Lugosi Lou

GYILKOSSÁG A MACSKA UTCÁBAN

2008 május

GYILKOSSÁG A MACSKA UTCÁBAN

Párizsban, a forró július 14-i este zűrzavarában megöltek egy férfit. Ott feküdt a Belleville és a Macska utca sarkán. A rendőrök végigkutatták az egész környéket. A Macska utca 3-ban volt egy vasráccsal elkerített lakás, ahova nem tudtak bemenni. Kérdezgették hát a szomszédokat, ki lakik ott.

– Egy özvegy, nagy kalapokban – mondta a sipítós nénike, és mutatta is két tenyerével. – Állítólag magyar… Ki tudja?

– Magányos lélek. Nagyon, de nagyon csendes – bólogatott egy ezüstfejű öregember, akinek az események vérvörösre festették az arcát.

– Méghogy csendes, ugyan! – vakkantott rá a másik asszony. – Nagyon is lármás! Operákat bőget a zenegépén, hogy hajó a láthatáron, meg ki jön ott; ilyeneket… És mindig ugyanazt!

– Mert unatkozik! Csak jön-megy, semmit se csinál. Még beszélgetni se lehet vele.

– Mondom, hogy magányos!

– Egyszer egy festő lerajzolta a Szajna-parton. Én láttam.

De a rendőrök nem látták, és ha látják is, mit számít? Semmit. A kép egyezhetett a szomszédok festette képpel. Tárgyi bizonyítékok nélkül is eldönthették, hogy a személy minden gyanú felett áll. Pedig Lili – róla volt szó – szemtanú is lehetett volna, ha megvárják, amíg hazaér.

Színházból jövet látta a vértócsában heverő férfit, aki a helyzetéhez képest nyugodt arckifejezéssel meredt előre, mint aki úgy találja, jobb is neki így, és Lili halkan azt mondta: „Hát segítsék csak az istenek átevickélni a létezés óceánján”. Ezt a mondatot a Grand Palais-ból hozta, az Indiát bemutató hatalmas kiállításról, pedig a teremben ki volt írva, hogy nem szabad elhozni semmit. Kár, hogy a földön heverő ember nem hallotta. Senki sem hallotta. Mégiscsak elhangzott, vigasztalódott Lili. Sajnálatos volna, ha ilyen gyönyörű mondat kárba vész.

Felment az emeletre, kinyitotta lakása ajtaját és felhúzta a redőnyöket. A fények berontottak a kék szobába, szinte sértődötten, hogy eddig nem volt szabad belépniük, és felragyogtatták a díszleteket. Kétségtelen, a berendezés inkább hasonlított színpadképhez, mint polgári otthonhoz. Lili szerette a lakását, s hazatérve néha még köszönetet is mondott érte a szintén kék egekben tartózkodó férjének, aki színházi ember lévén a bútorok és dekorációk elhelyezésénél kizárólag az esztétikai szempontokat tartotta szem előtt, és nem tévelygett a használhatóság útvesztőiben. Néha kisebb kellemetlenségeket is okozott ez a berendezés. Amikor például Lili papája látogatóba érkezett, nyilvánvalóvá vált, hogy sehova nem lehet leülni. Egy darabig elálldogált a papa, aztán hazament. Nem jött többé. Pedig elhatározták, hogy vesznek egy összehajtható tábori széket, bedugják valamelyik kulissza mögé, és ha vendég jön, előveszik. Aztán semmi sem lett a tervből. Nem jött vendég.

a tolvajok

A redőnyöket a tolvajok miatt kellett lehúzni, akik már kétszer is bemásztak az ablakon, és elvitték az összes ékszert. Másodszorra alig találtak valamit, de azért azt is elvitték. A redőnyöknek így csak illuzórikus szerep jutott, s úgy lógtak az ablakokon, mint egy fikció, de Lili mindig gondosan leeresztette mindhármat: a férje emlékére.

Levetette a felöltőjét, s mielőtt a szekrénybe akasztotta, könnyedén belefújt a kabátgallér kék tollaiba, hadd lélegezzenek, hadd repkedjenek a filcszalaghoz láncolt madarak, aztán beült abba a hangyabolyszerű túrásba, ahova a könyveit egyenként hordta be, hogy segítségére legyenek az akadályok leküzdésében, amikor át kell húznia a hosszú, nyúlós nap ladikját a szürke reggelből a sötét éjszakába. De sokszor a könyvek sem segítenek, s úgy tűnik, saját gondolataikba merülve elsüllyednek önnön történeteikben. Ilyenkor a legsűrűbb a csend. Szerencsére néha-néha megszólal a telefon. Leggyakrabban valamit el akarnak adni, olcsó életbiztosítást ajánlanak vagy olcsó temetést, pénzt kérnek egyleteknek, szegényeknek, bénáknak – még kutyáknak is. Lili rendszeresen fizeti egy labrador tandíját, aki most iskolába jár, hogy megtanuljon vakot vezetni. A kutya jól tanul, írják, hogy figyelmes. El-elküldik a bizonyítványát is, ami aztán díszhelyre kerül a könyvek között.

