Kutas József

GYEREK A DOBOZBAN

2012 január

GYEREK A DOBOZBAN

A szabályos téglatest házak között ilyenkor délután fura félhomály honol, akár egy régi lépcsőházban. Laura szeret itt csatangolni. Különösen a hallgatagság tetszik neki, amiben otthon sohasem volt része. Itt csak Vigyázó bácsival lehet társalogni, de ő úgyis sokat képzelődik.

Hirtelen lefékez, és kis híján bedugja hüvelykujját a szájába – azután eszébe jut, hogy ezt már nem szabad. Tétovázva ácsorog az úttesten; megteheti, ebben a városban nincs forgalom. Autókat legfeljebb a nagykapuk mellett kijelölt parkolóban látni. A kapu környékére nem mehet, ezt minden gyerek tudja. Az élet egyébként olyan, mint odakint – és mégis teljesen más. Napközben suli, be kell ágyazni, a fogmosást se bliccelheti el – ez sem baj, mert… mert csak!

Laura összeüti a tenyerét, és szökdécsel tovább. Azután ismét megtorpan.

igazán az apja

Ma, reggeli közben gondolta először, hogy Vigyázó bácsi az apja. És most már tudja is, hogy a magas, keskeny vállú, szemüveges és szakállas férfi, aki a nagykapuk melletti dinnyezöld házban dolgozik, igazán az apja. Nem állít karácsonyfát, nem írja alá az ellenőrzőt és nem bujtatja el, ha Peti vadászik rá. Akkor is.

Tavaly Vigyázó bácsi jött érte és Lacusért. Honnan? Miért? Nem kérdezte tőle. Egyszer csak ott volt az iskolakerítés mellett, és őt nézte.

Anyja sohasem mesélt apáról. Megvetően intett, volt, amikor annyit dobott oda: csoda, hogy emlékszel, te lány, hároméves voltál, amikor lelépett, azóta se dugta ide a képét, és pénzt se küldött soha.

Kibontott hajjal, tarka kötényruhában rója egyik utcát a másik után, a nap végére mintha a ruhájában vinné a várost, a ruhai redői az utcák, mintázata a térkép.

Eleinte el se hitte, hogy itt van, annyira jó volt az egész! Összevissza csipkedte magát, hogy ellenőrizze, ébren van-e. Aztán Vigyázó bácsi kérésére abbahagyta a csipkedést (titokban néha megfogja a falat vagy egy fát).


Szeret egyedül kóborolni, itt nem fél, hogy gonosz emberek ugranak elő a lépcsőaljakból vagy utcagyerekek törnek rá. A városba nem jöhetnek idegenek. Laura tizenkét éves, szeretné, ha eszébe se jutna, ami régen volt, inkább szaporábban megy. Jó, hogy Vigyázó bácsi házában mindig meleg a vacsora – ők Lacussal nem is az otthonban esznek.

Figyeli a saját árnyékát, ahogy dobálódik a sötétszürke házfalakon, vígan pattog – aztán hátrafordul, hogy szóljon az öccsének.
De hol van Lacus? Az imént még itt loholt mellette – hová tűnt az a bolond gyerek? Lacus öt évvel fiatalabb nála; mindig is ő vigyázott a fiúra, mikor anyja dolgozni ment.

Dolgozni? Csak egyszer kérdezte a munkájáról, és hogy miért megy abban a csíkos miniruhában, sminkelve, de olyan verés lett belőle, de olyan… napokkal később se tudott leülni a székre.

Szerencsére az iskolában nem szúrta ki senki – a tanárok a Napsugár téri épületben soha semmit nem vettek észre. Manyi néni, az osztályfőnök sem kérdezte, miért fehér az arca. Neki amúgy sem mondta volna el, hogy Peti, anya barátja térdepeltette éjjel a sarokban, a fal felé fordítva, míg el nem ájult.

Tom bácsi is mindig a maga dolgával törődött, és nem az ő plezúros könyökével. Ha kérdezik, rávágja, hogy leesett a lépcsőn vagy bunyóztak Lacussal.

Hol lehet az a kölyök?

szaladhat

Fülel, nézelődik, de közben a sarkán hintázik. Egy pillanatra sem képes nyugton maradni, de amióta a városban él, senki nem szól rá, ha megiramodik, annyit szaladhat, amennyit akar. Nem kap szemrehányást, ha lekváros lesz a kötényruhája, legfeljebb neki kell kimosni. De ez se büntetés, mert a saját ruhája.

