Györe Balázs

ALIG VANNAK ADATOK

1991 ősz

ALIG VANNAK ADATOK

váratlan atomtámadás esetén
Nem voltunk katonák. Szombatonként kötelező honvédelmi okta­táson vettünk részt az egyetemen, a lányokkal együtt. Összezsú­folódva az előadóteremben, álmosan hallgattuk az egyenruhás katonatisztet. Korán kellett felkelnünk. Könyökünre támaszkod­tunk, szemünk le-lecsukódott, rágtuk a golyóstoll végét. Kezdet­ben próbáltunk jegyzetelni. A katonatiszt a katedrán állt, és egy hosszú pálcával mutogatott a nagy táblára: türelmesen magyarázta a puska részeit. Máskor meg arról beszélt, hogy mit kell majd tennünk egy váratlan atomtámadáskor. Előadásából csupán összekötözött fehér lepedőkre emlékszem — mintha ezek segítségével kellene gyorsan elmenekülnünk az ablakon át. Ahogy enyhült az álmosságunk, úgy erősödött a zaj a teremben. Beszélgetni kezdtünk. Beszélgetéssel próbáltuk agyonütni az időt. Dél felé a katonatiszt szavaiból semmit sem lehetett érteni. Sohasem tudtuk meg, hogyan kell elsütni a puskát, vagy hogyan kell hasz­nálni a lepedőket a váratlan atomtámadás esetén. Az előadássorozat Honvédelmi ismeretek címen került be fekete indexünkbe. Kötelező volt. (Megjegyzem, hogy a második félév végén lőgyakorlaton kellett részt vennünk, fiúknak és lányoknak egyaránt. Akkor tudtam meg, nagy meglepetésemre, hogy jól, igen jól lövök.) Előadás után egy ideig együtt maradtunk — Zelki, Szegedi, Szerb meg én —, átsétáltunk az Eötvös Klubba, nézelődtünk, játszottunk az asztali focival, aztán hazamentünk. Nem történt semmi. Az egyetemtől nem vártunk sokat. Már a legele­jén, 1971 őszén kiderült legtöbbünknek, hogy mire számíthatunk az elkövetkező öt év alatt: Csak egymástól várhattunk valamit. Nem voltunk katonák. Ezt megúsztuk, szerencsére. A honvédelmi oktatást, egy héten egyszer, ki lehetett bírni.

Egy alkalommal Szerb János azt mondta: „Tudjátok mit?! Gyertek fel egy ki­csit!” Egymásra néztünk. ,,Jó. Menjünk.” De ezt már 1972 őszén mondta Jancsi, a második év elején, és nem szombaton. A második évben ugyanis nem kellett honvédelmi ismereteket hallgatnunk — szombatonként szabadok voltunk.
unatkoztunk
Pécsről jöttünk haza, amikor Jancsi meghívott magukhoz. Pécsett részt vettünk egy háromnapos irodalomtörténeti tanácskozáson. Sokan utaztunk az egyetemről. Meglehetősen unatkoztunk. Az első nap délelőttjén még beültünk illedelmesen a tanácsterembe, hogy meghallgassunk egy tudós fejtegetést valamilyen régi ma­gyar irodalmi tárgykörben, de nem sokkal később kiosontunk a teremből, hogy aztán többet feléje se nézzünk. Mit csináltunk? Mászkáltunk a városban, reggeliző helyet kerestünk, unatkoztunk. Esténként tébláboltunk a kollégiumban, ahova el­szállásoltak minket. Be-benéztünk egy-egy vaságyakkal zsúfolt szobába. Talán ked­vünkre való lányokat kerestünk, de nem találtunk. Gyenge évfolyamunk volt ebből a szempontból is. Azután vettünk egy csomag kártyát a trafikban és kártyáztunk. Szegedi, Szerb, Szczepan és én.

,,Te jössz, Sztyopka!” — mondta János Szczepannak. Sztyopkának becézte ugyanis Szczepan Woronowiczot. Szczepan lengyel fiú volt. Velünk együtt kezdte az egyetemet 1971-ben, magyar-orosz szakon. Tökéletesen beszélt magyarul, gye­rekkora óta Budapesten élt szüleivel, itt járt iskolába, apja a lengyel autógyár ma­gyarországi képviselője volt.

 Zastava 750 típusú személygépkocsi

Zastava 750 típusú személygépkocsi

Szegedi Andrist régről ismertem: osztálytársam volt az általános iskola 7. és 8. osztályában a Rózsadombon. Délutánonként együtt futballoztunk a Sarolta utcai lánykollégium kis sportpályáján, ahova bekéredzkedtünk. Az egyetemen újra összetalálkoztunk. Magyar-angol szakra járt.
a rektori hivatal
Szerb János úgynevezett egyéni levelező hallgató volt az ELTE Bölcsészettudo­mányi Karán. Egyszakos. Angolos. Ha jól emlékszem, később fölvette a magyar szakot, majd leadta az angolt. Még később fölvette a tibeti szakot, és le akarta adni a magyart. A rektori hivatal ezt nem engedélyezte, így a tibeti mellett járnia kellett a magyar szakra is. Itt húzta-halasztotta a vizsgáit, majd évhalasztást kért. Nem tudom, hogy a tibetin kívül a magyar szakon is elvégezte-e az egyemet, vagy a rektori hivatal, megunva Jancsi újabb és újabb beadványait, végül engedélyezte számára, hogy örökre megszabaduljon a magyar nyelv és irodalom tanulmányo­zásától.

Mind a négyen, Szegedi, Szerb, Woronowicz és én, egyidősek voltunk. Csak többszöri nekifutásra, húszévesen kerültünk be a budapesti tudományegyetemre.
méregerős cigaretták
A vidéki városban annyira belejöttünk a játékba, hogy a Pécstől Budapestig tartó többórás vonatutat átkártyáztuk. Az ablaknál ültünk. Szegedi nagyokat nevetett. Szerb sűrűn káromkodott és fújta az orrát (megfázott, nekiadtam a zsebkendőmet), Szczepan viseltes bőrkabátja külső zsebéből méregerős cigarettákat vett elő és állandóan rágyújtott. Én vesztettem. Pénzben játszottunk, tíz- vagy húszfilléres ala­pon, pókert, huszonegyet és kopkát.

Szegedit a Déli pályaudvaron az édesapja várta, mindnyájunk megdöbbenésére. Miért? Már nem kisgyerek. Egyedül nem tud hazamenni?

70335

Gyermekvasút (Úttörővasút), Hárs-hegyi alagút.

Felmentünk egy kicsit Szerbékhez. (Szegedi nem jött velünk, hazament a papájával ) Ez a nap, amikor tehát első alkalommal mentem fel Jancsiékhoz, döntő fontosságúvá vált az életemben. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ez a látogatás megváltoztatta az életemet. Az életem rendjét. Talán jogosan mondhatom így, hisz húsz év telt el azóta, és feltehetően ennyi idő elég ahhoz, hogy megállapíthassam ezt.

Attól a naptól kezdve rendszeresen feljártam Szerbékhez. Mindennap. Délutánon­ként. Hosszú időn át.
csodálkoztunk
„Legalább megismeritek a feleségem” — mondta Jancsi útközben, olyan termé­szetesen, mintha azt mondta volna: „Jó, jó, ne nyugtalankodjatok, kaptok majd egy teát”. Nem tudtuk, hogy Szerb János nős. Egyáltalán nem tartottuk természe­tesnek, hogy már húszéves korában felesége van. Szokatlan volt. Csodálkoztunk. (Nem sejthettem akkor, hogy két év múlva már én is nős leszek — ugyanilyen szokatlan módon.)
fölösleges
János a Moszkva tér fölött lakott, a Batthyány utcában. Ismerős volt az utca. Ismerős volt a környék. Túlságosan ismerős. Misák Mercedes is a Batthyány utcá­ban lakott. Gimnazista koromban gyakran jártam ide, erősen dobogó szívvel. 1972 őszén már nem vert hevesen a szívem, amikor a Várfok utcán haladtam a Batthyány utca felé, Szerb Jánossal és Szczepan Woronowiczcsal. Mercedes elhalványult. Megérkeztünk a 63-as számú házhoz. Vissza oda, ahonnan elindultam. Gondolhat­tam volna költőien. De nem gondoltam. Esetleg úgy is fogalmazhatnék, hogy el sem mentem ebből az utcából. Fölösleges ez a kijelentés.