Lili minden telefoncsörrenésre felugrik, mert azt képzeli, a lánya hívja az ügyvédi irodából vagy a testvére Magyarországról. Az öröm addig tart, amíg meg nem hallja az idegen, fakóan semmitmondó hangokat. Most nem így történt. 2007. július 15-én 3 órakor másképpen történt. A hang úgy csörgött át a vonalon, mintha folyékony bársonyból volna.

Claire, flickr.com

– Susanne! Susanne, hogy vagy?

Lili nem szólt egy szót sem, mert tudta, hogy a bársonyhangú nem hallhatja, amit mond. Az öreg ház, amiben lakott, átengedte ugyan a hívók szavait, de a választ elnyelték az évszázados terméskövek, beszipkázták, megtartották maguknak. Befelé lehetett beszélni, kifelé nem. Az utcán természetesen működött a telefon, a patikában és a legtöbb üzletben is. „Ez a fontos, anya – vigasztalta a lánya –, így bárhol el tudlak érni, ha meg otthon lennél, úgyis a hálózatoson hívlak, és tudsz válaszolni.” Igaza volt a lányának. Mégis szégyenletes. Azt gondolta, ilyesmi csak vele fordulhat elő. Körülötte már mindenki zsonglőrködik a technikai trükkökkel, ő meg a legegyszerűbb műveletig sem jut. A telefon fényképezett, világított a sötétben, zenedarabokból részleteket játszott, beszélt, tanácsokat osztogatott, olyan kérdésekre adott szakszerű választ, amelyeket soha nem tettek fel neki, és az eladó megmagyarázta, hogy azért nem lehet kicserélni, mert nem a készülékben van a hiba, hanem a lakóházban, s érzékeltette vele, hogy azt kellene kicserélni. „Egy házat”, sóhajtott Lili, és az öreg kövek máris mélységes mélyre húzták. Maradt minden, ahogy volt.

– Susanne, nem hallak! – kurblizta feljebb a bársonyos hangot a férfi. – Anya egyre rosszabbul van… Már semmihez sincs kedve, valahogy magába borul. Ez a látási zavar elvette az életkedvét. Nem lehet rajta segíteni! Az orvos azt mondja, ezen már nem lehet segíteni! A kortól van… Halló! Miért nem szólsz semmit? Rettenetes baj van! A szem közepén egy ödéma, úgy képzeld, mint egy víztócsát… Csak a szem szélein lát valamicskét… körvonalakat… és azokat is egyre halványabban. Engem már csak a hangomról ismer fel… Susanne, segíts! Esküszöm, úgy érzem, mintha monológot mondanék… Ott vagy!? Ott vagy egyáltalán?!

– Itt vagyok! – válaszolt Lili könnyes hangon, és a két szót azonnal elnyelték a kövek, a könnyeket pedig beépítették a ház falába, mintha a Kőműves Kelemen balladájában lennénk.

– El kell utaznom, Susanne!

„Milyen gyönyörű férfi…”, gondolta Lili.

– Kutyaszorítóban vagyok, Susanne, azonnal el kell utaznom! Fel kellene menned anyához. Azt mondtam neki, felmész hozzá. Vár téged… Kulcs a lábtörlő alatt. Majd újra hívlak!

– Felmegyek!

Ezt most már megígérte. Elhamarkodottan vagy sem, mindegy. Várta a hívást. Jönnie kell. A hordozható telefont előbb elhelyezte az asztal közepén, aztán hordozta magával. A konyhában, amíg teát főzött, a fürdőszobában, amíg fürdött, s amikor fésülködött, a szájában hordozta, mint a kutya a kölykét. A hívás hamar bejött, de mindjárt el is tűnt az éter vagy a semmi hullámain, csak egy „Halló, Susanne”-ra szorítkozott, s válasz híján nyomban megszakadt.

bársonyos hang

Eljött hát a pillanat, amikor Lilinek minden technikai tudását be kellett vetnie, hogy megszülessen a történet. Mindenekelőtt gyorsan és ügyesen lemásolta a parányi, égszínkék képernyőről a hívószámot. Tudta, hogy meg lehet találni a hozzá tartozó nevet és címet, ahova el kell mennie. Húzta magához a bársonyos hang: gyengéd és ellenállhatatlan erő. Azonnal felhívta a lányát.

– Kicsikém, el kell mennem! Hosszú időre vagy rövidre, de rögtön. Ne kérdezz! Meg tudnál találni telefonszám után egy nevet és címet?

– Nem biztos, csak ha hálózatoson hívott az illető. Hálózatoson hívott?

Erre nem is válaszolt. Hogy kérdezhet tőle ilyesmit. Honnan tudná?

