GYEREKTERVEZŐK

– Kapcsold be! – mondta izgatottan Zsófi, miután felbontották a csomagolást. Márk tanácstalanul forgatta egy darabig a gyereket. – Tele van gombbal… – dünnyögte, aztán találomra megnyomott egyet. A gyerek villogni, rezegni kezdett. – Nem, ez valami más… – morogta Márk, és eltekert egy gombot. A gyerek sípolt, egyre hangosabban. – Ez a hangerőszabályozó lehet – vélekedett Zsófi. Márk gyorsan lehalkította a babát. Némi kotorászást követően megtalálta a doboz alján a használati útmutatót. Leült, és belemélyedt a leírásba. – Kétszáz oldal. Zsófi nem tudta eldönteni, a férfi hangjában büszkeség vagy kétségbeesés bujkál. Türelmesen várakozott, közben óvatosan felemelte a babát, és magához ölelte. Szerette volna már most érezni a melegséget, a földöntúli örömöt, amiről annyit olvasott korábban. Megtapasztalni a köteléket, amiről a nova-anyák folyton beszélnek. Ám egyelőre semmi ilyesmit nem érzett. Fogta a babát, járkált vele, körbe-körbe a kicsinyke szobában, járkált és hallgatta, ahogy párja kezében zizeg az útmutató papírja. Igen, jó volt együtt készülődni, átrendezni a lakást, várni türelemmel a csomag érkezését, mindez valóban jó volt, de most már igazán csak az lenne jó, ha végre átélhetné az anyaság szépségét. Vitathatatlan, hogy a babát remekül tervezték. Teste éppolyan törékenynek és védtelennek tűnt, mint egy valódi újszülötté. Mikor Zsófi beleszagolt a nyak és a váll találkozásának finom hajlatába, annak tényleg olyan illata volt, mintha hús-vér csecsemőt tartana karjában.

mint egy gyerek

– Megvan, itt van! – kiáltotta Márk. Izgatottan tépte ki a babát Zsófi kezéből. Zsófit baljós érzés fogta el. Rendben van, hogy ez nem igazi baba, de pont az lenne a lényeg, hogy… – Na, figyeld csak! – hadarta Márk, és megnyomott egy alig észrevehető, apró gombot a baba gerincívének közepén. A baba kinyitotta szemét. Éppen úgy, éppen olyan hunyorgósan, a világ fényétől meghökkenve, mint az anya szülte embergyerekek kintlétük kezdő pillanataiban. Márk lelkesen húzta ki magát. Mintha legalábbis mestermunkát fejezett volna be. Zsófi megdicsérte, hogy ilyen hatékonyan sikerült bekapcsolni a gyereket. Márk ugyanis, hiába látszott olykor magabiztosnak, néha talán arrogánsnak is, szinte állandóan igényelte Zsófi elismerését. Olyan volt ő is, mint egy gyerek, az idő nagy részében irányítani akart, különben úgy érezte, ingatag férfiasságától fosztják meg. Márk nem könnyű eset, mondogatta Zsófi a barátnőinek, de annyi szemét pasim volt már, ezúttal igazán összetehetem a kezem. És jó apa lesz, tudom.

Most itt van ez a bekapcsolt baba. Ez a mindenben a valóságot utánzó szerkezet, ami immár mocorog, és újra a karjában van, és szinte még a szívverését is érezni áttetsző bőrén keresztül, és ha elég sokáig járkál vele, ha tudata eléggé elernyed, azt is nehezen mondja meg, hogy a kicsinyke testet cirógató ujjai nem hámszöveten, hanem szilikonon siklanak. Belenéz a próbagyerek szemébe, és igen, talán már szövődik köztük valami fonál. Gyenge, de lehet ebből valami. Csak Márk… Ő dolga végeztével visszaült a fotelbe, és arcáról hamar eltűnt az elégedett mosoly. Próbál ő támogató lenni, próbál eleget tenni a kor elvárásainak. Ha nem is belső meggyőződésből, hanem megfelelésből. De az is valami. Hány férfinél látta, hogy eleinte pusztán szerepnek, játéknak tekintik az apaságot. Aztán csak belekomolyodnak. Márk is biztosan. Nála is eljön majd az idő.

