttem valamennyire. Másnap jobban ment. Harmadnap még jobban. Kiizzadtam, mint régen. Elfáradtam. Szikrázó napsütés, jég, Balaton, ketten korcsolyázunk csak a barátommal, egyre beljebb merészkedünk, sima felületet keresünk, sehol egy lélek, sehol egy teremtett lélek. Felszabadultan siklunk, szipogunk, meg kell törölni az orrunk, siklunk beljebb, és vissza, vissza, a gyerekkorba, szól a hangszóróból a zene, twist, pihenés a melegedőben. Újpesten élelmiszerboltot építettek a jégpálya helyén. A Balatonon most korcsolyázom életemben először. Az élelmiszerboltot ABC-áruháznak hívják. Semmiféle hátsó szándék vagy gondolat nem tapad a korcsolyázáshoz. Alattam a víz, pontosabban a jég, jégtükör, sok-sok víz, jégpáncél, egy kevés hó a felszínen, egyenetlenség, göcsörtök, dudorok, egy-egy falevél, belefagyva a jégbe, sárga a fehérben, karcolás, lépések nyoma (ki járt itt?), csíkok, sávok, mélyedések. Sorolom, sorolom, semmi rosszat nem találok, semmi hamisság, semmi trükk. Egyszerűség. Ezt nem lehet bepiszkítani. Itt nincs semmi, ami bepiszkíthatná. Nyugodtan lehet csinálni. Nincs következmény. Kikilai nem korcsolyázott. Sohasem jött ki a jégre Újpesten. Mindig vártam. Minden délután, estig. Így jutok vissza, lám, a Balatonon korcsolyázva, márciusban, Újpestre, vissza, vissza, a jégcsapokhoz, a sufni ereszéről lógtak le, letördöstük őket. Elolvadtak a tenyérben. Megkóstolni a havat, hógolyózni, megpróbálni átdobni a tűzfalat. Kurblis korcsolyákra is emlékszem: egy speciális kulccsal kellett fölerősíteni a cipőre. Az én műkorcsolyám elején apró bevágások, récék, lábujjhegyre állni, spiccelni. Élvédő. Büszke voltam rá. Talán tévedek. Nem az Ady Endre utcában korcsolyáztam utoljára, hanem Zakopanéban, igen, egy-két évvel később. Egy lengyel családnál töltöttem néhány napot a téli iskolai szünetben, és lementünk néhányszor az udvarra, egy kis lakótelep kicsi udvarára, korcsolyázni. Hokiztunk is, ütők, kapuk, korong, minden, amire szükségünk volt. Zakopanéban síeltem is, kölcsönléccel, hosszú túrát tettünk, erdőben, le-föl. Forró teát ittunk egy turistaházban, zsibongás, bakancsok, botok és kesztyűk. Sínadrág. Amolyan csereüdülés lett volna az én ottlétem, ám a lengyel fiú nem jött el hozzánk. Poprádnál át kellett szállnom egy másik buszra. A lengyelek sohasem jöttek el hozzánk. Nem igaz! Szczepan eljött, Iwona is eljött.