De jó itt lenni!

Tavaly is az utcákon tekeregtek, ő az ötödikes bizonyítványával – jobb, ha minél később jut Petihez –, s akkor megjelent az apja, és elhozta őket ide. Laura kincsem, itt biztonságban leszel, mondta, és ő hitt neki. Így mondta, Laura kincsem – az apja szólította kincsemnek. A szomszéd néni szerint Peti miatt kellett elmenni apának.


Abbahagyja a hintázást, helyette lábujjhegyen pipiskedik.

Régen szeretett madarasdit játszani az iskola udvarán, de amikor anyja érte jött, és bekiabált az alacsony kerítésen, Tom bácsi kiadta, mintha ő egy csomag volna. Emlékezett Tom bácsi tekintetére, amikor anyja egyszer a munkából jött, különösen rövid és feszes aligruhában, tigriscsíkos haja a vállát verte, és ragyogott az őszi napsütésben, mint a gyertyaláng, hú, micsoda bombázó anyukád van neked, mondta Tom bácsi, vagy talán a nővéred?

Aggódik az öccse miatt. A városban egyetlen feladata van: gondoskodni az öccséről, nehogy elkavarodjon a sokaságban – ennyit kért tőle apa.

hamar megvan a baj

„Sokaság!” Itt ugyan nincs olyan, és senki nem is bántaná őt vagy az öccsét, de Lacus szörnyen kíváncsi természetű, ráadásul születése óta süketnéma. Vigyázó bácsi elmagyarázta, miért kell figyelnie Lacusra. Ha esetleg értetek jönnek, ami elvben szigorúan tilos, míg a perek véget nem érnek… de ne félj, akárkit nem engednek a város közelébe, harapós kutyáink vannak, igen, Laura kincsem, dogok… ilyen harapott meg téged Peti parancsára… de ezeknek én parancsolok és a többi vigyázó, és mi azt parancsoljuk, hogy ne engedjék ide Petit, az anyukádat se, Laura kincsem. Lacusra pedig vigyázz, mert hamar megvan a baj, és minél messzebbre kerül tőled, annál több veszély leselkedik rá. 

Veszélyes, mégse bánthatja senki?

Hirtelen rádöbben, hol rejtőzhet Lacus. A saját világában, hol másutt!

Lacusnak mintha mindegy volna, hol van, talán nem gondol a régi városra, nem is emlékszik már az ott történtekre, azt sem tudja, honnan van a sebhely a csuklóján. Peti csinálta – nem tudod, ki az a Peti? És neki Peti az apja – sajnos.

majd fölrobbant

Sajnálja az öccsét. Lacus mindig ilyen volt: órákig eljátszott egy újságpapírral. Egyszer egész kosárnyi csorba Lego-kockát hozott Peti, a földre öntötte Lacus elé, és majd fölrobbant, mert Lacusnak csak a gyurmadarab kellett. „Hülye”, mondták az öccsére a barátnői. Petinek is mindenki hülye volt.

Egyre gyorsabban fut, és már nem kaszálja a levegőt. Talán szólni kellene apának. Lehet, hogy kijátszották a dogokat, és eljöttek értük? Lacussal könnyű volna. Megfognák, és vinnék.

Mennyire félt tavaly nyáron, mikor Vigyázó bácsi elvitte őket. Nem is mentek anyáékhoz, senkitől se búcsúztak. Vajon anyja kereste őket? És azóta? Mi lesz, ha Lacus vissza akar menni hozzájuk?

Á, nem akar, csak elrejtőzött! Imádja a dobozokat. Úgy elbújik, hogy a füle se látszik ki. Párszor ő is mellé kuporodott.
Nem, nem jöttek értük, mondja magának, és végre megtalálja, amit keres: egy nagy tévédobozt a lépcsőfeljáró mellett. A kócos, keskeny szemű, pufók kisfiú ott gubbaszt a meleg félhomályban, megvonja a vállát, mosolyog.


Laura hozzáhajol, megérinti a karját, gyerünk, menjünk már apához! Lacus azonban még beljebb húzódik, és ujjaival magyarázza, hogy Petit látta a falon túl. Be akart jönni a városba, de a dogok rátámadtak.

A dogok.

Gyere, kapaszkodik az öccsébe, gyere már, ma milánói lesz vacsorára!

kép | adobe.com