Szerb János a mamájával, a feleségével és egy távoli nőrokonnal együtt lakott a harmadik emeleten. Lift nem volt a házban. A lépcsőház koszlott volt, a falakról mállott a vakolat, a lépcsők éle lekopott. A lakás udvari, eléggé tágas, háromszo­bás. A két egymásba nyíló szoba közül a hatalmas belsőben lakott Jancsi mamája, a kisebb külsőben Jancsi és a felesége. A konyha melletti cselédszobában a távoli nőrokon húzódott meg.

Jánosék szobájában ültünk le, egy kerek kis asztalhoz, az ablak mellett, és rögtön kártyázni kezdtünk. Ott folytattuk, ahol a vonaton abbahagytuk. Jancsi káromko­dott, Szczepan cigarettázott, és nem vette le a bőrzakóját, én továbbra is vesztettem. Most sajnálom igazán, hogy nem jegyeztem meg, milyen nap volt, kedd vagy csütörtök. S azt sem: fáztunk-e vagy melegünk volt. Jó volna most tudni. Kellene. Fontos volna.

56923

Mikszáth Kálmán tér, szemben a Szentkirályi utca – Reviczky utca sarok


fogalma sincs, kik ezek
János mamája Bálint Klára, Osvát Ernő unokahúga, Bálint Endre testvére. Első férje — 1935-ben — Szabó Lajos. (Nagy szerelem volt, mondják a hozzáértők.) Az a Szabó Lajos, akiről — és Tábor Béláról — Hamvas Béla azt írta, ha rajta múlna, erre a két emberre bízná az emberiséget. Szabó Lajos és Tábor Béla kezébe adná az emberek sorsát. Hamvas akkor volna a legnyugodtabb, ha kettőjükre len­nénk bízva valamennyien. Az emberiségnek — sajnos — fogalma sincs, kik ezek a teljesen kivételes és kiváló gondolkodók, akiknek a nevét a nagyobb nyomaték miatt még egyszer ideírom (betűrendben): Hamvas Béla, Szabó Lajos, Tábor Béla. Az emberiség még nem jött rá, milyen nagy szüksége van erre a három emberre. De hátha meggondolja magát, és egy napon a kezükbe adja sorsa irányítását. Soha­sem késő. Bálint Klára másodszor Szerb Antal felesége lett. 1945 januárjában meg­özvegyült.

Jancsi 1951-ben született. Anyja egyedül nevelte fel. Fia elhunyt férje családnevét viselte. Így lett János — anyjával együtt — Szerb Antal örököse és jogutódja. Ami­kor felnőtt, nem örült ennek. Ellenkezőleg. Hibáztatta anyját a furcsa névadás mi­att. Sohasem tudta elfogadni az érveit.
bevettük
Hárman kártyáztunk. Jó lett volna egy negyedik. Amikor Gyöngyi (így hívták Jancsi feleségét) behozta nekünk a teát, összenéztünk. Bevettük Gyöngyit negye­diknek. Igen ám, de nem tudott kártyázni. Meg kellett tanítanunk pókerezni. Nehe­zen ment. Sokat nevettünk. Megrúgtuk véletlenül az asztalt. Kilötykölődött a tea. Gyöngyi nehezen jött bele a játékba. János anyja néha keresztülment a szobán, odaszólt nekünk valamit, köhögött a cigarettától, nem figyeltünk rá, aztán kiment, becsukta maga mögött az ajtót. Ha nem csukta be, Jancsi rögtön utánaszólt: „aj­tót!” Anyja ilyenkor visszajött, vagy ha nem, Jancsi állt föl, hogy becsukja a két szoba közti ajtót. Licitáltunk. Jól éreztük magunkat. Sok-sok vesztés után kezdtem visszanyerni a pénzem. Hosszú ideig játszottunk. Késő este hagytuk abba, kimerülten. Fenn voltunk egy kicsit Szerbéknél.
bármeddig maradhatok
Azt írtam, megváltozott az életem attól a naptól kezdve, hogy először voltam fenn náluk. Ideje, hogy megpróbáljam megmagyarázni, mit értek ezen. Oldódott, majd megszűnt a magányom. Barátaim lettek. Társaim. Később szövetségeseim. Lett egy hely, egy lakás, éppen a Batthyány utcában, ahova fölmehettem előzetes bejelentkezés nélkül. Bármikor. Ahol egyetlen egy pillanatig sem éreztem, hogy fölösleges vagyok. Sohasem éreztem, hogy rosszkor jöttem, vagy zavarok. Hogy most már ideje hazamenni. Nem. Azt éreztem, hogy bármeddig maradhatok. Érez­tem a szeretetet. Még Jancsi tüskés-szúrós mamája is szeretett. Tömörebben: kezd­tem feltápászkodni. Kezdtem beszélni. Addigi életemet ugyanis az elesettség, a szótlanság, súlyosabb szóval az eltaposottság jellemezte.
nem segít
Szerb Jánosékon keresztül rengeteg embert ismertem meg. Többek között azt a lányt is, aki később az első feleségem lett. A családom nem tudott segíteni, hogy kikászálódjak a magányból. Észre sem vették, hogy magam vagyok. Egyedül, teljesen egyedül kellett megtalálnom azokat, akik hasonlítanak rám valamennyire. Akik a barátaim és a szövetségeseim lehetnek. Nagyon nehezen ment. Hosszú idő­be telt. János és Gyöngyi (különösen Gyöngyi) segítettek talpra állnom anélkül, hogy tudtak volna erről. Sokat köszönhetek nekik. Bevallom. Ismétlem, szüleim teljesen magamra hagytak. Magamra voltam utalva. A legfontosabb dolgokban, azt hiszem, a család teljesen magára hagyja az embert. Egyszerűen nem segít. Nem tud segíteni. Tehetetlen.

Sok minden megváltozik. Majd visszaváltozik. Messze kerültem a Batthyány utcától. Eltávolodtam Szerbéktől. Ha fölugorhatnék most hozzájuk! Előzetes bejelentkezés nélkül. Legalább egy félórára. Mint húsz évvel ezelőtt. Hiányoznak. Nagyon. Hetek telnek el anélkül, hogy kimozdulnék itthonról. Nincs kihez fel­ugrani.

