„CELSIUS”
1997 december
Mit szeretnék? Rendbe szedni a mondatokat, eseményeket, embereket. („Ne fecséreljük el a tehetségünket, hozzuk ki magunkból a maximumot.”) Mit szeretnék? Érzéseket használni. Figyelmeztetem magam: „Érzéseket használj!” Sok-sok érzést, és kevés edényt. Kevés mozgást a lakásban. Annál többet a szabadban. Kis elmozdulásokat. Nem igénylem a rotyogást a tűzhelyen. Semmi se főjön a lábasokban. Tisztán szeretem az edényeket (tartani) a konyhaszekrényben. Keveset eszem. Kevéssel beérem. Képek, feliratok viszont kellenek a falon. Az erősödő szél meglibbenti őket. Ez a legnagyobb történet. Kanál a pohárban. Megkavarom a kávét. Rendszeresen leolvasom a levegő hőmérsékletét a szobai hőmérőről.
tönkretettük a gerincoszlopunkat
Nem tervezek. Megtöltöm a tollat. Ha terveznék, csak hosszú távra tenném: több száz évre előre. Semmihez sem értek. Nézni, szemlélődni, végiggondolni, tűnődni, elmélkedni. Ezt kellett volna még kétszázötvenezer évig tovább csinálni. Ottlik Géza szerint túl korán jöttünk le a fáról. Elsiettük. Lelki berendezésünk egyensúlya felbillent. Tönkretettük a gerincoszlopunkat. „Az érzés- és érzelemvilágunk elsorvadt az értelem egyoldalú, torz uralomra jutásával.” „Így, két lábon állva, természetellenes, erőltetett, kificamodott testtartásban, csupán olyan nyelvet tudtunk létrehozni, amely még egy mindennapunk hű leírására, például az uralkodó (morális) hangulatának szavakba foglalására is teljesen használhatatlan.”
A levegő hőmérsékletének 2-3 óránkénti leolvasása a hőmérőről és följegyzése a naptárba, megfelelő módszernek bizonyul, bevált, évek óta, különösen a tavaszi és nyári hónapokban. „A mi nyelvünkön megbízható dolgot mondani igazán csak számokkal lehet.” A fémmeteorok kora félmillió és háromezer millió év között van. A kőmeteoroké 3-5 milliárd év. Nem lehet elgondolni. Én hány éves vagyok? Túl fiatal az ember. Éretlen, felelőtlen, hebehurgya. Mivel túl fiatal az ember(iség), Ottlik óvakodott attól, hogy magát humanistának nevezze: keveset tudunk magunkról; majd, később, talán mondhatunk magunkról lényegeset is. Természetesen nem Ottlikot akarom elemezni itt, csak hát nem tudok elszakadni tőle, most sem.
Érzéseket használj! – biztattam magam az előbb. Igen, de mi az érzés? Tulajdonképpen ezt sem én kérdezem, hanem Ottlik. Ósdi, elavult kérdés? Igen. Ósdi, elavult kérdéseket kell feltenni 1997-ben, 98-ban és 2000-ben is. Megérett rá az idő.
egy élet sűrűsödik össze
Mit féltek? Féltem, például, a hőmérőmet. A levegő hőmérsékletét le tudom olvasni róla, de az érzésekét nem. Hány fok ma például az érzelemvilágom? Nem mérhető. Kíváncsi lennék az érzelmi tartalom mennyiségére-minőségére, az átélés hőfokára, és szeretnék választ kapni (adni) arra a kérdésre is: „Hogy éreztem itt magam egyáltalán?” Sohasem tudom meg? Van pontos válasz? Mi lehetne ennek a válasznak a formája? Betűk, mondatok, semmiképpen? Inkább árnyékok, cserepek, kopácsolás, völgy, madárfészek, alkony? Az a pillanat, például, amikor beleakad a gombod egy ismeretlen lány kabátjába, az uszoda büféjében. Összegabalyodtok, egyetlen másodpercre, s amíg próbáljátok kiszabadítani magatokat, próbáltok megszabadulni a másiktól, egy (teljes?) élet sűrűsödik össze, összeáll egy életidő. Igent kell mondani, annak ellenére, hogy semmiféle sűrűsödésről nem tudtok, semmiféle (teljes?) életet nem éreztek, vacakoltok a gombbal, kicsit türelmetlenül, és az időből (az életidőből) is csak annyit érzékeltek, hogy fogy a sor a büfé előtt. Mindjárt te következel. Ki ez a te? Mit kérsz az elárusító-kisasszonytól? Mosolyt, mindenekelőtt. Mit kérsz az élettől? Kér-e tőled az élet valamit? Vagy csak úgy van, mozdulatlan; elnyúlik, lustán, magában. Piszkálni kell, felbosszantani, hogy akarjon valamit?