Esténként Keszthelyi Rezső hív fel telefonon. Lelassulok ezután a mondat után. Rezső is lassan beszél, alig lehet érteni, mit mond, egészen oda kell tapasztani a telefonkagylót a fülhöz, nagyon kell figyelni, rá, a szavaira, nem szabad elkalandozni közben. Érdemes odafigyelni. Az írásról (a prózaírásról) beszél. Félrevezető lenne, ha azt mondanám, hogy Rezső esténként a telefonban azt magyarázza nekem, mi az írás. Pedig tulajdonképpen erről van szó. Próbálom ellesni a szavait, próbálok tanulni tőle. Lehet? Ő a mester. Nem gúnyolódom! Komolyan gondolom. Éberen figyelek, szünet, Rezső elmegy a telefontól, gyufáért, rágyújt, beleszív a cigarettájába. Este van. Én sötétben ülök a készülék mellett, nem kapcsoltam fel a nagy szobában a villanyt, ő fázósan ül a telefonnál, nem teszi nagyobb fokozatra a gázlángot. Így is jó. Próbálom belevetni magam a barátom mondataiba. ,,Egész testtel belevetni magunkat a mondatokba: az írás az élettel egyenrangú cselekvés.” Egyenrangú? Egyenlő? ,,A valóságnak nincs mása” – mondja a barátom, alig érthetően. Alig értem. Épp hogy megértem a szavait. ,,De az írás is valóság.” Hogyan őrizhetném meg? Mennyi időre van szükségem, hogy megértsem az életrajzomat? „Közlésigényem igen csekély: egyáltalán nem jellemző írói vonás.” Keszthelyi Rezső mögött 30 év szerkesztői tapasztalata. Több ezer elolvasott kéziratoldal. Több száz lektori jelentés. Ezer? A magyar irodalom. Mit magyaráz nekem esténként a barátom a telefonban? Mi az írás? Mit próbál belém sulykolni? Mi az, amiről azt szeretné, hogy mindenképpen megértsem? Hogy értsem. Világos legyen, mint a nap. Egyszerű. Mi az, amit nem értek? Mi az, amit sohasem érthetek meg, hiába mondja el nekem a barátom estéről estére, tízszer, ötvenszer, százszor akár, újra és újra, lassan, töredékesen, türelmesen, szépen, elcsukló hangon, összeakadt szavakkal, hadarva, dadogva, mormolva, nevetve. Az irodalom nem álmodozás. Mire emlékeztet a valóság? A valóság semmire sem emlékeztethet. A valóság van. Betölt. Miből lesz jelenet, mi marad elbeszélés? A megvilágítás dönti el? Mi az? Bíborszínű regény. Legtöbb a van. ,,A van a legtöbb.” „Megírni a fejezetet, aztán kihagyni.” Ha megmentheti a helyzetet valami, akkor csakis egy kis cédula mentheti meg, amit eltettünk magunknak, régen, jobb időkre, mondván, később majd felhasználjuk (most használhatatlan). Néhány mondat van csak a cédulán, egy-két szó, zárójelben, bizonytalanul. Összegzés? Némuljunk el! A kérdő mondatok a bizonytalanságot jelentik? Sokáig hittem így. Válaszolni kell rájuk? A kérdő mondatok olykor-olykor kijelentések. Hangsúlyos kijelentések. A szavakkal széttördelem azt, ami van. Ami megvan. Rontok. Rombolok. „Ottlik pontosan tudta, milyen hosszú egy utca.” Nehezen forog a nyelv a szájban. Még jobban le kell lassulnom. Meg kell értenem Rezső 15 évvel ezelőtti hallgatását. Megtudni az okát, vajon miért nem szólalt meg a Váci utcában? Vagy később, a sötét lakásban, vagy még később, az Omnia teraszán. Ugyanúgy cigarettázik, mint régen. Ugyanannak a márkának az úgynevezett light változatát szívja. Füst, kéztartás, ujjak, hamu. Hol kezdődik az írás rangja? Mit nevezünk a mesterség szigorú, legmagasabb erkölcsének? Mindig a magunk kérdéseire felelünk.