 Jánoshegy, Libegő

Jánoshegy, Libegő


már csak ketten
Hosszú ideig rendszeresen feljártunk kártyázni Szerbékhez. Először Szegedi Andris maradozott el, majd Szczepan mentette ki magát. Jancsinak is egyre több­ször akadt dolga valahol. Egy idő után azt vettem észre, hogy már csak ketten ülünk a kis kerek kártyaasztalnál: Gyöngyi meg én. És hogy egyre többször maradt nyitva a szárnyas ajtó a két szoba között.
talán virtusból
Vígh Gyöngyi egy évvel volt fiatalabb férjénél. 1971-ben házasodtak össze, kétnapi ismeretség után. Jancsi első látásra beleszeretett, és rögtön megkérte a lány kezét. Talán virtusból. Gyöngyi beleegyezett. Belement a furcsa, izgalmas, isme­retlen játékba. János felhívta Ádámot (Tábor Béla fiát, akit gyerekkora óta ismert), és megkérte, hogy legyen az esküvői tanúja. Gyöngyi is hozott egy tanút. Az anya­könyvvezető összeadta őket. (Nem kérdezte meg tőlük, hogy hány napja ismerik egymást.) Utána beültek valamelyik sörözőbe, majd hazamentek. ,,A feleségem” — mondta Jancsi az anyjának, és rámutatott a mellette álló lányra, aki még nem töltötte be a tizenkilencedik évét.
érdekes volt látni
Gyöngyi Szerbékhez költözött. Nem volt sok holmija. Elfért egy táskában. Vígh Gyöngyvér nehéz sorsú lány volt. Állami gondozásban nőtt fel. Egyszer kikísértem Rákospalotára, a 12-es villamos végállomásáig, ahol anyja élt, és egyedül nevelte Gyöngyi testvéreit. A középiskola elvégzése után a Karolina úton dolgozott, vala­melyik orvosi klinika laboratóriumában, reggel 7-től délután 3-ig. Érdekes volt látni őt fehér orvosi köpenyben, kis üvegcsékkel a kezében. Beugrottam hozzá időnként. Lehívattam a portára, vagy egyenesen fölmentem a laborba, mintha vize­letet hoztam volna.
intimebb testrészei
Jancsi és Gyöngyi házassága elég hamar tönkrement. Nagyjából egy évig tartott. 1972 őszén, amikor kártyáztunk náluk, egyáltalán nem látszott (legalábbis nem vettük észre), hogy házasságuk már megromlott. Évődtek, megpaskolták egymást, látszatra minden rendben volt. „Kis táskám” — mondta Jancsi Gyöngyinek, őszin­te kedvességgel. „Jánoska, neee” — mondta Gyöngyi Jancsinak, ha a fiú a lány intimebb testrészeit fogdosta előttünk. Számunkra, újdonsült kártyapartnerek szá­mára csak lassan, fokozatosan derült ki, hogy házasságuk már véget ért. Továbbra is együtt laktak, mert Gyöngyinek nem volt máshol helye, nem tudott elköltözni. S Jancsiéknál egyelőre lakhatott.

Amikor kettesben maradtam Gyöngyivel a kis kerek kártyaasztalnál, nem kártyáztunk. Életbevágóan fontos dolgokat kellett megbeszélnünk.
nagyobb baj nem érhette
Szerb, Woronowicz és én bejártunk az egyetemre, de nem nagy kedvvel. Ha lehetett, ellógtunk az órákról, Gyöngyi minden reggel bement a klinikára. Szegény, ő még egyetlen egy órát sem mulaszthatott. Ráadásul minden második héten a szombat délelőttjét is a laborban kellett töltenie. Tudtuk jól, mit jelent kötött mun­kaidőben dolgozni. Az érettségi és az egyetem közötti két év alatt volt alkalmunk kipróbálni. Jancsi például egy belvárosi antikváriumban dolgozott. Ez még a jobb eset volt. Könyvek között töltötte a napjait, nagyobb baj nem érhette. Az antikvá­riumban meg-meglátogatta Tábor Ádám (végzős magyar-történelem szakos egye­temista az ELTE BTK-n), és vásárolt Jancsitól egy-egy érdekes könyvet. Sráckorá­ban János feljárt Ádámékhoz gombfocizni a Haris közbe. Időnként együtt nyaraltak Balatonszemesen.

Szerb Antalné az MTA Irodalomtudományi Intézetében dolgozott. Hetente há­romszor járt a Ménesi útra.
zárt és ügyetlen
Ha ellógtuk is az óráinkat, ez nem azt jelentette, hogy nem érdekelt bennünket az irodalom. Nem. Csak az egyetemet vettük félvállról. Az irodalmat nem. Sőt! Jancsi is, én is verseket írtunk. Ő előrébb tartott, mint én. Talán jobb verseket írt. El merte engedni magát. Én görcsös voltam, zárt és ügyetlen. Ő már felszaba­dult, nekem még évekig kellett várnom arra, hogy elnyerjem szabadságomat. Időn­ként együtt jelentünk meg az Egyetemi Lapok úgynevezett alkotóköri oldalán. 1971 és 1976 között ugyanis több-kevesebb rendszerességgel itt publikáltunk. Idemáso­lom Szerb János egyik versét a szürke fejléces Egyetemi Lapok 1975. április 14-i számából:

Ó Michaux!
— ó mi só
lehetne az,
mely sikeresebben
szétmarja azokat,
kiket úgy gyűlölünk,
mi ketten;
— ó mi szó
lehetne az,
melynél egy sem
trombitál fülemben
kedvesebben,
amelynek lényege csak ennyi: ellen!
melynek iránya csak ennyi: ellen!
melynek célja csak ennyi: ellen!
(Az Én — enyém — Udvartartásomban
a pukkasztás helyett, ma már a bomba járja.
Ért se, aki tudja, s ha nem tudja:
fordítson több időt
a nyelvtantanulásra)
ábrándoztam
Jancsi megjelent egy lengyel folyóiratban is, Szentjóbyval, Legéndyvel és talán Hajas Tiborral együtt. Irigyeltem. Kicsit. Nemcsak a versírásban előzött meg, ha­nem például abban is, hogy hosszú, nagyon hosszú hajat hordott. Én csak 1973 nyarán növesztettem meg a hajam és a szakállam, amikor túljutottam az első szigor­laton, és amikor kezdett kimenni a divatból a hosszú haj. Jancsi fiatalon öttusázott. Én csak a kardvívást mertem megpróbálni, az öttusát túl nehéz sportnak tartottam. Az egyetemen ő szakot változtatott, magabiztosan. Én csak ábrándoztam arról, hogy leadom az oroszt, és megpróbálom fölvenni az angolt, vagy az orosznál sok­kal könnyebb és semleges népművelést, mondjuk. És hát abban is megelőzött, hogy jóval előbb nősült, mint én.

Látkép a Ferdinánd-kapuból

Látkép a Ferdinánd-kapuból

Szczepanról megemlítem, hogy kezdetben kisebb tanulmányokat, cikkeket íro­gatott — magyar nyelven. Különösen Dosztojevszkij érdekelte. Később fordítani kezdett, magyarról lengyelre, természetesen szépirodalmat. Tulajdonképpen azóta is ezt csinálja, fáradhatatlanul, Varsóban.
vigyáz­nom kell
Szerbéknek sok könyvük volt. Lakásukban megfontoltan közlekedtem. Tapinta­tosan. Vigyázva. Talán az irodalmi szellemre vagy hagyományra ügyeltem. Nyil­ván Szerb Antal miatt. Bár be kell vallanom, fogalmam sincs arról, ott lakott-e a híres író? A könyvei megvoltak. Arra gondoltam, hogy nekem itt lábujjhegyen kellene járnom, mert a hatalmas belső szobában egy nagy író dolgozik, és vigyáz­nom kell, nehogy megzavarjam a munkájában. Ez az író nemcsak Szerb Antal lehetett volna, hanem Halász Gábor, Kerényi Károly, Cs. Szabó László vagy akár Hamvas Béla. Beszéltünk róluk, elővettük a könyveiket, idéztünk tőlük.

Kezdetben Jancsi nem hitte el, hogy nemcsak hallottam Hamvasról, hanem ol­vastam az esszékötetét is. Apámnak megvolt odahaza.