Rátelepedett a várakozás csendje. Hálózatos vagy nem hálózatos? Átment-e az érettségin? Felvették-e a színiakadémiára? Átment. Nem vették fel. Végigüvöltötte az Andrássy utat. A mamája előtte ment, úgy csinált, mintha nem tartozna hozzá.

– Hálózatos! – mondta a lánya, és megadta a címet, nevet.

Utazom, gondolta Lili a tükör előtt, és kipirosította az utazási láz. Ki se kell festenem magam, nekivágok! Mint a mesében… Ráadásul itt van az orrom előtt, a túlsó sarkon!

A néni a Belleville utcában lakott, amely keresztezte ugyan a Macska utcát. de olyan hosszú volt, hogy több metrómegállónyit kellett gyalogolnia, míg célba ért. Ahonnan elindult, látni lehetett parányit az Eiffel toronyból, és látta a lépcsőt is a felirattal: ITT SZÜLETETT EDITH PIAF, de aztán már rohamosan lejtett az utca, és egyre visszataszítóbb volt, ócska kínai, görög, thaiföldi kifőzdéktől szegélyezett út, nyárson pörgő birkákkal, szűk üzletekkel, ahol színes és fényes holmikat árultak olcsóbbnál olcsóbban. Itt lakna hát a bársonyos hangú, épp ezen a környéken? Elszégyellte magát. Még soha életében el nem indult egy delejes hang után. Mit szólna ehhez a papája, ha élne? Vagy így is, hogy nem él már – mit szólhat ehhez? És a régi osztálytársai… Ha látták volna, amint piros bőröndjébe csomagol, és megy… De a bársonyhang megszólította, a telefon hívta, csalta, mint tündér a vándorokat az erdő belsejébe; ő meghallotta, és most itt van.

Patrick Nouhailler, flickr.com

A 120-as számú ház kapujában elektromos kód zárta el az utat. A bársonyhangú mondta ugyan, hogy a kulcs a lábtörlő alatt van, de a kódot nem adta meg. Susanne persze ismeri a számokat, Lili meg bánhatja, hogy nem ő az igazi Susanne; órákig ácsorgott az utcán. Kopott ház volt a 120-as, néptelen. Belerúgott a falba, pontosan úgy, ahogy a fénymásolóba otthon, ha bedöglik. A magassarkú fekete cipő orrán megjelent egy kis fehér porfolt, mint valami augurt szólító jel… Károlyiné, a latintanárnő azt mondta, rossz jelek láttán a görög katonák sem keltek át a folyón. Világossá vált, hogy ebből a méltatlan harci állásból vissza kell vonulni. Épp elindult, mikor egy tizenkét év körüli, hátán hatalmas iskolatáskát cipelő kisfiú beütötte a kódot, és belökte a kaput. Lilit előre engedte.

– Hova tetszik?

– Madame Dieudonné – makogta Lili, mintha hatóság igazoltatná.

– Második! – mondta a fiú, amit leolvasott már a levélládáról, mégis hálát érzett, hogy a gyerek törődött vele. Gyalog futott fel a lépcsőn.

– Susanne, te vagy az? – szólította egy vékonyka, éneklő hang, mikor már az előszobában matatott. Megtalálta a villanykapcsolót. Tágas konyha vibrált előtte, szélesre tárt ajtó mögött.

– Én vagyok, készítek egy kis teát anyukának.

A konyhában minden a kezére állt, de nem tudta, hogy Susanne tegezte vagy magázta a nénit.

– Hársfateát, mézzel! A fiam hozott francia virágot és magyar akácmézet. Mindig többfélét vesz mindenből, hogy válogathassak. Mindegy, melyiket hozod. Egykutya.

– Nem, dehogy. A magyar akácméz finomabb.

Lili előtt megjelent az otthoni akácerdő. A magyar méhek libegtek, zümmögtek, pici, nemzetiszínű zászlók lobogtak a szárnyaikon. Mézszínű volt a nap fénye, apa haja, a tátika virágok tömkelege.

– Jó lesz – mondta a néni. A feje teteje kopasz volt, és a tisztás körül gondosan feldúcolt loknicskák sorakoztak, parányi fészkek kismadaraknak. A fülében gyémánt fülbevalók, a fülcimpa már el is vesztette eredeti formáját, hosszúkásra nyúlt, vékonyan lebegett. Az ágas-bogas, erre-arra burjánzó ráncok közé mélyesztve ült a kék szem, láthatatlan víztócsák mögött, ártatlanul.

– Jó, hogy eljöttél Susanne. Örülök neked. Elhoztad a mai újságot?

– Mindjárt leszaladok érte!

– Szóval megint elfelejtetted?! Kértelek, hogy ezt az egyet vésd az agyadba. Nem tetted meg. Fáj, hogy ilyen hebehurgya vagy. Semmire sem tudsz odafigyelni. Ezért nem tanulsz, nem dolgozol. Mintha vékony cérnán lógnál a világban ahelyett, hogy a lábadon állnál.