A rendeletet három éve hozták a világ legtöbb országában. A bolygó túlnépesedett, mondták, persze nem először, de úgy tűnt, most érkezett el az ideje a radikálisabb lépéseknek. A rendelet értelmében csak az vállalhatott vér szerinti gyereket, aki előtte sikerrel kipróbálta magát egy intelligens próbababa mellett. Két év tesztüzem. Két év, hogy aztán harcedzett szülőként valóban saját gyereket tervezhessenek. Aki elbukik, aki feladja, vagy aki mellett a programozott baba érzelmi és fizikális mutatói nem fejlődnek elégségesen, azt megfosztják jogától, hogy valaha új életet teremtsen. Azt evolúciós értelemben halálra ítélik. Aki viszont sikerrel veszi az akadályt, és ezt követően is vágyik saját gyerekre, nos, az belevághat. Az nagyobb eséllyel nevel majd olyan gyereket, akire a többi ember is számíthat, megmentve a bolygót és a fajt. Az hitelesített nova-szülővé válhat.

– Nova-szülő… – ízlelgette gúnyosan a szót Márk. – Nem is tudom. Zsófi felkapta a fejét. – Mit nem tudsz? Márk habozott a válasszal. – Nem tudom, hogy jót teszünk-e majd az igazi gyerekünknek, ha erre a világra segítjük. Tudod, a katasztrófa, meg a többi. Zsófi összeráncolta homlokát. Olyan sokszor beszéltek erről. – Ha szeretjük, jó élete lesz. És még különben sem tartunk ott. Először meg kell szereznünk a hitelesítést. Márk ciccegett. – Ja, igen. Ezzel a kis robotporonttyal. Nevetséges. Zsófinak éppen az tetszett Márkban, hogy olyan könnyed, olyan flegma tud lenni. Hogy úgy lepattannak róla a dolgok. De most rettenetesen bosszantotta a férfi cinizmusa. – Nem véletlenül hozták ezt a törvényt. Hiába duzzogsz. Ez van, ez kell, hogy saját gyerekünk legyen!

Zsófi, maga sem értette pontosan, miért, ekkor elsírta magát. Márk nem bírta, ha a lány sírt. Megölelte, de ahogy szorosan magához vonta, testük közé préselődött a baba, és kétségbeesett jajveszékelésbe kezdett. Az a fejhangú visítás! Márk hátrahőkölt, eltolta magától Zsófit a gyerekkel együtt. – Innentől meg sem ölelhetjük egymást? És kicsörtetett a szobából. Zsófi ottmaradt, karjában az éktelenül üvöltő babával. Letörölte könnyeit, és óvatosan ringatni kezdte a szilikoncsecsemőt. Az üvöltés nem szakadt meg. A lány járkálni kezdett, körbe-körbe a szobában, egyre gyorsabb és idegesebb léptekkel. A bömbölés csak nem csillapodott. Talán szoptatni kellene, jutott eszébe. Zsófi a hormonterápián már túl volt, érezte is, hogy beindul a tej. Mégis… Volt valami groteszk abban, hogy mellbimbóját, ezt az érzékeny, intim részét egy idegen testnek kínálja. Hogy melléből egy mohó szivattyú kiszipolyozza a tejet. De ezt a sírást muszáj valahogy megszüntetni. Zsófi leült a fotelbe, és melléhez emelte a babát. A szerkezet sóhajtott egy nagyot, mint a vonat, ha megáll, abbahagyta a visítást, szenzorai rövid keresgélést követően azonosították a célt. Zsófi halkan felszisszent, majd hátradőlt a fotelben. Most csak az számít, hogy csend van. Ilyen mély, nyugodt csendet talán még nem is tapasztalt. A baba finoman szuszogott a mellén, apró mellkasa mechanikus ritmusban emelkedett fel-le.