Emlékszem, egyszer Hamvas-esszéket olvastam fel Gyöngyinek. Ketten voltunk náluk otthon. A dupla ágyra heveredtünk, Gyöngyi könyökére támaszkodva hall­gatta a felolvasást. Szerettem felolvasni. Egész délután olvastam. Ráértünk. Beesteledett. Fölkapcsoltuk a nagy lámpát.
nagyon régen
A fontos dolgok általában nagyon régen történtek. Ezt Mihály mondja újdonsült feleségének. „Ulpiuséknál odahaza voltam. Mindennap odamentem, és minden szabad időmet náluk töltöttem… Nyugodtan aludtam, az élet megadta azt, amit vártam tőle. Testileg is összeszedtem magam, az arcom kisimult.” Amit Mihály mond Ulpiusékról, azt én is ugyanígy elmondhatom Szerbékről. Kapóra jön, hogy éppen Szerb Antal írta meg Ulpius Éva és Tamás történetét. Nem kell messze mennem a példáért.
furcsa
1966 őszén, tizenöt évesen olvastam először az Utas és holdvilágot. Pontosan tudom, mert akkoriban listát vezettem az olvasmányaimról. Idézetgyűjteményt is összeállítottam az elolvasott könyvek alapján. Elővettem a régi füzetemet és megnéztem, milyen idézeteket írtam ki annak idején Szerb Antal regényéből. Mindenki keresse a saját halálát. Furcsa mód, ezt a mondatot, mely a könyv legvégén található, kétszer is beírtam a gyűjteménybe: egyszer ceruzával, egyszer golyóstollal; talán hogy jobban hangsúlyozzam fontosságát.
betűrendben
Szüleim Kavics utcai lakásában is sok könyv volt. A könyvek egy része megegye­zett azokkal, amelyek Szerbék könyvtárában is megtalálhatók voltak. A hasonló tájékozódási irány miatt. A könyveket mi is a szerzők szerint, betűrendben helyez­tük el. Először a magyar, majd az angol, francia, német, orosz, skandináv írók következtek. Utánuk jött a filozófia, legvégül a zenei és képzőművészeti tárgyú könyvek. Mégis jelentősen különbözött a két könyvtár. Úgynevezett modern kis lakásunkba nem illett a rengeteg könyv. Anyám sokat bosszantotta apámat a köny­vek miatt, amik a parányi lakást még zsúfoltabbá tették. Tágas és magas szobákba valók a könyvek. Gondoltam. Jancsiék lakásában nagyon jól mutattak.

Természetesen Gyöngyi is, Jancsi is és Szczepan is járt nálunk. Jancsi mindössze egyszer-kétszer, Gyöngyi sokkal többször, Szczepan a legtöbbször. Ő még aludt is nálunk. Jancsi kíváncsi volt, hol élek, hol lakom. Eljött és megnézte. Nálunk otthon, anyám igen erős hatására, a tények uralkodtak, akárcsak Mihályéknál.
éreztem a szelídségét
Szerb János majdnem mindent és mindenkit utált. Saját magát is. Ezt azonban nem csinálta erőszakosan. Utálata nem volt erőszakos. Gyengéd utálat volt, ha lehet ilyet mondani egyáltalán. Minden erőszakossága, keménysége ellenére ő maga (szerintem) szelíd volt. Amikor anyjával durván összeveszett (gyakran), csapkodott és ordítozott, én még ilyenkor is éreztem a szelídségét. Nem tudta igazán megkínozni a macskájukat sem, bár néhányszor megpróbálkozott vele. Csak megkergetni tudta a szerencsétlen kis állatot.

Majdnem mindent és mindenkit unt. Saját magát is. Unalmasnak tartotta a világot. Szitkozódott, átkozódott. Az ő udvartartásában, ahogy írta, a bomba járta. Kedveltem őt, határozottan kedveltem.
milyen minőségben
Feltehető a kérdés, hogy voltaképpen milyen minőségben jártam én fel hozzájuk heteken, hosszú hónapokon át? Ki voltam náluk? Egyszerű kártyapartner? Évfolyamtárs? János barátja? Gyöngyi barátja, esetleg a szeretője? Bármennyire szeretnék, nem tudok rá válaszolni. Csak azt tudom, hogy még a karácsonyt is náluk töltöttem. Gyakran lementem bevásárolni. Jancsi mamája is tudta az otthoni telefonszámomat, és természetes volt, hogy felhívott, ha meg akart kérni valamire. Náluk ettem. Késő éjjel mentem haza a Kavics utcába.

 Fadrusz utca a Bocskai út és az Eszék utca között

Fadrusz utca a Bocskai út és az Eszék utca között


pénztelenség
Jancsi néha pénzt kért tőlem kölcsön. Rendszerint egy húszast. Italra vagy cigarettára. Néha túl sokat ivott és berúgott. Szelíden csinálta. A pénzemet mindig pontosan megadta, ahogy ígérte. Azt hiszem, nem bírta az italt. Rosszul lett tőle, hányt. Egyébként nem tudom, hogyan, de nekem mindig volt egy-egy húszasom. Nem költöttem, legfeljebb kártyán vesztettem el a pénzemet, Jancsiék állandóan hadilábon álltak vele, és amikor Gyöngyi a fizetésnapon tele pénztárcával jött haza, dőzsöltek. Én nem voltam szoros viszonyban a pénzzel, nem éreztem fontosságát, nem volt még szükségem rá. Ők már tudták, mi a pénztelenség. Gyöngyi gyerekko­ra óta tudta, mit jelent az, ha valakinek nincs pénze. A saját bőrén érezte a nyomorúságot, a kiszolgáltatottságot.
szerettem ezt a fát
Gyorsan telt az idő. Elkövetkezett az a korszak, amikor Jancsi mamája néhány hétre Londonba utazott Cs. Szabóékhoz. A lakásban hárman maradtunk. Nem számítom a cselédszobában lakó idős nőrokont, akit talán csak kétszer láttam éle­temben — jóformán ki sem mozdult a szobájából. Birtokba vettük a nagy szobát. Használtuk a lemezjátszót, könyveket vettünk ki az üveges szekrényből, belehup­pantunk a régi, süppedős fotelekbe, táncoltunk, vigyorogtunk, összecsaptuk a ke­zünket örömünkben. Melegünk lett. Kinyitottuk az ablakot. Késő ősz volt. Csípős levegő áradt be a szobába. Az ablakba könyököltünk. Csendes volt a ház. Hatal­masra nőtt fa állt az udvar közepén. Ágai benyúltak a harmadik emeleti lakás abla­kába. Néztük a nagy, recés, rozsdás leveleket. Galambok telepedtek az ablakpár­kányra. Mozgatták fejüket, hangosak voltak, szórtunk nekik valamilyen eleséget. Lassan, nagyon lassan hullottak le a levelek a súlyos fáról. Hosszú időbe telt, míg a harmadik emeletről leérkeztek az udvarra, a fa tövéhez. Sokáig tartott az útjuk. Láttuk. Szerettem ezt a fát. Jó volt az ablak mellett ülni és kinézni az ágakra, levelekre. Ha fújt a szél, a vékony gallyak megkocogtatták az ablaküveget.

,,De utálom az egészet” — szólalt meg Jancsi váratlanul, ijesztő őszinteséggel. Felsóhajtott. Kiköpött az ablakon.

Mindent és mindenkit feleslegesnek tartott. Saját magát is. Ez a világ méltó a pusztulásra, írta.
a rajongók tábora
Gyöngyi filmezett is. Rendszeresen szerepeltette Jancsó Miklós. Egyike volt azoknak a lányoknak, akiket többnyire meztelenül vagy kis ingben láthattunk a híres rendező filmjeiben. Sokat jártunk moziba. Minden magyar filmet megnéz­tünk. Mit csinált Gyöngyi Jancsó filmjeiben? A főszereplők között sétálgatott mez­telenül. Vagy összefogódzva a többi lánnyal, körbetáncolta a film délceg hősét. Néha énekelt. Az esti felvételeknél égő gyertyát tartott a kezében, esetleg fölvett magára egy hófehér inget. Szöveges szerepe nem volt. Nem kellett megszólalnia, legfeljebb sikítania, ha elszabadultak a lovak Jancsó utasítására, vagy ha kergetni kezdte valamelyik szereplő egy pajta vagy szalmakazal felé. Szép lány volt Gyön­gyi. Rengetegen rajongtak érte. (Mit tehettem? Én is beálltam a rajongók táborába.) Barna, vékony, jóalakú. A forgatásokon sok fotó készült róla. (Én is őrzök egyet-kettőt ezekből a képekből.) Népszerű volt. Szerették. Ugyanakkor kihasználták a védtelenségét, akaratlanul is. Ismerte a filmeseket, színészeket. Otthonosan moz­gott közöttük. Jóban volt Jancsóval. Rendszeresen találkozott Hernádival valame­lyik budapesti szálloda éttermében. Ismerte Huszárik Zoltánt. Gyakran kapott meghívást összejövetelekre, estélyekre. Andoraival, Cseh Tamással találkozhatott.
abszolút főszerep
Egy napon Mészáros Márta rábízta Örökbefogadás című filmje főszerepét. A film egy állami gondozott lányról szólt. Gyöngyit elkísértem a próbafelvételekre. Sok amatőr színészt foglalkoztattak akkoriban. Ruhapróbákra jártunk. Gyöngyi elég sok pénzt kapott a szerepéért. (Persze jóval kevesebbet, mint egy profi szí­nész!) Abszolút főszerepet játszott. A filmet külföldi fesztiválokon is bemutatták. Például Nyugat-Berlinben. Gyöngyi, a rendezőnővel együtt elutazott a premierre. Nagyestélyi ruhában állt a reflektorfényben, meghajolt a színpadon a film levetítése után. Megtapsolták. Élvezte a sikert. Valódi filmsztárokkal koccintott a foga­dásokon.