hátrafelé menni

A jég változik. Helyesebben a jég nem változik. A felszín változik. Felületek között élünk: jól kell tudni korcsolyázni! Fény, visszaverődés. Tükör. A korcsolyázásban nincs semmi csúnya. Semmi ságség. Semmiféle rondaságot nem lehet felfedezni benne. Harminc év után térek vissza a jéghez, a természetes jéghez. Megpróbálok visszatérni a jósághoz, egyszerűséghez, őszinteséghez. A tudatlansághoz. Nagyobb fiúk barátsága? Nem kell! Elboldogulok magam. A jégen nincs szükségem segítségre. Koszorúzok, fékezek, lendületet veszek, karom lóbálom, megigazítom a kesztyűm, megtörlöm az orrom. Hold. Ma már nem tudok hátrafelé menni, mint régen, Újpesten. A Balatonon nem sikerül. Érdekes: amikor hátrafelé haladok az időben, vissza, vissza, nem tudok hátrafelé menni a jégen, csak előre. A márciusi jég közbeszólt. Áthúzta a számításaimat. Nem akartam szóba hozni a korcsolyázást, a jeget, dehát elém tárult a látvány, a befagyott Balaton, néztem, nem engedett mozdulnom, foglyul ejtett a jégvilág, vonzott, addig-addig, míg rámerészkedtem, óvatosan, ráléptem a jégre a korcsolyámmal, botladoztam, aztán csúsztam, siklottam. Elmerészkedtem a nádasig, megfordultam, a tó közepe felé néztem, gyűrődéseket láttam, elválasztó sáv, vonal, törés, messze, bent. Elém tárult az egyetlen, megismerhetetlen valóság. Kicsinek érzem magam. Elveszettnek, mint az iskolaudvaron, az Attila utcában. Egyedül vagyok. Sehol egy lélek. Sehol egy teremtett lélek. Megálltam, elindultam. Csöndben a jég. Csöndben voltunk. Hallgattunk. A barátom cipőfűzője elszakadt. Csak a hó kell! A szél, az ég! A tisztaság! Miért gondolom, hogy a korcsolyázáshoz nem tapad semmi maszat? A jégen semmi sem idegesít. Nyugalom van. Azok az idegességek, amik becsempészték magukat a szervezetembe 1964-ben, a jégen azonnal megsemmisülnek. Elpocsékolt évtizedek? A harangszó megnyugtat, hajnalban vagy délben, vagy bármikor. Amikor megszólal, a legjobbkor szól. Hogyan tudnám megfogalmazni?

Ez az én töredékem.

Fiú voltam. Leengedtük a redőnyöket, hogy ne láthasson be senki a szobába. Leengedtük a redőnyöket, és fölkapcsoltuk a lámpát. Nem akartunk teljesen sötétben maradni. ,,Mi értelme annak, hogy kisfiú vagy, ha férfivá fogsz nőni?” Kire emlékeztetek? Hasonlítok arra, aki voltam? Mennyire hasonlítok arra a fiúra, aki Újpesten korcsolyázott? Mennyire hasonlít rá a 45 éves férfi, aki a Balaton jegén korcsolyázik? ,,Ki az, aki megmondja, ki vagyok?” Jég, jég. Lányokkal voltunk együtt a leeresztett redőnyök mögött, a Kavics utcai lakásban (a szüleim által keservesen, sok nehézséggel, örökségből, OTP-kölcsönnel felépített lakásban). Tanítás után jöttünk, táskákkal, kék köpenyben. Eljöttek hozzánk a lányok, mert hívtuk őket. Tetszettek. Nem vihogtak, csak mosolyogtak, kedvesen. Komolyan gondolták a látogatást. Komolyan vették a helyzetet. Komolyan vettek minket. Őszinték voltak. Szelídek. Adakozók. Őszintén adták oda magukat. Szerettek. A másik fiú, akivel vártuk őket, osztálytársam, félig-meddig barátom, egy nyugdíjazott miniszter fia, a Vérhalom utcából. Magasra nőtt fiú. Kapkodott. Azt hiszem, nem tudta pontosan, miről van szó. Mi történik. Azonnal le akarta vetkőztetni az egyik lányt. Beszűrődött valamennyi világosság a redőny lécei között. A nagyobbik szobánkban, a földön, perzsaszőnyeg. Nagy, alig fért el, rá kellett tenni a szélére az ágyakat, becsúsztatni a szőnyeg szélét. Megmaradt a nyomvonal. Amikor évekkel később felszedtük a földről a szőnyeget, meglátszott rajta az ágy nyoma, keskeny csík, bemélyedés futott végig a szélén. Nem akartam a szőnyegre heveredni. Vonzott, ám mégsem akartam. Nemcsak a barátom, én is kapkodtam kicsit, gondolatban. Nem tudtam eldönteni, melyik lányt válasszam. Hol az egyik, hol a másik tetszett jobban. Nem pontos ez így. Az egyik lány tetszett. Csak ő tetszett. A másik lány viszont kívánatosabb volt, vonzóbb. Az egyik mosolygósabb, gyöngéd; a másik szótlanabb, nőiesebb, teltebb. A szőnyeget apám nagybátyja Nagy Emiltől vásárolta, aki ügyvéd volt, majd igazságügy-miniszter. Apám nagybátyja is ügyvéd volt, az első világháború elején, 1915 májusában, Goriziában elesett. Egy harmadik fiú is szeretett volna bejönni a lakásba. Dörömbölt a redőnyökön, és kiabált valamit. Szitkozódott. Úgy tettünk, mintha nem hallanánk. Csöndben voltunk. Nem engedtük be. Ő egy (egykori) miniszterelnök fia volt, a Sarolta utcából. Egy ideig várt, hátha beengedjük, aztán ököllel belecsapott a redőnybe, és elment. Én nem tudtam miniszter-rokonokkal előhozakodni. Még miniszterhelyettesekkel sem. Főosztályvezető volt az apám, de nem minisztériumi főosztályvezető, hanem csak intézeti: egy minisztériumhoz tartozó tudományos intézet főosztályvezetője. Akkor még nem tudtam, hogy a nagy perzsaszőnyegünk egy miniszteré volt (állítólag). Nem érdekelt még az ilyesmi: mi kié volt. Szerettem a szőnyeget, színeit, ábráit. Szerettem a nagyságát. Föltekerve: súlyos, nehéz. Elfértem volna benne, ha körém tekerik. Eltűntem volna benne, mint a burleszkfilmekben.