talán hiányzott valami

A csendre Márk is visszamerészkedett a szobába. Megtorpant, mikor meglátta Zsófit, ahogyan a robotporontyot szoptatja. Persze tudta, hogy ilyen is lesz, hiszen beszéltek erről, és nyomon követte a hormonterápiát. De most valóban itt volt előtte ez a kép. Az általa addig ismert Zsófi valahogy megszűnt létezni, hogy átadja helyét ennek a sosem volt nőnek. Ennek az asszonynak, aki mellével már nem csak őt izgatja, már nem csak neki tárja fel testének titkait, de ennek a nyivákoló kis polipnak is, aki átírt mindent, ami addig volt. Zsófi kereste Márk tekintetét, rá akart mosolyogni, szerette volna, ha Márk megosztja vele ezt a szokatlan pillanatot, amiről még ő maga sem tudta eldönteni, hogy horrorisztikus vagy inkább csodálatos. De Márk elfordította tekintetét, végigballagott a szobán, és a kanapéra heveredett. A plafont bámulta, és közben azon töprengett, hogyan fogja bírni ezt, hogyan fogja megszokni ezt az új életet. Kell nekik egyáltalán gyerek? Talán hiányzott valami a kapcsolatukból? Talán csak Zsófinak, és azért kellett neki annyira ez a lehetőség. Hiszen várhattak volna még. Márk lopva oldalra pillantott. Zsófi gyengéden cirógatta a robot vállát. Vissza a plafonhoz. Féltékeny vagyok egy robotra, állapította meg a férfi. Féltékeny vagyok egy robotra. Kitört belőle valami erős, egész testét rázó nevetés, valami kontrollálhatatlan vad kacaj, ami éppolyan hullámokban vert végig rajta, mint a zokogás.

Zsófi döbbenten, majd csalódottan, aztán meg dühösen figyelte párját. Ő próbálja testéből táplálni ezt a műanyag emberkópiát, akinek még gyomorszenzorai is vannak, és memóriájában fontos adatként tárolja az elfogyasztott tej mennyiségét és minőségét, próbálja elviselni a bizarr érzést, ahogyan a rátapadó száj pumpálva csapolja mellbimbóját, próbálja mindezt úgy, hogy még át is adná magát a helyzet intimitásának, erre Márk csak röhög, mit röhög, tébolyultan, nyerítve, prüszkölve, fetrengve hahotázik azon a kibaszott kanapén. Zsófi, hiába tapadt rá a próbababa, és hiába volt mindössze néhány lépésnyire a társa, most szörnyen egyedül érezte magát. Mutatóujjával benyúlt a csipeszként mellére szoruló ajkak közé, hogy leválassza magáról a robotot, de amint sikerült szétfeszíteni a szájat, akárha újabb gombot nyomott volna az álcsecsemőn, a szerkezet ismét fültépő ordításba kezdett. Zsófi beleborzongott, Márk pedig rögtön abbahagyta az őrült nevetést.

A csecsemő csak üvöltött, és a hang kitöltötte a szobát, és beköltözött Zsófi és Márk fülébe, és tüdejébe, és torkába, és szívébe, és végtagjaiba, és már semmi másra nem lehetett figyelni, csak erre az éles hangra, amitől beindult a tej, és szaporább lett a szívverés. Zsófi felállt, körbe-körbe járkált a szobában, karjában a pokoli hang forrásával, és próbálta túlkiabálni. – Komolyan csak fekszel ott a kanapén?! Miért nem járkálsz Te vele?! Miért csak én szívok?! Márk bosszúsan feltápászkodott, Zsófihoz lépett, és megint azzal a durva mozdulattal tépte ki kezéből a babát. Az idegességtől reszkető ujjal kereste a gombot, amivel bekapcsolta ezt az ördögi teremtményt. Amit be lehet kapcsolni, azt ki is lehet kapcsolni, gondolta. Ám hiába nyomkodta az aprócska gombot, nem történt semmi. A baba tovább visított. Márk visszanyomta Zsófi kezébe a gyereket, hogy újra átolvassa a használati útmutatót. Aztán sápadtan pillantott párjára. – Ezt… nem lehet kikapcsolni… Két évig folyamatosan üzemel… Márk csak állt a szoba közepén, mereven és lefagyva, Zsófi rosszallóan rázta fejét, és tovább rótta a köröket a torka szakadtából óbégató kisdeddel, és bár olyan volt az egész, mint egy börleszkjelenet, ők mégis úgy érezték, egyszeriben minden vidámság és remény kiveszett az életükből. Márk végül nem bírta tovább, megint kisietett a szobából, de előtte még odavetette Zsófinak, hogy küldjék vissza postán ezt a szörnyszülöttet, és írják rá a csomagra, hogy selejtes. Zsófi visszarogyott a fotelbe, és miután más ötlete nem maradt, fájdalmas arccal feltárta keblét. Az üvöltést hamarosan szipogásokkal tarkított cuppogás hangja váltotta fel.