Lilit meglepte, milyen gyenge anyagból gyúrták bársonyhangú Susanne-jét. Hirtelen rátört a kíváncsiság, tulajdonképpen ki az a nő. Testvér, feleség, barátnő, menyasszony?

a néni sikított

Az újságolvasás tragédiába fordult. A néni sikított, hadonászott, körbejárt, leült, felállt. A porceláncsésze feldőlt, a hársfatea a magyar mézzel végigfolyt az asztalon. A vezércikk a Macska utcai gyilkosságról szólt, és az áldozat neve egyezett a fia üzlettársának nevével. Kép is volt, de azt nem látta. Aztán elkérte a szemüvegét és a napilapot szorosan a bal szemére nyomta, amelyik előtt a leletek szerint kevesebb vízcsepp lebegett, mint a jobb szeme előtt, és halkan sírdogált. Amikor valamelyest kisírta magát, megkérte Lilit, menjen át a másik szobába, és keresse meg Ottó revolverét a komód bal sarkában, a barna bőrkesztyűk alatt. Második fiók.

Ekkora cirkusz kellett, hogy Lili megtudja bársonyhangú nevét. Szóval Ottónak hívják. OT-TÓ. Enyhe csalódást érzett. Nem így képzelte, legalábbis nem két „t”-vel. A két „t” a rövid névben zavarta. Megpróbálta egyetlen „t”- vel ejteni, de az meg komikusan hangzott. Tévedett volna? Máris? Aki téveszt, az kiesik a játékból.

A revolver nem volt a kesztyűk alatt.

Később megérkeztek a rendőrök, de ők sem ismerték a választ. Lobogtatták a papírjaikat, valószínűleg félelemkeltési szándékkal, és azt hajtogatták, hogy „bűnügyi rendőrség”, „bűnügyi rendőrség”, de csak azt derítették ki, amit Lili már tudott, hogy az áldozat Ottó munkatársa volt. Veszedelmesen, egyre szűkülő körben keringtek a férfi körül: Miért utazott el? Miért nem tudja a családja, hova utazott? Mikor jön vissza? És hol volt július 14-én este, 9 és 10 óra között?

– Velem volt – mondta váratlanul Lili.

Maga is meglepődött a válaszán. Hamis tanúzás. Öt év börtön. Talán tíz. A lánya ügyvéd, tőle kellett volna megkérdeznie, mielőtt idejött, hogy körülbelül hány évről lehet szó. De honnan tudhatta, hogy majd ezt mondja?

– Milyen kapcsolatban van a gyanúsítottal?

Amikor a detektívek becsöngettek, épp csak érdeklődtek Ottó holléte felől. Néhány perc, és már gyanúsítottnak nevezték. Rohanunk lefelé, mintha a Walt Disney Park halálcsúszdájának kisautójában ülnénk.

– A szeretője vagyok – mondta Lili.

A mama felszisszent.

A rendőrök berendelték Lilit az őrszobára vallomástételre, és elvonultak.

– Hogy mondhattál ilyet?! – tört rá a néni, ahogy becsapódott az ajtó. – Mi lesz veled, ha rájönnek, hogy nem mondtál igazat?

– Nem jönnek rá. Majd csókolózunk a rendőrök szeme láttára az őrszoba folyosóján, a lépcsőn, a hallban, és a váróban is, a padon.

– És mit szól ehhez Ottó felesége? Gondolkozz, Susanne, az Istenért!

– Igen… Nem gondolkoztam eleget. Őrá például egyáltalán nem gondoltam.

A csalódás úgy hullott Lili fejére, mint fekete pernye. Nagy, fekete pelyhekben behavazta – látta magát, amint eltűnik a törzse, szétfoszlik a nyakára kötött színes kendő, széthullanak arcvonásai, és csak ül, mint Anonymus szobra a városligeti kőpadon, mozdulatlanul.

– Teázzunk – mondta a néni. – Hozd a magyar mézet, és ezüsttel teríts.

Lili óvatosan körülnézett a szobában, s végül úgy döntött, az ezüstnek pontosan ott kell lennie, ahol az ő keresztmamája is tartotta: egy másik országban, másik lakásban, másik életben. Biztos kézzel nyúlt a kredenc középső ajtajához, és elővette a készletet.

– Reggelre minden rendbe jön. Hazatér a fiam, és kiderül, hogy semmi köze az egészhez. Be se kell mennetek a rendőrségre. Csak nem képzeled, hogy gyilkos a gyerekem? Szégyelld magad.

– Éppen az ártatlanság bizonyítása miatt kell bemennünk! Feltétlenül szüksége van alibire, mint minden olyan halandónak, akinek vértócsában fekszik a munkatársa. A feleség pedig megbocsátja a csókolózást, mert életmentésről van szó.