a miniszterelnök fia

Selyemfényű perzsa. Feküdtem a lány ölében, ugyanazon a helyen, ahol most apám fekszik (már több mint egy évtizede!), ugyanazon a helyen, ahol néhány héttel (vagy hónappal) később (vagy előbb?) beköltözött a szervezetembe a nyugtalanság (az idegesség). A kék köpenyét még az előszobában levette a lány, kint hagyta a táskáját is. Minden, ami az iskolához tartozott, az előszobában maradt. Az ölében tartotta a fejemet a lány (ő nem az osztálytársam volt, a másik osztályba járt, a kanyargós folyosó túlsó végén), az ágy szélén ült (ahol majd én ücsörgök éveken át), fejem az ölében, kezei közt. Simogatott, néha lehajolt, és megcsókolt. Nem kellett kérni rá. Nem kellett unszolni. Magától csinálta. Ő is a Sarolta utcában lakott, ugyanabban a házban, amelyikben a sokgyermekes (egykori) miniszterelnök, lenn, a földszinten vagy az alagsorban, az úgynevezett házmesterlakásban (nem tudom pontosan). Az egykori miniszterelnökről az a butaság terjedt el közöttünk, hogy Rákosi Mátyás fia. Hasonlítanak egymásra, mindketten kerek fejűek, kopaszok és alacsonyak. Rákosi néha eljön titokban, és meglátogatja a fiát meg az unokáit. Marhaság! Közel voltunk még az 50-es évekhez, nagyon közel (nem tudtam, mennyire közel). A lány, akinek az ölében feküdtem, magas, sudár. Szerettem? Sohasem szerettem a Kavics utcai lakást. A mi lakásunkat. Hányszor kell még elmondani?! Hányszor kell még elmondani, hogy megértsem végre? Nem szerettem, mert kicsi, nem szerettem, mert földszinti, nem szerettem, mert nekem kellett lakni benne. Nekem kellett ülni az ágy szélén. Nekem kellett leereszteni a redőnyöket. Kívántam a lányt. Jó volt hozzám. Jó voltam hozzá. A miniszterelnök fia beárult minket az iskolaigazgatónál. Följelentett minket. Hetet-havat összehordott rólunk, bosszúból, mert nem engedtük be magunkhoz. A fele sem volt igaz. Mi igaz? Kitört a botrány. Behívatták az apámat az iskolába. Vállalni kellett a felelősséget. Valakinek vállalni kellett a felelősséget. A mi lakásunkban voltunk. Leeresztettük a redőnyöket. Nem, nem vetkőztünk le. A barátom ugyan kezdte lehúzkodni az egyik lányról a harisnyáját, de aztán abbahagyta, nem erőszakoskodott tovább. Ki kéri ma számon rajtam a történteket? Vagy a mulasztásokat. Tehetetlenség és tudatlanság. Nagy Emil szőnyege most összecsavarva pihen a Kavics utcai lakásban, az ágy aljában, naftalinban, védve a molyok ellen, letakarva lepedővel, megszórva pipadohánnyal – várja a feltámadást.