Főszereplő volt. És főszereplő volt Szerb János is, meg Szczepan Woronowicz, meg Szegedi Andris. És Zsiga-Kiss Andrea is főszereplő volt, akivel egy szomorú és fájdalmas estén ismerkedtünk meg.

Miután Jancsi és Gyöngyi házassága tönkrement, útjaik nem váltak szét, tovább­ra is együtt laktak, egymás mellett aludtak.

Gyöngyiről meg rólam sokan azt hitték, hogy összetartozunk. Jancsi (és talán a mamája) is ezt gondolta rólunk. Összetartoztunk, persze, hogy összetartoztunk, csak hát nem úgy, ahogy ők gondolták.
feltűnően szép
Szerb János beleszeretett Rácz Juditba. A lány feltűnően szép volt, és mindenki csodálattal vette körül a bölcsészkaron. Egyszer csak ott volt a Batthyány utcai lakásban, heverészett a dupla ágyon, lapozgatott egy könyvben, a könyökére tá­maszkodva. Így látom őt magam előtt sok-sok év távlatából. Judit azonban nagyon hamar szakított Jancsival. Az okot nem ismerem. Csak azt tudom, hogy János szerfölött nehezen viselte el, hogy megszűnt ez a kapcsolat. Szenvedett. Ivott. Nem járt haza.

62619

Halászbástya


láttam, hogy szenved
Egy este elindultunk ketten, hogy megnézzük Halász Péterék előadását a Dohány utcában. Kocsival mentünk. Megvolt már akkor, csodák csodája, a Trabantom, szüleim jóvoltából (UM 18-13). Szerettem vezetni. S mert 30 Ft-ért elég sok benzint adtak, állandóan használtam az autót. Halászék előadására késve érkeztünk. Olyan sokan voltak már, hogy a gangon is álltak, a lakásba egyáltalán nem jutottunk be. Azt hiszem, ez volt a Halász-színház utolsó budapesti előadása. Fölöslegesnek látszott a folyosón ácsorogni, visszafordultunk, lementünk az utcára és beültünk a kocsiba. Ekkor vettünk észre egy fiatal, szőke lányt, kiskabátban, zsebre dugott kézzel, amint éppen kilép a kapun. Ő volt Zsiga-Kiss Andrea. Ő sem fért be a lakásszínházba. Rádudáltunk. A lány odajött hozzánk. Szóba elegyedtünk. Tizenkilenc éves volt, nem vették fel az egyetemre, a Délker Vállalat Nádor utcai kis irodájában dolgozott, napi 4 vagy 6 órát. Elmentünk hármasban a Böszörményi útra egy éjszakai bárba. Kevesen voltak. Lehetett táncolni. Nem táncoltunk. Jancsi ivott. Sokat. Láttam, hogy szenved. Lehajtotta a fejét, nézett le, maga elé, nézte a koszos parkettet vagy linóleumot. Szólt a zene. Kért még egy vodkát. Andrea szótlanul ült közöttünk, karba tett kézzel. Csak akkor beszélt, ha kérdeztünk tőle valamit. Rövid válaszokat adott. Egy idő után kifogytunk a kérdésekből. Andrea közönyösen ült velünk az éjszakai bárban órákon át. Semmiféle érdeklődést nem mutatott irántunk, nem akart rólunk megtudni semmit, nem volt kíváncsi, megelé­gedett azzal, amit mi szűkszavúan elmondtunk magunkról. Úgy látszott, nagyon unatkozik. Ugyanakkor biztonság, nyugalom is áradt belőle, nem sietett, nem akart bennünket faképnél hagyni, minket sem sürgetett, nem akart hazamenni. Mindegy volt neki, hogy meddig maradunk. Egyetlen egyszer sem mosolyodott el. Komoly volt. Rendíthetetlen nyugalommal ült kettőnk között Andrea, szinte mozdulatlanul. Karba font kézzel. Azt is közönyösen nézte, hogyan oltja el Jancsi a cigarettákat a saját bőrén, a csuklójánál. Hogy még nagyobb fájdalmat okozzon magának, és bebizonyítsa, hogy el tudja viselni ezt a fájdalmat. Hogy a saját bőrén is érezze azt a fájó szomorúságot, amit Judit okozott neki. Bele akarta égetni a csuklójába a cigaretta izzó parazsával együtt. Én felszisszentem néha és kérleltem, ne csinálja többet. Tele volt már égési sebbel a bőre, hisz rengeteget cigarettázott aznap éjjel. Andrea közönyös maradt, ismétlem, nem törődött ezzel a szenvedéssel. Megmaradtak-e vajon Jancsi csuklóján az égés nyomai?
elhárította
Néhány nap múlva felhívott telefonon Rácz Judit, és megkért, hogy jobban vi­gyázzak Jancsira. Nem mondta, de attól félhetett, hogy Szerb János esetleg na­gyobb kárt tesz magában. Meglepődtem, hogy Judit engem hívott fel. Azt hitte, hogy én vagyok Jancsi legjobb barátja? Vajon kit kellett volna felhívnia helyettem? S csakugyan: barátok voltunk-e egyáltalán? Mi a barátság? Mindegyik olyan kér­dés, amire nem tudok válaszolni. Egyelőre. Nem tudtam vigyázni Jancsira, se job­ban, se kevésbé. Én szívesen barátkoztam volna vele, egy időben készséggel lettem volna, mondjuk a „legjobb barátja”, ám ő határozottan elhárította a közeledésemet, fölöslegesnek tartotta, hogy mi ketten összebarátkozzunk. (Velem még berúgni sem tudott, mert én alig ittam alkoholt. Egyszerűen nem kívántam a szeszt.) Az is lehet, hogy mindenfajta barátkozást, barátságot elutasított. (Férfiatlannak tartotta?) Ha visszagondolok, történt egy-két próbálkozás, hogy szoros-közeli barátok legyünk.

Valamelyik reggel beültünk az autóba, és elmentünk kirándulni. Ketten. Bejár­tuk a fél Dunántúlt, autóztunk a Bakonyban, keresztülmentünk Zircen, eleredt az eső, kisütött a nap, megálltunk pisilni, erdei utakon haladtunk, tankoltunk. Ke­veset beszéltünk. Egész nap autóztunk. Késő este érkeztünk vissza Budapestre. Minden maradt a régiben.

Ma, 1990 karácsonyán, biztosan állítom, hogy Szerb János a legjobb barátom. Csak hát Jancsi már nem él! Nem halogathatom tovább, le kell írnom a dermesztő mondatot: Szerb János 1988-ban, Bécsben, 37 évesen öngyilkos lett. Lám, a halálban is megelőzött. Állítólag elhagyta a felesége. A második. De ne vágjunk a dol­gok elé! Nehéz sorrendet tartani.