Lili persze a saját életére gondolt.

– Eleget beszéltél, Susanne! Menj a szobádba, de előbb kapcsold be nekem a tévét!

– Nem lenne jobb a rádió? A tévét állandóan nézni kell…

– Elképzelem a képeket a hang után. Ne félts te engem. A rádió már nem divat.

Patrick Nouhailler, flickr.com

Lili ment. A sötét folyosó végén volt egy hatalmas fehér ajtó. Ez lehet Susanne szobája. Belépett. Fölkapcsolta a villanyt. Végigfutott hátán a hideg. A pókhálós falakon köröskörül félméteres bábuk, tátott szájú bohócok lógtak, mint akiket már régen kivégeztek. A finom csipkékbe öltöztetett, kipirosított arcú, mosolygós babák – némelyek kar és láb nélkül – fesztelenül himbálóztak a huzatban. A szoba közepén poros ágy, rózsaszínű, napszítta huzattal, jobbról rénszarvas-bundába öltöztetett hintaszék, az ablaknál kecses, intarziás íróasztal, a közepén nyitott boríték, Ottónak címezve, benne levél, ákom-bákom betűkkel:

Kedvesem, elutaztam, hosszú útra mentem, nem tehettem másként. Úgy érzem, végre megtaláltam a lelki békét és az életörömet, amit mindig annyira kerestem. Te aztán igazán tudod, mennyire ki voltam éhezve a szeretetre. Emlékszel, hogy könyörögtem Neked, hogy szeress, szeress szerelemmel, és ne csak úgy, ahogy az unokahúgát szereti valaki. Tudom, hogy Te is megkívántál. Ne haragudj, de igazán vaskalaposan viselkedtél, hogy ennyire betartottad a polgári törvényeket! Az én szüleim első unokatestvérek voltak!

Találkoztam a krisnásokkal. Szépek, magasak, boldogok. Csoportban élünk, állandóan utazunk, hirdetjük Krisnát, az örömöt, a békét. Most azért írok, mert Indiába indulunk, és nem szeretném, ha hiába keresnétek. Címem, telefonszámom nincs, szabad vagyok. Jól tudod, hogy már régen nem lakom anyukánál, de ő még most is vár rám. Valahogy nyugtasd meg, kérlek. Talán mondd, hogy Oxfordba mentem, az egyetemre. Mindig nagyon szerette volna, hogy egyetemre járjak. Nem fogja kérdezni, milyen pénzből, hiszen úgy nevelt fel, hogy soha hozzá sem ért az örökségemhez. Én most néha megcsipegetem a kasszát, mert adakozásból élünk, és ez nem elegendő. Szerencsére a bank bárhova átutalja a pénzt.

Unokahúgi szeretettel, nagybácsinak kijáró homlokpuszival: Susanne

U.i: Hosszú, fehér ruhám van és ezüst csengetőm. S.

Lili zsebébe csúsztatta a levelet, majd egyszer átadja a címzettnek. De Ottó nem jött meg, és hírt sem adott magáról. Lili aláírta a hamis nyilatkozatot, s a rendőrök mindennap jöttek. Anyuka sokszor megkínálta őket kávéval vagy likőrrel, de sohasem fogadtak el semmit. Azt mondták, szolgálatban vannak. Elterpeszkedtek a kényelmes kanapékon, és vártak. Tekintetüket az üres falra szegezve Ottóra várva ültek. A tévé üvöltött, és anyuka képzelete szüntelenül gyártotta hozzá a képeket. Lilivel közölték, nem hagyhatja el a lakást.

Nem kellett volna eljönnie otthonról.

a gyilkosságot Ottó követte el

Szerda reggel a Macska utca 3. előtti ház kukájában találtak egy tökéletes revolvert. Nagy volt az öröm! Végre! Kesztyűben tették nejlonzacskóba, és összehasonlították a hiányzó golyókat a testből kioperált három lövedékkel. A művelet fényesen sikerült, ami az egyikből hiányzott, a másikban megtaláltatott. Az átlátszó zsákocska közepén bársonyhangú fegyvere lapult. Anyuka fölismerte. Lili mindig is sejtette, hogy a gyilkosságot Ottó követte el. Különben miért mondta volna majdnem zokogva: „kutyaszorítóban vagyok, el kell utaznom”? Arról nem is szólva, hogyan szerethetett volna olyan bársonyhangba, amelyik hétköznapi hírt közöl? Nyilvánvalóan kellett a tragédia csillogása és a veszély szédülete. Ottó elveszítette a fejét, belezavarodott a pénzbe, és elmenekült. Hova? Bizonyára külföldön van, valami távoli helyen, ahol nincs rendőrség, vagy ha van, nem ismeri a párizsi rendőröket. Biztosan a Vörös-tengerhez ment, búvárruhába bújt, és leszállt a különleges halak közé, amelyek fátylakat és lepleket hordanak, és mágikus táncukkal elfeledtetik a világ dolgait.

