Gyöngyösi András

KORPUSZ

2006 április

KORPUSZ

Csak a teste – fellengzős sírokra szokták írni –,
de az aztán, legalább az; csak a testét szerettem megint,
az egy tömbből kiöntött vízköpőt, szárnyas nikészerűt,
csak a testébe olvadtam, halott fogait,
hajszálait élveztem, csők a testem lobogott vele;
valami jóság mégis átdereng a harisnyán a boka ívéből,
valami nyálcsorgás, mély remegés,
kivetkőzés, szellőzködés a nyitott ablak előtt,
lengébb és lengébb pózok, belehalt a lelkem;
csak a testem emlékezik, legalább az,
– korpusz delikti –, bár senki sem ölt,
mégis meghaltunk lágyan,
ahogy seprőjével kavar a dobos;
azután mivé is válik ez a rikító tömeg?,
magát ismétli, beleragad a mézbe,
majd felfénylik újra az ablakkeretben;
csak a teste, másképp nem lehet,
csak ez a villámló vallomás, hajló,
ingó barnaság, fehérség, lélekomlás,
látó, beszélő, értő központok fondorlatai,
anyagokat felvevő, kiadó szervek mutatványai;
nyomáskülönbség kérdése,
– homo hidraulikusz és homo pneumatikusz –,
ízetlenül játszik a természet ebben a kiosztásban,
de végtelenül ötletesen, valami mozgást olajozni
nedvek áradnak forgáspontok, nyílások felé;
a pillanat, mikor úgy tűnt, enyém volt,
csak a teste, az illanó látomás;
majd végképp az enyém lett, mihez kezdjek vele?,
ennyi meg ennyi kiló, kiterjed, szétfolyik,
összegöngyölődik, határait veszti, újra képpé áll össze;
csuklóján karóra, gyűrűk ujjain,
rágja őket, megigazítja velük tincseit,
megáll kontraposztóban az erkélyajtó előtt,
milyen is a száj?, nem kérő, nem vádoló,
magára figyelő, mely kéz metszette belé ívét?,
méhek a mézét kitapogatták,
évre év, görnyedő, hegyesedő némiképp,
botrány az utca lenn, merő testiség,
lökdösődés egy illatért, eltakarja, a mozdulat;
kezdhetem újra hónapokkal később,
ugyanaz őszebben néhány ősszel, holddal,
töretlen őrzi mélyét, tőle nem láttam a varkocsos sereget,
sem a számok pimasz hadát, megengedte.

kép | pexels.com