Féltem attól a mondattól, amelyikben közöltem Jancsi halálát. A mondat előre visz az eseményekben, igaz, ugyanakkor megakaszt, mert nehéz utána megszólal­ni Nehéz leírni a következő mondatot. Mégis leírtam, hisz nem hallgathatom el a jeges valóságot, nem változtathatok a tényeken. Megszökni nem lehet.

Gyöngyi elhatározta, hogy elindítja a válópert. Keresett egy jogászt. Elkísértem hozzá. Általában kísérgettem Gyöngyit. Szívesen. Mindenhova. Ez volt a dolgom mellette. Asszisztáltam az életében önként és örömmel. Másrészt aggódva figyeltem, mi történik vele. A jogászról, Csillag Ádámról kiderült, hogy nem válóperes ügyvéd, hanem a Jogtudományi Intézet munkatársa. Ennek ellenére bekerültek a hivatalos papírok a bíróságra. Elindult a válóper.
vacogtunk
Gyöngyinek egy nap nem volt kedve hazamenni. Szabadságot vett ki, és leutazott vidéki barátomhoz, Csató Károlyékhoz, Kecskemétre. Barátomat nem talál­tuk otthon, az anyósa fogadott be minket éjszakára. Hideg tél volt. Sok hó esett. Fűtetlen szobában töltöttük az éjszakát. Egymás mellett feküdtünk egy széles ágyon, és próbáltunk aludni. Nem sikerült. Vacogtunk. Ha véletlenül egymáshoz ért jéghideg lábfejünk, megborzongtunk. Az összes takarót magunkra húztuk, még a fejünket is bebugyoláltuk. Fogvacogva vártuk a reggelt. Nagyon korán felkeltünk. Korábban, mint házigazdáink. Csodálkoztak is. Ők békésen aludtak a másik szobában.
fantasztikus dolog
Jancsi sohasem akarta elhinni, hogy nem volt szexuális kapcsolatom Gyöngyi­vel. Az ilyesmit sehogyan sem lehet bizonyítani vagy cáfolni. Ha néha szóba hozta, csak győzködni tudtam őt, hogy nem, még meg sem csókoltam soha, higgyen ne­kem. Egyszer, nem felejtem el, azt mondta győzködésemre: „Ha valóban úgy van, ahogy mondod, akkor ez egy fantasztikus dolog. Egyedülálló. Hihetetlen.” Nem tagadhatom el viszont azt az álmot, amely különleges helyet foglal el álma­im sorában. Kevés számú szexuális álmaim egyike. A 70-es évek második félében álmodtam, amikor már Gyöngyi Londonban élt. Az álomban Gyöngyivel szerel­meskedtem a Batthyány utcai lakásban. Beteljesült, boldog együttlét volt. Utána rögtön felébredtem. Megtapintottam a pizsamámat. Száraz volt. Csak álmomban történt meg az ejakuláció, a valóságban nem.

Megtanítottam Gyöngyit evezni. Megvolt még a kell-boatunk a Rómain. Föleveztünk a Luppa-szigetig, aztán csorogtunk. Lementünk a Balatonra, napozni meg olvasni meg egymást fröcskölni a vízben. Esténként összejövetelekre jártunk.

Csillagéknál megismertem Ádám húgát, Verát, aki negyedikes gimnazista volt, magántanuló, kisebb szerepeket játszott a 25. Színházban és remekül beszélt ango­lul. Följártunk hozzánk pingpongozni. Futottunk a rendőrök elől 1973. március 15-én. Rántott sajtot ettünk a Gribojédovban, mert olcsó volt. (Szczepan nevezte el így a bölcsészkar éttermét.) Szentjóby és Haraszti ült a mellettünk lévő asztalnál. Kijártunk Zirkuliékhoz Esztergomba.

Forró napokon kimásztunk a tetőre a Batthyány utcai házban. Kifeküdtünk a háztetőre és napoztunk. Gyöngyi felhozta magával a macskát is. Elnyújtóztunk.

Feküdtünk a forró s piszkos cserepeken, és valószínűleg mindannyian másra gon­doltunk.

56469

Ferenciek tere (Felszabadulás tér), háttérben a ferences templom


mennyi szenvedés
Gyöngyi megismerkedett egy ifjú vívóbajnokkal. Terhes lett, befeküdt a János kórházba, és elvetette a gyereket. Az abortusz után a vívóbajnokhoz ment pihenni, aki a Moszkva tér mellett lakott, az Ezredes utcában. Meglátogattam itt Gyöngyit. Leültem az ágy szélére. Semmiségeket mondtam neki. Féltettem. ,,Mit tehettem volna?” — kérdezte Gyöngyi, nem tőlem, hanem magától. ,,Ő volt az első férfi életemben, aki boldoggá tudott tenni szexuálisan” — tette hozzá a kérdéséhez, lemondóan. S tulajdonképpen akkor, ott, az ágya szélén ülve, az idegen lakásban nyilallt belém a felismerés: mennyi szenvedésen, megaláztatáson ment Gyöngyi keresztül gyermek- és serdülőkorában, amiről fogalmam sem volt, és még elkép­zelni sem tudtam az életét meghatározó rossz, nehezen elviselhető élményeket. A vívóbajnok egyébként szeretettel vette körül Gyöngyit, aki azonban — felgyó­gyulása után — elhagyta őt. (Az abortuszról csak én tudtam, titokban tartottuk mások előtt.)
merénylet
Szerb Jánosnak szerzői estje volt a Ménesi úti Eötvös-kollégiumban. Irigyeltem érte. Fiatal lány olvasta fel Jancsi verseit. A terem megtelt. Sokaknak már nem jutott ülőhely. Szentjóby Tamás például oldalt állt, a falnak támaszkodva. Én ültem. A lány nagyon lassan, kimérten és megfontoltan olvasta fel Jancsi verseit. Mind­egyik verset külön írták rá egy-egy géppapírra, s amikor az előadó elmondott egyet, hosszú, vékony csíkokra tépdeste el a kezében lévő papírt, és a földre szórta őket. Gyűltek a padlón a papírcsíkok. Jancsi állt leghátul a teremben és cigarettá­zott. Időnként oldalra néztem Szentjóbyra. Hosszú, szőke haja a vállára omlott. Mintha fintorgott volna. Mintha elhúzta volna a száját. Majd hirtelen ezt hallottam: „Tanács Györe Balázsnak.” Ez volt a következő vers címe. Meglepődtem. Nem tudtam erről a merényletről. A lány olvasni kezdte. Jancsi azt tanácsolta nekem, hogy versét addig mondogassam, míg a fejembe száll az egész. S ha már jól tudom, álljak ki a többiek elé, és szavaljak el nekik kívülről egy másik költeményt. Ez a vers sem volt kivétel. Miután a lány elolvasta, ugyanúgy tépte szét apró darabokra és szórta a padlóra, akár a többit. Nem volt különbség. (Én sem úsztam meg.) Feszengve ültem a helyemen. Fölöslegesen izgultam. Ismeretlen voltam. Mind­össze néhányan tudták a teremben, ki vagyok. A kutya sem törődött velem. Amikor véget ért a felolvasás, senki sem tapsolt. A közönség felállt, és tologatta a székeket. Mindenki minél előbb ki akart jönni abból a sorból, amelyikben ült. A székek éles, bántó hangon csikorogtak, kellemetlen zajt okoztak a teremben. Jancsi odajött hozzám, a vállamra tette a kezét, s csak annyit mondott: „Ne haragudj!” Ugyanis haragudott rám akkor. Egyik versem miatt neheztelt (kijelentem: jogosan), amiben olyasmiről írtam, amit nem éltem át. Csak elképzeltem, hogy átéltem. Igazat kellett adnom neki. Meggondolatlan, elsietett vers volt. Nagyképű. Csak úgy odavetettem a papírra. Hát ezért adta nekem Jancsi azt a különös tanácsot. Nem haragudtam rá, dehogy haragudtam. Sőt! Örültem, hogy ő már nem haragszik.