Késő este volt már, mikor Márk halkan benyitott a szobába. Gyötörte a lelkiismeret, úgy érezte, cserbenhagyta Zsófit. A fotelben ott ült párja, mellkasán elnyúlva az apró kis vekni. Mindketten aludtak. Zsófi álmokkal zsúfolt alvásba merült, míg a robotcsecsemő bizonyára valami előreprogramozott ciklus szerint minimalizálta testi funkcióit. Márk betakarta őket, majd lopakodó léptekkel, nehogy felriadjanak a padló reccsenésére, a kanapéhoz osont, és lassan, finoman leült. Hosszan nézte Zsófit és a tesztbabát. Hogyan tudna segíteni? Hogyan kell jó apának, jó társnak lenni? Hogyan tudják elérni, hogy a második év végére valóban jó mutatói legyenek a robotnak? Márk csak ült, és töprengett. A falon kattogott az óra. Erre a hangra korábban sosem figyelt fel, most alig tudott másra koncentrálni. Aztán eszébe jutott valami. Amit program irányít, ott a program is átírható. Miért ne lehetne meghekkelni a babát? Már csak arra kell rájönni, hogyan…

átkalibrálás

A következő hetek különös dolgokat tanítottak nekik az időről. Megtudták, hogy egy nap a végtelenbe nyúlhat, amennyiben a baba végigbömböli a vánszorgó órákat, de azt is, hogy ugyanazon események – pelenkázás, fürdetés, séta a parkban, szoptatás, altatás, súlymérés – ismétlődése miatt a napok egybe is folynak, egyfajta időtlen párába burkolva az életet. Zsófi és Márk fáradtan és ingerülten, de kötelességtudóan görgették előre a napokat. A baba pedig aludt és evett, bukott és sírt, volt, hogy mosolygott, és a mutatói eleinte szépen alakultak, de Zsófi egyre törődöttebbé és fásultabbá vált. Márk, amikor kevés szabadideje engedte, oktatóvideókat nézett, hogy miként lehet olyan vírust programozni, ami megváltoztatja egy hasonló szerkezet működését. Zsófi előtt mindezt titokban tartotta, mert tudta jól, párja nem értene egyet tervével. Szerencséjére nem ő volt az első, akinek megfordult a fejében a tesztbaba átkalibrálása. Több videót talált, amiben véreresszemű apajelöltek beszéltek egy vírusról, amit megfelelő instrukciók alapján a laikusok is képesek megalkotni laptopjukon. Márk tehát szorgosan tanult.

Hónapok teltek el. A robot mutatói egy online felhőben is megjelentek, így a szakértői bizottság tagjai is nyomon követhették a folyamatot. Havonta egyszer bejelentkeztek, hogy különféle szempontok alapján kikérdezzék Zsófit és Márkot az eddigi tapasztalatokról. – Láttuk, hogy a testi mutatók az elfogadható tartományban vannak, ezzel szép munkát végeztek… – kezdte egy csontos arcú nő, Zsófi pedig hálásan és megkönnyebbülve dőlt hátra. – … ugyanakkor az is egyértelműen látszik – folytatta szigorú tekintettel a nő –, hogy a gyermek érzelmi mutatói a narancssárga zónába kerültek. Mintha nem énekelnének neki eleget, mintha nem tükröznék vissza kellőképpen az érzelmeit, mintha nem vidítanák fel, amikor szomorú, mintha esténként nem mesélnék el neki a nap eseményeit, mintha… – Zsófi felcsattant. – Minden tőlünk telhetőt megteszünk, higgyék el! A narancssárga zóna csak átmeneti! De az is lehet, miért ne lehetne, hogy tévednek a mérések! – A bizottsági tag szúrós szemmel bámult Zsófira a monitoron keresztül. – Minden rendben Önnel, Zsófia? Kimerültnek és haragosnak tűnik. Ez nem szolgálja a kisded fejlődését. Zsófi már majdnem ráripakodott a hideg hangú nőre, de Márk közbeavatkozott. – Köszönjük, minden rendben velünk. A baba is remekül fejlődik. Csak figyeljék a felhőben a mutatóit! Meg fognak lepődni! Azzal kilépett a hívásból. Zsófi meglepetten fordult Márk felé. – Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? Én nem vagyok többre képes, nem megy… Tervezel talán valamit? Márk megnyerő mosollyal próbálta eloszlatni Zsófi kételyeit, ám a lány szemében ott maradt a gyanakvás. Ezentúl még óvatosabb leszek, döntötte el Márk.