Tudtam várni. Órákig várni valakire. Várakozni, igen, ez az, amihez értettem. Ez jelentette a szépséget. Ez adott az életnek szépséget. A szomorúsággal együtt kaptam. Tisztított. Kisöpörte, mint egy szélroham, a levegőben lévő szemcséket, port, törmeléket. Kitisztította a levegőt. Lélegezni. Friss levegőt venni az utcasarkon, a várakozás helyén. Izgulni, izgatottnak lenni, lépésekre figyelni, termetre, ruházatra, viselkedésre. A kar lóbálására. Vérmérsékletre, kedvre. A jégpályán Kikilaira vártam. Sosem jött ki a jégre. A strandon is őrá vártam. Sosem jött ki a Tungsramra. Vasárnap délelőttönként a misén is őt lestem. Nem járt templomba.

áramlás

Görcsösen ragaszkodom néhány helyszínhez, ahol várakoztam, vagy rám vártak. Ragaszkodom néhány mondathoz is. Van néhány mondat az életemben, amin nem tudok túljutni. Kihúzom magam? Egyenes derékkal járok? Pont zárja le a mondatot. Tudjuk. Nyugvópont vagy elrugaszkodás? Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az a lány, aki a Sarolta utcában lakott, még mindig vár engem a Szemlő-hegy és a Vérhalom utca sarkán. Nem ment el arról a helyről. Áll, mozdulatlanul. Senki sem küldi el onnan. Egy kicsit sétálgat. Le, föl. Nem türelmetlen. Nem ideges. Lassan közelítek hozzá. Tudja, hogy jövök. Közelítek? Szeretnék közelebb menni. A közelében lenni. De hisz a közelében vagyok, mellette állok, fogom a kezét. Nem. Ez csak érzés. Az sem. Áramlás. Elment a busz. Ritkán jár. Sokat kellett várni a 91-esre. Ácsorogni egy pad mellett. Sohasem ültem le oda. Kerítés, vasból. Állsz a sarkon, szemben a buszmegállóval és vársz. Látlak. Ez minden? Ennyi az emlék? Ezt kotorjuk elő, évről évre? Érdemes? Nem küldhetlek el. Miközben rád emlékezem, írok és olvasok. Este van, csend. Én némultam el, nem a világ. Letettem a tollat, becsuktam a könyvet. Megpróbálom elhagyni a szavakat. Könnyebb lesz? Lemondok róluk ma este. Figyelek, fülelek. Minderről nem tudsz. Nem tudhatsz erről, mert a sarkon állsz, egyedül. Csak Kutasiék cipész-rokona van a közelben, talpal, szögeket ver az új cipőtalpba. A szájszögletből veszi ki egyenként a speciális szögeket, és egy ugyancsak speciális kalapáccsal veri be őket a cipőbe. Hallod a kalapálást, mert nyitva az ajtó, résnyire, kiszaladt éppen a macska. Tágul a cipőm. Kötényben ül a cipész a sámlin. Tizennégy éves a lány a járdán. Örök kép. Most ismerkedik az idővel a lány. Most kezdi tanulni. Nem vehetem kézbe a képet. Nem nagyíthatom ki. Nyomja a cipő a lábam. Szorít. Megdagadt a bokám. Vizes a jég. Kásás. Olvad.