Valami mégsem volt világos. Ha Ottó nem tartózkodott Párizsban, hogyan pottyanthatta a revolvert a Macska utcai kukába a bűntényt követő harmadik napon? Megkért valakit? De kit? Anyukát? Hiszen anyuka le sem tud menni az utcára… Nem? S ha igen? Ha mégis? … Mikor vásárolni megy a gondozóasszony, Magdika, anyuka magára kapja kígyóbőr utánzatú kezeslábasát, felmászik a szekrény legfelső polcán a velencei emlékként tárolt piros táskáért, és elrohan, le az utcára, be a városba. Lottózik, kávézik, habos süteményt eszik… Anyuka kétéltű volna? De hiszen nem lát! Lili rettentően elszégyellte magát. Ezzel hálálja meg, hogy a szülők balesete után felnevelte őt? Illetve nem őt, hanem Susanne-t. A bűnrészesség szempontjából persze mindegy, kit. Feltehető, hogy a szem csak kishibás, s mert a Macska utcai kuka közel van a belleville-i lakáshoz, anyuka is gyanúsítható.

S ekkor anyuka kihallgatást kért. A detektívek kénytelen-kelletlen mentek fel az emeletre. Már csak Ottó ujjlenyomatára vártak, hogy lezárják az ügyet. Magdika gyönyörűen kitakarította a szobát. Felvétel lesz! A néni minden szavát rögzítik. Kérte is, hogy tegyék fel a csipkegallérját és púderozzák be az orra hegyét. „Nem tévéfelvételről van szó!”, siránkozott Magdika, de anyuka hajthatatlan maradt. Minden lokniját újra kellett tekerni. Vaníliaillatot fújtak a levegőbe, és felkapcsolták a karos csillárt.

Sean MacEntee, flickr.com

– Ceterum censeo – kezdte anyuka ünnepélyesen –, a bűntényt monsieur Dupont, a vállalat könyvelője követte el. Nem akartam beleszólni a munkájukba, de nagyon jól látom, hogy a fiamat vádolják. Így hát el kell mondanom az igazat. Egy hete sincs, hogy vacsorát adtunk a lakásban. Előételként salátát tálaltunk meleg sonkás tésztával, utána lazacot sóskamártással és pirított gombóckákkal… Nyolcféle sajt volt…

Itt közbevágtak a rendőrök. A sajtnál megszakították, hogy elnézést kérnek, de nem szükséges az egész étrendet elmondani.

– Nem magam miatt teszem – válaszolt anyuka keserűen. – Arra gondolok, hogy Magdika főzött, mint mindig, és egyszer talán az ő munkájáról is lehet felvételt készíteni… Tehát! Az asztalon kártyácskák voltak a nevekkel, hogy mindenki megtalálja a helyét. Az asztalfőn természetesen a fiam ült, mellette én magam. Balomon Ottó munkatársa, aki ugye, meghalt, majd a könyvelő szép szőke felesége, és végül a könyvelő a rettenetesen rossz kislányával, aki lehet vagy tizenöt éves, de esküszöm, úgy viselkedett, mint egy óvodás. Összevissza rohangált a lakásban, leakasztotta a falról Susanne babáit, kutatott a fiókokban, szétszórta a dominót a szőnyegen. Csoda, hogy el nem botlott az ember. Mindenki látta, hogy neveletlen, túlfűtött gyerek, de minden feszültséget kerülendő, senki semmiféle megjegyzést nem tett. Érthetetlen, hogy mégis veszekedés, sőt verekedés robbantotta szét az estét. Tudtam, hogy a munkájukról akarnak beszélni, ezért a kávé után félrevonultam. A könyvelő üvöltésére lettem figyelmes. Lelőlek, mint egy kutyát, ordította, és úgy rázta monsieur Pradier-t, Ottó munkatársát, mint egy porzsákot, vagy róka a nyulat, hogy szétroppantsa a gerincét. Elég sok állatfilmet nézek, tisztán áll előttem a kép. A szép, szőke feleség rám borult. Kicsikém, kicsikém, csitítottam, mert nem értettem ugyan semmit, de láttam, hogy segítségre szorul. Szerencsére a fiam gyönyörű, magas férfi, a viaskodókhoz lépett, és szétválasztotta őket. Én ugye, nem értek a vállalatvezetéshez, de tudom, hogy Ottó az üzletkötéssel foglalkozik, a munkatársa pedig a pénzügyekkel. Nyilván talált valami súlyos hibát a könyvelésben, sikkasztást vagy ilyesmit, és a könyvelő eltette láb alól.

szép, szőke feleség

A rendőrségi számszakértő és könyvvizsgáló kereste a hibát, de nem talált semmit. Még a Dupont-lakásra is elmentek mindketten. A szép, szőke feleség nyitott ajtót. Alig lehetett ráismerni. Mint egy vízből kifogott tetem a hosszú rendőrségi asztalon. Szeme felpuffadt, orrából és szájából csöpögött a víz. Köpenye gyűrött. „Csak tessék”, mondta.