A vírus néhány hét múlva elkészült. A felhőn keresztül nem volt nehéz hozzáférni a baba adatcsomagjához. Márk programja működött. Késő délután volt, bágyadt fényű, Zsófi a kanapén hevert mély álomban. Márk a baba ágya mellett állt, tabletjén figyelte, hogyan kerülnek átírásra a fizikai és érzelmi paraméterek. A csecsemő hátborzongatóan remegett közben, mintha láz gyötörné. Márk elbizonytalanodott. Rendben van, hogy ez csak egy gép, de mégis…, talán attól, hogy hosszú hónapok óta velük van, egyre valódibbnak tetszik, egyre megszokottabb, ismerősebb. Tovább, mormogta Márk, és nem állította le a kártevő programot. A mutatók csak pörögtek. A rácsos ágyban hamarosan a világ legelégedettebb és legegészségesebb csöppsége rángatózott. Jól van, gondolta a férfi, most már elég lesz, a végén még szemet szúr a bizottságnak ez a hatalmas változás. Kilépett a programból, a mutatók pörgése alábbhagyott. A baba azonban egyre hevesebben dobálta magát, válla, mellkasa, lába csillapíthatatlanul remegett. Márkot elöntötte valami jeges rémület. Felvette a babát, és magához ölelte. A kicsiny test forró volt, a baba nehezen szedte a levegőt, odabent a szívverést imitáló hang borzasztó sebességgel kalapált. Fel kellene ébresztenem Zsófit, gondolta Márk. De nem, nem lehet, ezt nekem kell megoldanom. Márk kirohant a fürdőszobába, és bevizezett egy nagy lepedőt. A baba vízálló volt, a fürdetést minden este gyakorolták rajta, így Márk nem félt, hogy a priznic kárt tenne a szerkezetben. Bebugyolálta a gyereket, és újra magához ölelte. Most először dünnyögött a baba fülébe, most először simogatta végig úgy igazán a hátát, most először énekelt neki. A forróság és a remegés azonban nem szűnt meg. Mit tettem?!, üvöltött legbelül Márk, a szobában körözve a gyermekkel. Volt valami riasztó kontraszt aközött, ahogyan a reszkető babával táncolt saroktól sarokig, míg Zsófi mozdulatlanul, mit sem tudva a veszélyről, a kanapén feküdt. Délután van, zakatolt Márk agya, még nyitva vannak a rendelők, a sürgősségire meg amúgy is lehet menni bármikor. Aztán feleszmélt: hiszen egy robotot tart a karjában, mit tudnak azzal csinálni egy kórházban? De akkor hová vigye, kihez kell ilyenkor fordulni. A leírásban megemlítették, hogy véletlenszerű alkalmakkor a baba lázas tüneteket produkálhat, hogy megszokják a szülői léttel járó stressz minden árnyalatát, de arról nem írtak sehol, hogy tudatosan előidézett programhibát miként lehet elhárítani. Márk visszatette a csöppnyi testet a rácsos ágyba, és mivel más már nem jutott eszébe, újra elindította a vírusprogramot. Ezúttal azonban éppen ellenkezőleg járt el, mint először, most vissza akarta állítani a mutatókat az eredeti szintre. Egy darabig úgy tűnt, beválik a terv, az értékek csökkenésével a baba teste visszanyerte korábbi hőfokát, a rángatózás szelídült, végül abba is maradt. Ám a mutatók ereszkedése folytatódott. A számok végül jóval a kiindulóérték alatt állapodtak meg. A kiságyban most egy legyengült gyermek sírt fájdalmasan.