Ha nem csal az emlékezetem (és ha én nem csalok), 12 éves koromig tiszteltem ezt a lustán elnyúló testet. Volt méltósága az előttem heverő életnek. Ki tűnődik ma a ráérő időn? A lány, a büfé előtt, nem. Az elárusítónő biztosan nem. A csecsemő, talán. A magatehetetlen öregember, esetleg. Ragaszkodom ahhoz a rögeszmémhez, hogy én Újpesten, a nyugágyban, még tűnődtem valamin. Talán akkor szemlélődtem életemben utoljára. Volt rá időm. Volt hozzá képességem. Izgalmas naivitás. Elnyújtóztam. Zöldpaprikát ettem. Finom volt. Ízlett a napfény is. Lassan kúszó árnyék a gangon. A kis lugasban érett a szőlő. A délután délután volt. Szerettem. Idill. Nem tudom magyarul mondani: „fogalmak-szavak rápróbálgatásával úgy belecsorbítunk magába az érzésbe, hogy az rögtön kezd halványodni, eliramodni.” Marad az elfogyás, kiapadás, eljegyzés a halállal.
Az életet (világot) nem érdekli, mit csinálok. (Nyilvánvaló.) „Nincs másod, csak az írás” – mondja a barátom. A tökéletlen nyelven (nyelvvel) kell valahogy boldogulnom (elbajlódnom inkább), úgy, hogy nem tudom tökéletesen ezt a nyelvet. Nincs más. Mercedes (kamaszkori szerelmem) anyámtól kérdezte: miért nem tanított meg engem beszélni? Követelte a választ. Anyám feladata lett volna, valóban, hogy megtanítson beszélni? Tizenhat éves lettem és néma. Elvesztettem a hangom. Elfogytak a szavak. Nem tudtam róla? Csak Mercedes tudta. Inkább: érezte. Volt műszere hozzá. Be tudta vele mérni érzelemvilágomat. Mérései alapján anyámat vonta felelősségre. Anyám nem válaszolt, vagy nem értettük, mit mond.
Megpróbálok szembenézni önmagammal. Ez a legtöbb, azt hiszem, amit tehetek. Amit írásaimban csinálhatok. A barátomat idézem ismét: „Az íráson kívül nem tudsz mást csinálni. Egy foglalkozásod van: az írás. Semmi se vagy, ha nem írsz.”
Újpesten még ízlett a zöldpaprika. Azóta kifakultak a színek. Semminek sincs jó íze. Belőlem is elveszett (elfogyott?) a zöld. Zöldfülű voltam. Nem maradt más, valóban, mint a szembenézés, egy-az-egyben, önmagammal. Lehet, hogy a koponyám védettebb helyzetbe került (a két lábon járással), de mit érek vele (mit nyertem vele)?