A rendőrök kihúztak néhány fiókot, nézegették a fényképeket.

– Itt én állok apa mellett a normandiai kertünkben. Láthatják, mennyi pipacs volt ott – szegődött melléjük a tizenöt évesnek mondott kislány, mint váratlan idegenvezető, hogy elkalauzolja őket az ismeretlen vidéken. – A piros asztal körül ülünk, az almafa alatt, apa, anya és én. Engem Angelikának hívnak, ez angyalt jelent. Néha lepottyantak az almák, a teáscsészébe estek vagy kupán vágtak bennünket… Ha tudnák, mennyit nevettünk!” Most kiemeltek egy cukorspárgával átkötött levélköteget. „Szerelmeslevelek! Apa elől dugdossuk… Monsieur Pradier írta mind… Anyának… A normandiai házba már nem megyünk. Egyszer láttam, hogy apa sír. Az ablak előtt állt, és a szemüvegét törölgette. Megértettem, hogy nekünk már nem lesz családunk, amíg ez a férfi él. Lelőttem.

– Lelőtted?!

– Igen. Vissza kellett szereznem anyát.

– Emberölés, előre megfontolt szándékkal – morogta a számszakértő.

– A legrosszabbkor – bólintott a könyvvizsgáló –, mert a Sarkozy-törvény szerint nincs enyhítés a kiskorúaknak… De nem hiszek egy szót sem az egészből. Fabulál a gyerek!

– Nem fabulálok és nem volt megfontolt szándékom! Semmiféle szándékom nem volt. Kénytelen voltam elkísérni a szüleimet Ottó bácsi mamájához. Unalmas este volt. Anya felvette a szexis, tapadós selyemruháját és Pradier mellé ült… Erről mondjuk nem tehetett, mert ki volt írva az asztalra, hogy oda kell ülnie. Az viszont kétségtelen, hogy az asztal alatt odanyomkodta a lábát a férfi uszonyaihoz… Amikor óvatosan belerúgtam, feladta, de tudtam, hogy ezzel csak ideiglenesen oldottam meg a helyzetet. A kávézás alatt visszalógtam Ottó bácsi szobájába, ahol már vacsora előtt találtam a bőrkesztyűk alatt egy igazi revolvert. A lakásban meleg volt és halszag. Hányingerem lett. A WC-ben mindent kiokádtam. Akkor jobban lettem. Magamra zártam az ajtót, és megnéztem, bele tudom-e tenni a töltényeket a pisztolyba. Sikerült. Egészen könnyű volt…

A számszakértő meg a könyvvizsgáló detektív a fejét csóválta.

Patrick Nouhailler, flickr.com

– És hova rejtetted a revolvert?

– Az ágyam alá. De rossz álmokat hozott. Elindult felém egy fekete víz. Futnom kellett, hogy el ne érjen. Soha nem ért el, de mindig a nyomomban volt. Fekete kutyák ugrottak ki a pocsolyákból, egy falka vicsorító dög. Futottam, hogy belém ne kapjanak. Soha nem haraptak meg, de nem is tágítottak. Elájultam. Egy idegen kapualjban ébredtem. Akkor láttam, hogy az ágyamban vagyok. Elhatároztam, hogy a pisztolyt bedobom a kukába.

– Mikor?

– Tegnapelőtt.

A hatósági emberek erre azt mondták, hogy el kell vinniük a gyereket. A szülők őrjöngtek.

– Megőrültek? Ezért kutattak napokig, hogy végül egy gyereket hurcoljanak meg? Nem engedem elvinni! Szó sem lehet róla! Sajnálom, hogy nem sikerült a nyomozás, és belátom, hogy ez kellemetlen maguknak, de az én kislányommal nem fognak szórakozni. Találjanak ki valami mást… Vigyenek el engem! Vagy a feleségemet!

A szép szőke asszony felkapta a fejét:

– Azt mondod, hogy engem vigyenek el?

– Persze! Téged! Miért ne? Rólad eddig még szó sem volt!

Az asszony zokogott. A könyvelő átölelte, és olyan szorosan vonta magához, hogy Angelika elmosolyodott és rákacsintott az egyenruhásokra. Azok pedig megígérték, hogy azonnal visszahozzák a kislányt, csak ujjlenyomatot vesznek tőle, ahogy mindenkitől. Nem hozták vissza. A pisztolyon ott volt Angelika kezének nyoma.

Amíg az őrszobán várakozott, fehér papírt kért. Azt hitték, rajzolni akar, és színes ceruzákat is adtak neki, de Angelika úgy adta át a lapot a felügyelőnőnek, mint egy dolgozatot az iskolában.