Az idő (különös nyersanyag) mindig nyers anyag marad. Nem lehet finomítani, kezelni. Nem lehet speciális eljárásokkal átalakítani. Nem lehet használni. Helyesebben átkozottul nehéz használhatóvá tenni. Felhasználni? Ugyan. Nyersanyag, idegen anyag, ruhaanyag, szövet, minta, szabás – idő? Elszakad, szétmállik. Por. Néhány szemcse a levegőben. Piszok, kosz, korom. Porszem, amit kidörzsölünk a szemünkből. Gyöngy. Belekerült, benne van, sűrűn pislogunk. A pislogás az idő. Szemrebbenés. Szempilla az ujjunk hegyén. Elesés. Kávéfolt. Milyen anyagból szőtték a lány ruháját? Most sem tudod megmondani? Hány évre van még szükséged? Miből van az idő anyaga? Mozdulatból vagy mozdulatlanságból? Múltból? Várakozásból? Utcasarkokból? „… minél porlandóbb ugyanis, annál inkább idő.”

Kutasiék konyhájában hideg volt. Recsegett a rádió. A Teenagerparty-t próbáltuk hallgatni. Színes halak úszkáltak egy akváriumban a szobájukban. Bugyborékolt a víz, világított egy kis lámpa. Nem volt érdekes. Verekedtünk, barátságból. Ki az erősebb? Kutasi. Hamar maga alá gyűrt. Amikor nevetett, kilátszott a fogsora. Nagy szemfogai voltak. Az egyikből letört egy darab. Hangosan nevetett. Nem volt a barátom, csak közel laktunk, átjártunk egymáshoz, délutánonként. Az egyik ágyukon verekedtünk, nem a földön, nem a szőnyegen. Besüppedt az ágy alattunk. Megereszkedtek a rugók. Tisztaság volt náluk, az előszobában le kellett venni a cipőt. Az előszobájuk tulajdonképpen egy üveges veranda, kör alakú, világos. Tetszett. Csak nyáron használták, télen nem fűtötték. Fáztam náluk. A ház, amiben laktak, egy szép, nagy, emeletes villa, amit szétszabdaltak, beköltöztettek több családot, a belső feljáratot lezárták, és kívülről készítettek egy lépcsősort a fenti lakóknak, amolyan padlásfeljárót, amin felmehettek a lakásukba. Tanácsi lakások. Kutasiéknak még társbérlőjük is volt, aki a hátsó szobában lakott. Ezt a szobát a fürdőszobából lehetett megközelíteni. A két szobát összekötő ajtót ugyanis egy nagy szekrénnyel eltorlaszolták. A társbérlő, szikár, magas, idősecske hölgy, korán reggel ment el otthonról, és későn este jött csak haza. Kutasiék, érthetően, nem szerették. Zavarta őket. Betolakodónak tekintették, aki megzavarta békés családi életüket. (Pedig nem lehetett tudni, voltaképpen ki a betolakodó.) Sok-sok év múlva, vesződséges ügyintézéssel tudták kitenni Kutasiék a társbérlőt a lakásból. Imi, fiatal feleségével, beköltözhetett a kis szobába. Macskájuk is volt a barátoméknak. A háznak pedig egy közös kutyája. Láncon tartották. Fekete volt, és állandóan ugatott, mérgesen. Hiába szóltak rá, hogy maradjon csendben, ugatott tovább. Senkire sem hallgatott. Nem is ugatás volt ez már, hanem csaholás, keserves vonyítás. Kínlódás. Sohasem engedték el a láncról. Azt gondoltam, hogy ez az állat nem szereti a lakókat, nincs is gazdája, lehet, hogy nem szereti az embereket. Senkit. Egyszer, Kutasi Imi mesélte, elszakította a láncát és megharapott valakit. Amikor elmentem előtte, s ő nekirugaszkodott, hogy rám rontson, féltem, nehogy most szakítsa el a láncát. A macska álmosan sétált el előtte. Rá se hederített az őrjöngő állatra. Kutasinak délutánonként tanulnia is kellett. Fel kellett mondania a leckét. Apja mindennap kikérdezte. Rosszabbul állt, mint én. Ilyenkor hazamentem. Becsaptam a kertkaput. Nagyot szólt. Ezzel is a kutyát idegesítettem. Egyszer náluk voltam éppen, amikor Kutasi az ebédjét melegítette a tűzhelyen. Odakészítette a fiának a mamája, lefedett lábasokban. Éhes volt, mohón evett. Szürcsölt. A végén fölemelte a tányért, oldalra fordította, és belecsurgatta az utolsó néhány csepp levest a kanálba, nehogy kárba vesszen. Körbenyalta a kanalat. Pattogott a platni. Hűlt.