A szerzői est alatt Szentjóby fintoraiból azt olvastam ki, hogy nem tetszenek neki az elhangzott versek. Aztán megdöbbenésemre azt hallottam, hogy éppen Tamás védte meg Jancsi verseit azokkal szemben, akiknek nem tetszettek. A felol­vasás után beültek néhányan valamelyik közeli helyre beszélgetni, iszogatni. Én nem tartottam velük. Nem mertem vállalkozni arra, hogy megítéljem a verseket. Ma sem érzem illetékesnek magam, hogy véleményt mondjak róluk, most, amikor kezemben tartom János verseskötetét, amit 1990 őszén adott ki az Orpheusz Kiadó Kft, ”Ha megszólalnék” címmel.

Szerb János, 1975. máj. 31-én

Minthogy nálunk a verseket
azért írják, hogy kiadják;
továbbá azért, hogy maga a
költő a társadalom ténylegesen
költőként funkcionálhasson
(s ennek vannak előnyei,
s hátrányai pedig művészete javára válik),
s minthogy én, ki a címet írtam,
a remény leghalványabb pislogása nélkül
kémlelem, hogy mi a franc lesz,
először szeretném ténylegesen
e költő-funkcionalitást (Id. fent),
azaz, ha majd megdöglök vagy máshol élek,
egyáltalán ha majd történni fog velem akármi,
hogy azután, holmi itt ragadt jó barát,
— mondjuk az utókor —
kiadná e versemet, s te (s ez a te olyan konkrét,
hogy bármelyiktek nevét tudom olvasó, élj akár
100 év múlva is), mint a zárójelben írtam: olvasóm,
átéreznéd, hogy…
valamint elhelyeznél abba a lukba
ahol arany, petőfi, józsef a. stbstb. üldögél,
ó ha 100 év múlva is lenne faszom,
mit leszophatnátok!

Nem tudok ítéletet mondani az írásairól. Nem elemzem őket. Nem helyezem el Jancsit semmilyen lukba. Nem az én feladatom. Nem én vagyok az a jó barát, aki kiadta a verseit. Az igaz, hogy itt ragadtam. Olvasója vagyok. Tudja a nevemet, talán emlékszik rám, annak ellenére, hogy mindent és mindenkit meg akart tagad­ni, el akart felejteni.

Nem tudom, mi volt 1971. május 31-én? Az előadóestje? Lehet. Azt sem tudom, hogy találkoztunk-e aznap? Hisz 75-ben már ritkábban találkoztunk. Az én feladatom talán csak annyi, hogy beszámoljak arról az esti összejövetelről, amit Jancsi akkor rendezett a Batthyány utcai lakásban, amikor a mamája Londonban tartózko­dott Cs. Szabóéknál.
meggondoltam magam
Összetelefonálta a barátait. Kitárta a két szoba közti szárnyas ajtót. Sokan vol­tunk. A macska kényelmetlenül érezte magát ennyi ember között. Nem szokott hozzá. Ott volt Szentjóby és Haraszti. Ők jó barátok voltak akkoriban. A nagy szobában félhomály volt, lassan forgott egy lemez a régi gramofonon, halkan szólt. Senki sem táncolt. Ácsorogtunk vagy ültünk a földön, kinyújtott lábbal, pohárral a kezünkben. Csillag Ádám húga, Vera is ott volt. Egy idő után elmentem a lakás­ból, mert egy lány, akit mindenki Pandának szólított, meghívott magához. Tetszett a lány, elmentem vele. Kivillamosoztunk a külvárosba. Miközben Panda kiment a konyhájukba, hogy föltegye a teát, hirtelen meggondoltam magam és úgy döntöt­tem, hogy nem maradok nála éjszakára, nem fekszem be az ágyába. Ma sem tudok rá magyarázatot, miért történt a fordulat. Jól döntöttem? Máshogy alakult volna az életem, ha maradok? Otthagytam a lányt, sírva. Az utcán fogtam egy taxit, és visszavitettem magam a Batthyány utcába. Még tartott a buli. Csak néhányan mentek haza. A macska már nagyon ideges volt. A borosüvegek kiürültek, a hamu­tálcák megteltek. Lejárt a lemez, de a gramofon nem kapcsolt ki, csak forgott, forgott, a tű karcolta a lemezt, a készülék sercegett, kattogott, sercegett, kattogott, egyhangúan, egyformán, s egy kicsit vészjóslóan. Odamentem és kikapcsoltam a lemezjátszót. Levettem a lemezt, és visszatettem a tasakjába. Kókadoztak az underground selyemfiúk és siker-palik. (Részben Jancsitól loptam el ezt a mondatot.)
a feleségem
Másodszorra Verával együtt mentem el a Batthyány utcából. Mellette döntöttem. Hajnalodott. Hazáig kísértem, fölmentem hozzájuk és ott maradtam. Nem tudtam, hogy Vera még szűz. Meg kellett volna éreznem. Ő nem mondta meg. Nem történt baj. (Azt sem tudtam még akkor hajnalban, első együttlétünk után, hogy néhány hónap múlva a feleségem lesz.) Hazafelé sétáltam a Bimbó úton, jött föl a Nap, kicsit fáztam. A Vérhalom téren megálltam. Idemásolom Jancsi egyik versét. Azt hiszem, itt a helye.

Egyetem tér, hajnali 1/2 5

Akik ma hajnalban együtt voltak,
és egy ócska, szar kis Fiatra támaszkodva
bámulták a napkeltét,
és arra gondoltak, hogy a Kikelet
itt
Keleten is
olyan, mint
Nyugaton,
biztos nem számollak az alkonyattal,
pedig aki e kettőt egybeveti,
és felelőssége teljes tudatában kijelenti,
hogy magát szimpatikus fiúnak tartja
(bár Tzara ezt is már rég kitalálta),
az tudja, miért utálom magam annyira.

Megérkezett Szerb Antalné Londonból. Vissza kellett adnunk a nagy szobát, véget értek a felhőtlen napok. Hosszú-hosszú hónapokat kellett várnunk, hogy újra elutazzon. Össze kellett szednünk magunkat. Tanulnunk kellett, könyvtárba jár­nunk, Lukácsot olvasnunk, le kellett tennünk a vizsgáinkat.

Esténként vártak bennünket a lányok, Varga Mari, Kim Bori, Balogh Judit, azaz Malacka — a 25. Színház ifjú színésznői. Helyesebben mi vártunk rájuk, vártuk, hogy véget érjen az előadás, hogy miután átöltöztek, mehessünk velük az éjszaká­ba. Együtt fagyoskodtunk az ócska kis Trabantban. Mindnyájan főszereplők voltak, egyformán fontos volt mindenki. Szerettem őket.