Fogalmazás: Vallomás

Pradier este fél tíz és tíz között ment el tőlünk, illetve anyától. Én fél tíz előtt vállamra akasztottam a szatyrot, és azt mondtam, leviszem sétálni a kutyát. Persze lehetetlen volt magammal vinni, mert rángatott volna. Bezártam a kamrába. Különben sem akartam, hogy a kutyánk vért lásson, mert úgy képzeltem, hogy Pradier vérezni fog. De nem vérzett, csak elesett. Felmentem a lakásba a kutyáért, de Padier-t már nem láttuk, mert egész tömeg vette körül. Nem bántam, mert különben sem szerettem volna megnézni. A kutya is a túloldali járdához húzott, a pisiszagok irányába, a bokrok felé. Pradier-nek nem volt kutyája. Gyereke se volt, felesége se. A drapp macskáját viszont átveszem, mert belátom, hogy az én hibám, ha most nincs ennivalója. Elég zsebpénzem van ahhoz, hogy macskaételt vegyek. Azt is tudom, mit kell venni: Whiskast.

Minden sort más-más színű ceruzával írt, a macskára vonatkozó részt pedig feketével. Anyuka tévedett. Angelika nem tizenöt, még tizenhárom éves sem volt. „Istenem”, nyögte a rendőrnő, mikor elolvasta a vallomását.

Ottót már senki sem várta. Édesanyjának megírta, hogy szakmai hibát követett el, emiatt külföldi partnerének és barátjának súlyos kellemetlenségei adódtak, de egy könnyű kis perrel, melyben az ő jelenléte elkerülhetetlen, minden megoldódik. Néhány hónapig feltétlenül Olaszországban marad. Feleségének jót tesz a tenger, és éppen ideje, hogy az olasz kapcsolatokkal személyesen foglalkozzon. A párizsi ügyvitelt ideiglenesen a könyvelőre bízta. Fájdalommal értesült kedves üzlettársa elhunytáról. A családnak részvéttáviratot küldött. Anyukáról a bankon keresztül gondoskodik.

elvetélt história

Lili visszament a Macska utcai lakásba. Becsomagolt a piros bőröndbe. Susanne levelét visszatette az íróasztalra. Szégyellte a történetet. A kis telefont bedobta a Szajnába. Patetikus cselekedet volt, de úgy érezte, ennyivel tartozik önmagának, hogy méltóan temesse el embriónyi, elvetélt históriáját. A bársonyhang benne volt a pici készülékben, mint valami fényes, fekete urnában. Elképzelhető, hogy a víz nagyot csobbant, amikor elnyelte, de a hídon nem hallott semmit.

Néha felment anyukához, újságot vitt vagy csokoládét. A kulcs mindig a lábtörlő alatt várta. Egyszer aztán bevallotta, hogy ő nem az igazi Susanne. Anyuka nevetett.

– Azt gondoltad, hogy nem tudom? Lehet, hogy vak vagyok, de süket nem. Susanne hangját álmomban is felismerem. Rögtön láttam, Ottó szervezte az egészet, hogy ne maradjak társaság nélkül, amíg külföldön van.

– Nem ő szervezte! Úgy történt, hogy telefonhívást kaptam…

– És kitől?

– Ottótól…

– Akkor mégiscsak ő szervezte?

November vége felé a magyar méz elfogyott. Anyuka nem akart anélkül hársfateát, Lili talált egy Macska utcai üzletben két üveggel. Amikor vitte fel a mézet, megakadt tekintete a postaládán. Virágos, rikoltóan idegen színezésű bélyeg kandikált ki a résen. Óvatosan kiügyeskedte a levelet, hogy a mézzel együtt adhassa át: felismerte Susanne írását.

Anyuka mély lélegzetet vett. Felkészült. Magdika is ott volt. A levelet Lili olvasta fel.

bethom33, flickr.com

Drága anyuka, drága Ottó, drága mindenki! Remélem, jól vagytok, remélem, nincs semmi baj. Egy krisnás sráccal élek, külön bungalónk van. Mindennap virágot vagy zöld ágakat szedek a cserépedénybe. Főzni is tudok, ha akarok. Itt más ételek vannak, mint Franciaországban. Szereztem egy poste-restante címet. Feltétlenül írjátok meg, hogy mi van otthon, és hogy idén is vesztek-e karácsonyfát? Millió puszi, Sincerely Yours, Susanne.

Poste restante Schiva Ji Marg JAIPUR,

302004 RAJATHAN

– Mi az a sincerely yours? – kérdezte gyanakodva a néni.

– Azt jelenti – tódította Lili sietve –, hogy nagyon hiányoztok, és rengeteget gondolok rátok.

– Na, ja – mondta anyuka. – Hát ez szép tőle, hogy ezt írja. Megható.

– Így igaz – bólogatott Magdika is. – Ez tényleg szép.

kép | Francisco Gonzalez, flickr.com