Zsófi felébredt a sírásra. Jóformán tudatánál sem volt még, de a rácsos ágy felé botorkálva mégis feltűnt neki, hogy Márk a földön térdel, és arcát tenyerébe temeti. – Mi történt? Valami baj van? Márk nem felelt. Hogyan lehetne elmondani, amit tett? Hogy kis híján végzett a babával. Pedig most kellene színt vallani, ezt pontosan érezte. Képtelen volt rá. Csak térdelt, és eltakarta magát. Zsófit lekötötte a baba megnyugtatása, nem kérdezősködött, megsimogatta Márk vállát. A férfi ekkor felállt, és kiment a szobából. Aznap nem is szóltak egymáshoz.

a vörös zóna

– Aggasztóan lecsökkentek az értékek – jelentette ki a szakértői bizottság idős férfi tagja. – Mintha nem táplálnák eleget azt a babát, mintha elhanyagolnák, mintha nem vennék figyelembe legalapvetőbb szükségleteit sem. A mutatók majdnem a vörös zónába csúsztak át. – Nem értjük, mi történt – védekezett Zsófi. Márk lehajtotta fejét. – Nem értjük, de teszünk róla, hogy rendben legyen. – Muszáj lesz – emelte fel hangját a szakértő –, már csak fél év van hátra, és ha minden így marad, nem kapják meg a minősítést. Márk most hirtelen a kamerába nézett. – Még nincs is neve, szólt halkan. – Hogy mondja, kérem? – kérdezett vissza a szakértő. – A babánknak – mondta Márk – még nincsen neve. Nevet akarok adni neki. Zsófi döbbenten figyelte párját. – Mint azzal bizonyára tisztában van – ráncolta homlokát az idős férfi –, a próbababáknak nem szokás nevet adni. Fontos, hogy külön tudják választani a tesztidőszakot a valós szülői léttől. Fontos, hogy ha letelt az idő, el tudják engedni a robotot. Semmiképpen sem javaslom tehát a névadást. – Bálintnak fogom hívni. Utánanéztem. A Bálint azt jelenti, erős, egészséges. És pontosan ilyen lesz ez a baba is. Erős és egészséges. Márk kilépett a hívásból.

– Ezt mikor tervezted megosztani velem? – Zsófi hangja fagyos volt. – Mit? – kérdezte Márk. – Hogy nevet akarsz adni a babának. Vagy hogy éppen a Bálint nevet. Nem gondoltad, hogy ezt át kellett volna beszélnünk előtte? Hogy az ilyesmit közösen kellene eldöntenünk? Márk nem tudott mit mondani. Aztán mégis. – Neked nem kell így hívnod. Rád van bízva. Te hallgass csak ezekre a tudálékos parasztokra. Én akkor is így szólítom majd. – Ne csináld ezt, Márk… – váltott hangnemet Zsófi; egyszeriben aggódó lett. – Mégis mit? – Ne erőltesd… Nem kell erőltetned… Tudod, hogy értem. Márk faképnél hagyta Zsófit. A szobában széles vigyorral trónolt a csend. Zsófi tanácstalanul cirógatta a baba vállát. Az érzelmi mutató egy értéket javult.

