GYERE HAZA, KEDVES
2006 április
ne a puszta kénybe, de a hosszú hétköznapokba, a
verőfénybe, az egyedüli kézzelfogható valóságba, az
ünnepekbe, gyere vissza a ködbe, az esőbe, a szélbe, a
gyümölcsbe a tálon, a járás feszességébe, a mozdulatok
őszinteségébe, a vászonba, a posztóba, a csuhába, ne a
mítoszokba és az elrontott jövőbe, de a mába, a holnapba,
a versbe, tedd, hogy tegyük a dolgunkat, hogy öregedjünk
meg együtt munkában, becsületben, tisztességben, hogy
neveljük fel Violát, hogy vendéget várjunk vasárnap és
templomba menjünk, húslevest együnk és tormát és
paradicsommártást, hogy megnézzük Toscanát, Lappföldet
és Katalóniát, menjünk el Hallstattba, Kalotaszegre,
fordítsuk le a kortárs szellemtörténetet, amiben a bor és a
tökleves és az összes növényhatározó, hogy is maradhatna
ki Mauren és tömött emlőid, hallgassunk sok zenét, jer,
emberek várnak ránk és tájak és feladatok, nem túl
izgalmas, de nyugodt és dolgos esték. Hogy ne görnyedjünk
többé, ne féljünk, ne rejtőzködjünk, de csevegjünk és
fecsegjünk, részletezzük az álmot, a szomszéd kislány
furulyaleckéit, áradozzunk a nehéz teoretikus szövegekről,
hámozzuk ki a jó mélyre rejtett gondolatokat, hadd lessem
meg váll fölött, mit írsz, hogy kocogjunk, sírjunk, s ne
adjunk számot okáról, dolgozzunk mindennap, vegyük
komolyan a falansztert, amíg építjük, kacagjuk ki, amikor
nem, kezünk munkájának örüljünk, lépjünk ki önmagunkból,
és hosszabbodjunk meg valaki másban. Magunkra, másra
emelt mítoszainkat romboljuk le, együnk meg mindennap
egy almát. Ha megjössz, hazajössz végre, tavaly azt
mondtad, fáradt vagy, nem mész tovább. Úgy szeretném ezt
neked, magunknak, egy kis mindennapiságot az életbe, az
extrémek helyett a szokványosat, az olykor unalmas
normalitást, az érzékekben egyfajta lassúságot, mely
magát a holnap, holnapután biztonságával, bizonyosságával
áltató, jól alvóé. Ha hallgatás van, annak a békéjét, ha
beszéd van, felszabadultat, nem mérni a szavakat,
szabadni dobálózni velük, s tudva közben, hogy a másik
úgyis lefegyverez, ha súlyosak lennénk, s kivédi, mert
ügyes, mert szeret, mert benned bízik. Már egy éve nem
érzem az ízeket, csak kivételes pillanatokban. Mint szerda
éjjel az ágyba képzelt kalácsét. Régebben mindennek volt
illata, íze, s mennyi árnyalat játszott bele, a szalvétától a
tulipánnyakig s a beszűrődő fényekig, úristen mekkora
skála. Minden mögött van valami, még a fájdalom mögött
is, csak a rombolás mögött nincs semmi, kedves. Nem
elég túlélni, de élni kell. Büszkén, szépen, derűsen. A
kapcsolatokat helyre lehet tenni, magunknak és másoknak
meg lehet bocsátani, az embereket meg lehet keresni
és el lehet hívni, a felhőtlen örömnél hallgatni kell, a
szétesésben utat mutatni. És dolgozni, és nem tönkremenni.
De bármennyire is rendeződik és nő az élet, úgy sorvad
befelé és a társát vesztett lélek csak nem simul, hanem hát
bogozódik és sorvad és keményedik és ürül, értelmét,
hivatását keresi, ölelne, palántázna, vinné az ostort, az
okulást, a verset. Mert való igaz, hogy az emberek élete
lelke árva, ezért ölel minden, mi asszonyra, mi férfira lel,
ezért versel és zenél az orosz is, ezért kapaszkodó a
vers, ezért hétlétra. Nem igaz, hogy a szép elkopik és
megcsúnyul, nem igaz, hogy ki kell vetni magunkból
mindent, ami egyszer egész volt és kerek, nem igaz, hogy a
Tétova óda szemfényvesztés. Az ember nem változik, csak
kifordul magából, vagy ami ugyanaz, egyre jobban lemegy
önmagába. Az egyik beletesz mindent a törlésvonal [és
minő rafinessze nyelvünknek: a törésvonal alá], és a
másikkal ellentétben azt mondja, hogy a történelemnek
nincs vége, sőt semminek sincs vége, hanem hát minden
bővül és mindinkább beépül a szövetbe. Nincs olyan
mozdulat és olyan nyomatékkal kiejtett szó, olyan bántás
és olyan lélekcsók, ami nem hagyna maradandó nyomot a
kicsi és a nagy történetben. Amikor Dettivel a Fürdőzőket
néztük, hirtelen ott találtam magam megint
Hammamethben, a partmenti öbölben, egy kék csónak
szélvédett oldalán, mezítláb a langyos homokban és a hideg
szélben, szemben a sárga medinával, A szöveg örömét
olvasva, neked esemesezve, boldogan és tisztán. Aki pedig
egyszer már nagyon boldog volt, és tudott a tisztaságról, az
egy percig sem élhet többé úgy, mintha nem lett volna
megváltva. Az minden nappal és minden cselekedetével a
csodát várja, vagy ha nem hisz már benne, maga válik azzá.