nem vette észre

Kutasiéktól másztunk át a lánykollégium sportpályájára, délutánonként, focizni. Megtűrtek ott bennünket. Nem zavartak el. Jó a talaj, kiskapuk, játszottunk. Szegedi, Sebestyén, Kenderesi, Kenesei, Kutasi meg én. Hárman-hárman. Szegedi hozta a labdát. Jó labdája volt. Könnyen másztunk át Kutasiéktól, mert a kerítés mellett tárolták a tüzelőt, csak föl kellett ugrani a farakás tetejére (a ház mögött), és máris a túloldalon voltunk. A többiek felülről, a kollégium Sarolta utcai bejáratán jöttek. A pályán találkoztunk. Lányokat sohasem láttunk. Idős takarítónők hajoltak ki az ablakon, kiráztak egy pokrócot, egy pillanatra ránk néztek, nem szóltak. Játszhattunk. Rajtunk kívül senki sem használta a pályát. Néha átrúgtuk a labdát a szomszédba, véletlenül. Vissza kellett kérni. Marosán György lakott a szomszédban. Ült az emeleti nagy teraszon, és a Kortárs című folyóiratot olvasta. Nem vette észre, hogy átment a labda. Meg kellett szólítani. Nem ő dobta vissza a labdát, fölállt, bement a lakásba, szólt valakinek. A gondnok (házmester?) vagy a fia dobta vissza a labdánkat. Amikor nem ült senki a teraszon, mi magunk másztunk át a labdáért, ha átment a kerítésen. Egyszer vagy kétszer Marosán fia (a kisebbik fia, mert két fia volt, úgy emlékszem) is átjött focizni. Idősebb volt nálunk. Bevettük. Szép időben ült az apja a teraszon, és napozott. Pizsamában. Azt mondták róla, hogy beteg. Nem látszott rajta. Azt is mondták, hogy 5 ezer forint a nyugdíja. Később elköltöztek, állítólag egy kisebb lakásba, a Gellérthegyre. Hegedűs Jocó is kijött néha focizni. A Marosánékkal szemben lakott. Ő egyébként cselgáncsedzésekre járt.

Milyen nyomot hagyott bennem Kutasi Imre? Miért foglalkozom evvel a kicsit durva fiúval? Félig-meddig faragatlan. Nyers. Hiányzott belőle a finomság. Mit akarok tőle? Magabiztos. Autószerelő lett. Mit tudott? Mit rakott le lelkem mélyére, milyen anyagot? Nyáron lejártunk a Csasziba. Leszaladtunk a Kavics lépcsőn. Kutasi az uszodában ismerte meg azt a lányt, akit később feleségül vett. Közértes tanuló volt, idősebb, mint mi. Befejeztük az általános iskolát. Végre! Később sokszor láttam a lányt, már feleségként, hazafele jönni, szatyrokkal, csöndesen, lassan, majd nagy hassal, izzadva. Nem köszöntünk egymásnak. Tudta, ki vagyok. Én is tudtam, ki ő. Megszületett a gyerekük. Kutasi mosta az autójukat a házuk előtt.

Amikor nagykorú lettem, és életemben először választottam, még a Kavics utcában laktam, föl kellett mennünk busszal a Pusztaszeri útra, egy kutatóintézetbe. A helyiségben, ahol le kellett adni a szavazatunkat, az asztal mögött helyet foglaló bizottságban észrevettem Kutasi Imre papáját is. Ő adta át nekem azt az úgynevezett emléklapot, amin olyasmit lehetett olvasni, Hazafias Népfront aláírással, hogy szeretettel köszöntenek abból az alkalomból, hogy életemben először veszek részt a választáson. Kutasi apja felállt, kezet fogtunk. Leadtam a szavazatomat a Népfront jelöltjére. Vasárnap volt. Szesztilalom. Jó idő. Sokat vártunk a 91-esre a szüleimmel.

kép | shutterstock.com