Márkban valóban megváltozott valami. Talán a bűntudat miatt, hogy kis híján végzett a tesztbabával. Vagy csak jobb apa akart lenni, mint amilyen a sajátja volt. Egyre több időt töltött Bálinttal, és egyre kevesebbet Zsófival. A lány jó néhányszor kérlelte, térjen észhez, ne vigye túlzásba, mert az egésznek úgysem az a lényege, hogy úgy tegyenek, mintha, hanem, hogy felkészüljenek az igazi gyerek fogadására. De Márk hajthatatlan volt. Megszállottan ragaszkodott hozzá, hogy mindent ő végezzen Bálint körül. Ő fürdette, ő pelenkázta, ő altatta, és arra is rávette Zsófit, hogy hagyjon fel a szoptatással, mondván, olyan régen kezdték már a hozzátáplálást, időszerű, hogy Bálint szilárd ételt fogyasszon. Különben is, a leírásban világosan kiemelik, hogy a gyomorszenzorok a bevitt tápanyag vitamin- és fehérjetartalmát is képesek érzékelni, szóval jöjjenek csak a zöldségek, gyümölcsök, húsok. Zsófi pedig engedett. Ám a megkönnyebbülést hamar felváltotta a magány. A lány kirekesztve érezte magát. Kívülállónak. Márk valóban kisajátította a gyereket. Zsófi próbálkozott, szerette volna újra nélkülözhetetlennek tudni magát, de párja szemmel láthatóan remekül boldogult nélküle is. Zsófi nem ismert a férfira. – Büszkének kellene lennem – mondta barátnőinek –, vagy hálásnak, mittudomén… De azt hiszem, semmi ilyesmit nem érzek. Csak egy idegen férfit látok.

Két hét maradt a döntésig. Márk elaltatta Bálintot, majd kiballagott a konyhába. Zsófi az asztalnál ült. Látszott, hogy beszélni akar. Olyankor előredőlve várakozik. Márk bosszúsan ült le. Annyiszor átrágtak már mindent. – Igen – mondta Márk. – Mi van? – Zsófi szomorúan figyelte párja feszült arcát. – Gondolkodtam, Márk. Sokat gondolkodtam. Márk ingerülten szusszantott. – Hogy nem foglalkozom veled eleget? Az a baj, nem? Hogy csak Bálinttal foglalkozom. Hogy próbálok jó apa lenni. Hogy próbálom jóvátenni… Márk elharapta a mondatot. Zsófi felkapta fejét. – Mit? Mit akarnál jóvátenni? Márk elfordította fejét. – Hagyjuk, csak úgy mondtam. Fáradt vagyok, félrebeszélek… Zsófi még várt egy kicsit, hátha Márk meggondolja magát. Hátha újra a bizalmába fogadja. De Márk csak ült, a falat bámulva, nyúzott ábrázattal. – Talán mindegy is… – sóhajtott Zsófi. – Amit mondani akartam: úgy döntöttem, hogy nem akarok igazi gyereket. Márk szeme elkerekedett. Visszafordult Zsófihoz. – Micsoda? Miket beszélsz? Zsófi megismételte. – Jól hallottad. Nem akarok igazi gyereket. Ha valamire megtanított ez a két év, hát erre. Nem lennénk jó szülei. Bálintnak sem vagyunk jó szülei, Márk. Nézz ránk! Gyakorlatilag vége a kapcsolatunknak. Márk lába rugózott az asztal alatt, kezével az asztal sarkába kapaszkodott. Nyaka reszketett, mondani akart valamit, de sokáig csak egy ott felejtett tányérra tudott összpontosítani. – Miről beszélsz? – hebegte erőtlenül, mint akit álmából ébresztenek. – Én mindent megteszek, mindent. És jók az esélyeink. Láttad a tegnapi értékeket. Két hét múlva meglesz a zöld zóna. Meglesz a minősítés. Nova-szülők lehetünk. Hát ezt akartad nem? Zsófi szánakozó pillantása felbőszítette. – Hát ezt akartad, nem, bazdmeg?! – kiáltotta és az asztal lapjára csapott. A másik szobában felsírt a robot. Márk ugrott, és szaladt volna át, de Zsófi elkapta a csuklóját. – Az csak egy gép, Márk! Ez most fontosabb! Itt ne hagyj megint! Márk egy másodpercig habozott, aztán kitépte magát a lány szorításából, és rohant a gyerekhez.

