
Olvasom, az egzisztencialista orosz vallásfilozófus, Nyikolaj Bergyajev, aki tizennégy éves korában már Hegelt, Schopenhauert és Kantot bújta, 1888 és1894 között hat éven át járt a kijevi kadétiskolába. Faragatlan tréfákra mindig kész, durva lelkű hadapród-társai között szerencsétlennek és elveszettnek érezte magát. Állandóan gúnyolták, barátja nem akadt.
Ott gyűlölte meg az e világi létezést. Mindenre kiterjedő, saját maga szerint is beteges lelki és fizikai világundora elől menekült a filozófiába. Azzal állt bosszút az életen, hogy közeli végromlását jósolta. Szavakkal csépelte, gondolatokkal ütötte-verte. Maga is elismerte, hogy van a gondolkodásában valami parancsolgató attitűd, valami katonás elem.
a történelem kissé nagyothall
Hadnagyunk is a kadétiskolában szembesült vele, hogy a vasfegyelem alatt tombol a legvadabb önkény, hogy a kockaformák alól minduntalan kitüremkedik az eleven, lüktető, nyers hús. Nincs ezzel mit kezdeni: a hadászat teljes káoszban üzemel, ha nem tart rendet, minden a semmibe hullik. Csakhogy mennél kidolgozottabb a papírkozmosz, annál könnyebben füstbe megy. A német Schliffen-tervben 1914-ben minden a helyén volt az utolsó szögig, csak azzal nem számolt, hogy hibák is adódnak. Mit csináljunk: a történelem kissé nagyothall. A villámháborút például világháborúnak értette.
A szájszéleken keménység és akaraterő, a tekintet mélyén fatalizmusba forduló rezignált alkalmazkodás. Láthatatlan füstben fuldoklik, de még csak el se köhinti magát.
Két ember van fehérben a sír partján: a tábori lelkész és egy baka, aki mészároskötényt akasztott a nyakába. Isten akarata és a hadvezetésé nem mindig esik egybe, a kettő megkülönböztetése mégsem ildomos.
A három kéz csak azért nyúlik fel a sírgödörből, hogy a lópokrócba burkolt holttetemet a mélybe segítse. Vagy az odafenn álló elcsigázott társakhoz könyörögnek, fél kezüket megragadva rántsák ki mindannyiukat a veremből, nehogy őket is elnyelje a föld a hullákkal együtt? Hiszen látnivaló, mire jó az egész katonáskodás: útrövidítés a sírig.
A mészárlás a katona kötelessége. Vágómarhára bukkant a hadtápszolgálat. A hátsó figura siet a dúlásra: kéjes örömmel lendíti kését. Zord pofacsont, szögbajusz. A másik fiatalember felhős tekintettel pillant a lencsébe: most még ő koncol, s nem őt koncolják, de remegő gyomra már jelzi, hogy a helyzet hamarosan megfordul. Betolják a fészerbe a gulyáságyút, két-három óra és kapják a csajka forró levest. Végre átmelegedhetnek. De nem árt tudni: a haslövés ebéd után gyors halál.
Tányérból kanalazzák a levest, egy sorban, mint a reteráton. Miért lenne bizarrabb parancsra enni, mint parancsra meghalni?
Az ürítés idejét is megszabták. Amikor lehet, akkor kötelező. A fegyelem célja a kiszámíthatóság növelése. Tanulják meg kordában tartani a beleiket, drága uraim.
Legalább a haslövésig.
A fényképezőgép fegyver: aki felé odafordítják, cső végére kapják, nem tud védekezni.
No, azért megállítja az életet a puska is.
A hadtápszolgálat pajtájában szalmára dőlt, megfáradt hadfi úgy szorítja magához a szépséges asszonyi formákat idéző gordonkát, mint hű szeretőjét. S csakugyan, abban az otromba férfivilágban, melyben minden acélból van, nyeklik-csuklik, s csak úgy mozdul meg, ha húsz ember emeli, nekifeszül, s oldalba taszajtja, ez a hangszer frivolnak hat: kecses és könnyű, mint egy fiatal lány. Nem is illik ide: egy óvatlan mozdulat összeroppanthatja. Ezért lehet egy más világ bizonyítéka, melybe szerelmesen kapaszkodhat. Csókolni meg ott a cigaretta.
Gyöngyélet.