„A jövőből ne csinálj mű-időt, nejlon-időt!” Ezt is a barátom mondta. „Korai lenne mattra adni a játszmát. Nem, nem, nem, nem. Élsz. Áll a király a táblán. És nem ütötték még le a királynőt.”
mintha csempészárut vinnék
Lehetett volna királynő az a lány 1975-ben, Bázelban? Ismeretlen ruhákat vittem egy ismeretlen lánynak egy hatalmas bőröndben. A lány Svájcba disszidált, néhány héttel korábban. Nem jött haza egy háromnapos útról. Az Árpád híd pesti hídfőjénél találkoztam pityergő szüleivel, akik átadták nekem a bőröndöt. Méregettek. Vittem magammal a női fehérneműt a vonaton. Volt útlevelem (megkaptam), meg 75 dollárom. Bázelban egy bútorozatlan szobában aludtunk, a földön. Kényelmetlen volt. Semmi más nem volt a helyiségben, csak a bőrönd. Ócska albérlet. Semmire sincs pénz. Rakosgatta a ruháit a lány a padlón. Nem tudom a nevét. Nem maradtam vele. Lehetett volna királynő? Egy barátom kért meg, hogy hozzam el magammal a bőröndöt. Ő két évvel korábban disszidált. A családtagokat ilyenkor hosszú időre kizárták a külföldi utazásokból. Mintha csempészárut vinnék. A határon nem nyittatták ki velem a bőröndöt. Felöltözve aludtunk, fél szemünket rajta tartva a másikon. A lány karja a feje alatt. Elnyúlt. Álmos volt. Takargatta a fehérneműit. Egy pillanatig hittem a királynőségében. Megtéveszthetik az embert, olykor-olykor, az érzései is. Egy teljes ruhatárat vittem ki Svájcba.
Mit gondolok? Azt gondolom, hogy Ottlik Géza alapvető írónk. Megkerülhetetlen. Nem is kell, nem is akarom megkerülni. Lépten-nyomon beleütközöm, mint a barátom a formai micsodákba. Így mondja: „Én is megbotlom a formai micsodákban, csakhogy én másképpen ütöm meg magam, mint te.” Ottlik állandóan gátakat tesz elénk: próbáljuk átugorni! Vigyázat: jön a vizesárok! Belehuppanhatunk, lelassulhatunk. Időt veszthetünk, ha nem figyelünk.
Bizonyítanak-e valamit hőmérő-leolvasásaim? Az élet kísérlet? Minden emlék? Mindig ősz van? „A kísérleti eredményeinknek mi kizárólag az emlékével tudunk dolgozni. Már a skálán leolvasott számadatra, amíg feljegyezzük, emlékeznünk kell. Amit leírsz, már csupán emléke a szigorúan tapasztalati adatleolvasásodnak…”
Csak a hőmérőmet féltem? Nem. Féltem a lány nyílt mosolyát a bázeli pályaudvaron (1975-ben), és féltem a lány zavart mosolyát az uszoda büféjében (húsz évvel később). „Semmivé foszolhat vajon az arcával, gödröcskéivel együtt mosolyának az a nem mérhető, pontatlan érzelmi effektusa is, amit rám gyakorol? Nekem ez a rejtély, ez érdekel, én ezt féltem, mert úgy gondolom, hogy ebből tevődik össze az egész földi létezésem, hogy hogy éreztem magam itt egyáltalán, hogy van-e, volt-e – mondjuk így – szexepilje a világnak, s ha igen, nem vélelem volt-e az is, feltevés, elképzelés?”
Mit látok? A cigarettahamut látom, pedig réges-rég kitisztítottam a hamutartót. Ki hamuzott bele utoljára? A hamu is megmarad, valamilyen formában? A cédula, amire ezt felírtam, elveszett. A cigarettaszag beleivódott a falakba.
Megmarad-e Mercedes kendője? A csomó, ahogy kötötte az álla alatt? Hűvös volt. Szeles idő. Mégis futotta mosolyra az erőnkből. Megvan-e a bőrönd? A lány ruhatára? Régi ruhák egy padláson. Van-e még padlás? Ócska albérlet?
Mit láttam? Láttam a barátomat, ahogy ,,a nyitott kályhaajtóból élesen megvilágította a tűz guggoló alakját” (Szolnokon). Megmarad-e a kép? A guggolás. Parázs. Ez érdekel.
„Én és a világ 2000-ben?” Tünetek. Összeszedem a nyers anyagot, aztán próbálom finomítani. „Majd a halott Eurüdikének énekelek, s nem többé a fáknak, a füveknek vagy alvilági hatalmaknak.”