méltó szülöttje

Elérkezett a nap. A monitoron a teljes bizottság. A csontos arcú nő papírról olvasta fel a bizottság értékelését. – … és minthogy az utolsó időszak nem várt fejlődést hozott a 2434/pb-22 modell paramétereit illetően, a bizottság úgy döntött, hogy Önök bebizonyították rátermettségüket, felkészültségüket és kitartásukat. Egyértelművé vált, hogy a kezdeti nehézségek ellenére képesek lesznek olyan gyermeket nevelni, aki méltó szülöttje lesz e bolygónak. Gratulálunk, és a további adminisztratív teendőkkel rövidesen jelentkezünk majd. Csak így tovább! – Márk már éppen kilépett volna a hívásból, amikor Zsófi megszólalt. – Úgy döntöttünk, hogy nem vállalunk gyereket. Úgy döntöttünk, nem igényeljük a nova-szülővé minősítést. És mielőtt a bizottság vagy Márk bármit tehetett volna, kikapcsolta a laptopot. A férfi tajtékzott. Zsófi hátrébb húzódott, mert egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Márk nem üti meg. – Takarodj! – ordította Márk. – Takarodj innen, te gyáva! Mit tettél?! Két év munkáját…, két év munkáját semmisítetted meg! Te akartad ezt a gyereket! Te voltál az! És most kihátrálsz? Zsófi szépen lassan felállt. Még vetett egy utolsó pillantást a férfira, majd megfogta táskáját, amibe már napokkal ezelőtt bepakolta legfontosabb holmijait, megfogta a táskát, hátára penderítette, és kisétált a lakásból. Soha többé nem jött vissza.

A szabályzat szerint a két év leteltével kiküldenek valakit, aki begyűjti a próbababát, és visszaviszi a szervízbe, hogy ott töröljék az adatait, majd szoftverét frissítve újabb párnak szállítsák ki. Márk jól tudta ezt. Így amikor a címükre megérkezett a kirendelt szakszervízes, ő már messze járt. Vitte magával Bálintot is. Elhagyták a várost, és az ország napégette peremvidékére költöztek. A cég évekig kutatott Márk és a tesztbaba után. Próbálták a felhőn keresztül beazonosítani a gyerek tartózkodási helyét, ám úgy tűnt, a férfi letiltotta a szerkezet wifijét. A cég munkatársai végül feladták a keresést. Egy modellel kevesebb, végtére is nem számít annyit. Az viszont már jobban érdekelte őket, vajon mi lesz a gyermek sorsa. Eddig ugyanis minden modelljüket lenullázták a második év végén. A test és a szellem növekedését irányító folyamatokat visszafordították, a szilikonszövetek tömörödni, zsugorodni kezdtek, a mozgásos, beszédbeli és egyéb fejlődési parancssorok újraíródtak. Most van odakint egy modell, aminél folytatódik a fejlődés. Ami egyre több szót ismer, mind többet lát a világból, és a gépi tanulás elve alapján egyre tökéletesebben utánozza az Embert. A cég alapítói sosem engedélyeztek volna hasonlót. Ezúttal azonban széttárták karjukat.

A hegyen hat év körüli kisfiú ül apjával. Lent, a völgyben tompán fénylik a tó. Ahogy onnan fentről nézik, egyszerre van benne valami vigasztaló és kísérteties. Szeretnek itt ücsörögni, szinte mindennap eljönnek. A tavon túl a távolban a város fényei sokasodnak, ahogy a Nap komótosan alábukik. Azt is jó figyelni. Apa valamiért nem szeret a városról beszélni, töpreng a fiú. Ideges lesz, mikor arra kérem, legalább egyszer az életben vigyen emberek közé. Nem értem, mi baja van. Az biztos, hogy egyszer eljutok oda, dönti el. Apjára pillant. A férfi hosszú, bozontos szakállát vakargatja, úgy bámul a semmibe. Mindig gondterhelt a pillantása, de a fiú szereti figyelni ezt az arcot. Már az első csillagok is jól kivehetők, mikor a férfi megszólal. – Hamarosan leszáll az este, lehűl a levegő. Nem akarom, hogy megfázz. Gyere. Feláll, és a fiú követi. Miközben baktatnak a kunyhójuk felé, az egyetlen megmaradt erdő sűrűjében, arra gondol, milyen különös, hogy ő még sohasem volt beteg, holott apja folyton csak a betegségekről, meg a világ veszélyeiről, meg a halálról szónokol.

Arról, hogy az ember milyen törékeny.

kép | shutterstock.com