Astoria szálló étterme. Ki nyer ma? – játék és muzsika tíz percben, a Magyar Rádió déli zenei vetélkedője

Astoria szálló étterme. Ki nyer ma? – játék és muzsika tíz percben, a Magyar Rádió déli zenei vetélkedője


ugrabugráltunk
János mamája hozott Londonból egy kislemezt ajándékba. Divatos sláger volt az egyik oldalán. Gyöngyi kedvenc lemeze lett. Legalább ötvenszer meghallgattuk. Újra meg újra föltettük a 45-ös fordulatszámú lemez A oldalát. Én is megkedveltem ezt a számot. Amikor Jancsi mamájának intézeti napja volt, bemerészkedtünk a nagy szobába, föltettük a lemezt, és táncoltunk rá Gyöngyivel. A legnagyobb hang­erőre állítottuk a gramofont. Kinyitottuk az ablakot. Táncoltunk, ugrabugráltunk, vidáman. Ismét föltettük a lemezt. Megizzadtunk. Jancsi sohasem táncolt velünk. Hülyeségnek tartotta. Nem tudom, mi lett a lemez sorsa. Ott maradt-e a lakásban, vagy Gyöngyi elvitte magával Londonba, ahova évekkel később végleg kiköltözött, és ahonnan a kislemez származott.
megváltozott
Jancsira is nagy hatással volt Hamvas Béla Milarepa című esszéje. (A tibeti szent költő is volt, aki hosszú évtizedekig csalánon élt egy barlangban.) Jancsi érdeklő­dése annyira erősen Tibet felé fordult, hogy amint lehetett, rögtön fölvette az egyetemen a tibeti szakot. (Úgynevezett C szak volt.) Nem ment könnyen. Sokat kellett tanulnia. Nem tudom, mennyi szerepe volt Milarepának vagy Hamvasnak, esetleg Szentjóbynak abban, hogy Jancsit a tibeti buddhizmus érdekelte. Talán nem is fontos megtudni. Tény, hogy amióta Szerb János tibeti szakos lett, sok minden megváltozott az életében. Először is komolyan vette a tanulást. Alig járt el otthonról. Elmaradozott a jól ismert helyekről. Nem ivott. Talán a macskát sem kergette többet. Nem káromkodott. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha tizennyolc év távlatából megszépíteném a dolgot. Nem áll szándékomban. Tényként közlöm azt is, hogy amikor megüresedett a Batthyány utcai lakásban a cselédszoba, mert az addig ott lakó rokont sikerült Szerbéknek máshol elhelyezni, és Jancsi beköltözhetett oda, ő alig mozdult ki onnan. Ez lett a cellája. Egyszerűen rendezte be: ágy, asztal, szék, néhány könyv és szótár. Ezentúl ritkán láttam őt. Ha meggon­dolom, hasonlatossá vált a kis szoba előző lakójához.

Jancsi ült az asztalánál, és írta a furcsa betűket. Körmölt. Balkezes volt. Néha feljebb tolta az orráról a szemüvegét. Sohasem kérdeztem meg tőle, hogy mit csi­nál? Mit ír? Másol? Milyen betűket használ? Mit jelent az a szó vagy mondat, amit éppen az előbb írt le? Meddig fogja ezt csinálni? Évekig?

Megfigyeltem, hogy Gyöngyivel sokkal többet tartózkodtunk a konyhában, mint korábban. Kihúzódtunk az edényekhez. Talán azért, hogy közelebb legyünk Jancsi­hoz. Mintha vigyáznunk kellett volna rá. Csöndben voltunk. Nehogy zavarjuk.

Az aszkézis igazi hősei úgy éltek, írja Hamvas, hogy senki sem tudott róluk, meghaltak a Himalája egyik barlangjában, és csontjaikat sohasem találták meg. Tibetben még a legnagyobb szentek (Naropa vagy Milarepa) életéről is csak naiv legendák maradtak fenn. Alig vannak róluk adatok.
tibeti szakrális irat
Alig vannak adataim a tibetológus Szerb Jánosról. A legegyszerűbb (és a leg­könnyebb) megoldást választom. Petri György utószavából idézek, aki Jancsi ver­seit válogatta és kötetét összeállította: „… dr. Szerb János Kelet-Ázsia kutató, köze­lebbről tibetológus volt, 1977 és 1982 között a Magyar Tudományos Akadémián, illetve az ELTE-n, ezt követően a bécsi egyetemen, illetve az ottani kelet-ázsiai intézetben fejtette ki tudományos tevékenységét. A munkásságát véleményező szak­értői ajánlások és felkérések szerint — sikerrel… Utolsó befejezett munkája egy több testes kötetre rúgó tibeti szakrális irat latin betűs kritikai transz-szkripciója.” Tudtommal szerkesztője volt egy nemzetközi tibetológiai folyóiratnak. A szóbeszéd szerint Jancsi olyan kutatási témával foglalkozott, amivel a világ tudósai közül mindössze heten foglalkoztak, illetve amihez mindössze heten értettek. Sajnos, nincsenek megbízható adataim, ismétlem.

Hiába erőltetem, nem tudok visszaemlékezni, hogy mikor találkoztam Jánossal utoljára. 1976-ban vagy 77-ben? Mikor láttam őt utoljára? Gyöngyi esküvőjén, fenn, a Várban?

Vígh Gyöngyi életét meg kellett oldani. Nem egészen jó így ez a mondat. Gyön­gyi meg akarta oldani az életét. Keresett valamilyen kiutat. Kiutat a… Nem, nem jó. Jancsi és a mamája segíteni akart Gyöngyinek. Hogy el tudjon indulni valamer­re. Nem, ez sem jó. Nem így szeretném mondani. Nehéz a dolgom. Mit kellett megoldani? Hogyan?

Gyöngyi egyre kényelmetlenebbül érezte magát Szerbéknél. Jancsiéknak is egyre nagyobb teher lett. Sajnálták. A bíróság kimondta a válást. Magától értetődő volt, hogy Gyöngyinek előbb-utóbb el kell költöznie a Batthyány utcából. Nem éreztették vele, hogy megtűrik, mert szerették. Gyengéden siettették az elköltözést.

Meglehetősen pontatlanul fejeztem ki magam. Ugyanakkor nem szeretnék belebonyolódni a mondataimba. Nem elemzek. Ha egyáltalán a helyükre kerülnek, bízom benne, hogy a dolgok maguktól kerülnek a helyükre és kapnak értelmet. (Csak ki kell várni, türelmesen.)

Gyöngyi beiratkozott egy olasz nyelvtanfolyamra.

Csillag Ádám 1973 tavaszán disszidált. Hirtelen és váratlanul. Itt hagyta a jó állását a Jogtudományi Intézetben, felfelé ívelő karrierjét, idősödő szüleit; itt hagy­ta a család lakásait és telkeit; itt hagyta a ruháit, könyveit meg a gitárját. Elment. Elege lett az egészből. Nem szólt senkinek. Itthon hiába várták a pályaudvaron, hogy megérkezzen a hivatalos kiküldetésből. Nem jött. Kinn maradt nyugaton. Londonban kért letelepedési engedélyt.

Két évvel később, 1975 nyarán, hiába vártam rá Párizsban az Eiffel-toronynál, a levélben előre rögzített időpontban. Nem jött át Angliából, hogy találkozzunk. 1975-ben ugyanis megkaptam az útlevelet, és elutazhattam Bázelba (meglátogatni egy másik disszidens barátomat), Párizsba meg Velencébe (meglátogatni Ezra Pound sírját).

1973 őszén Szczepant is elvesztettem a szemem elől, négy-öt évre. Sztyopka sú­lyosan megbetegedett, és a szülei hazavitték Varsóba kezeltetni. 1972-ben még együtt szilvesztereztünk, önfeledten. Kutya baja sem volt.
sürgős távirat
1977-ben viszont teljesen egyedül szilvesztereztem a Józsa Béla utcában, ahol Verával laktunk. Házasságunk megromlott. Vera elment otthonról egy nagy társa­ságba. Én megbeszéltem egy lánnyal, hogy elmegyek hozzá, és kettesben fogunk szilveszterezni, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam (nem tudom, mi­ért), és egy sürgős táviratban lemondtam a közös szilvesztert. (Megjegyzem, hogy a lányhoz aznap este az egyik barátom ment el helyettem, és néhány hónap múlva elvette feleségül.) Egyedül maradtam a lakásban. Nem csináltam semmit. Végigdőltem dédszüleim kanapéján, hallgattam a fenti lakásból átszűrődő zenét és lábdo­bogást. Táncoltak a fejem fölött. Aztán elaludtam. Égett a villany.

Nem tudtam Gyöngyinek segíteni. Még a nyelvtanulásban sem, hisz nem tudtam olaszul.

Jánoshegy, a Libegő végállomása, átadási ünnepség. A Libegő ülésén Dr. Csanádi György közlekedési és postaügyi miniszter

Jánoshegy, a Libegő végállomása, átadási ünnepség. A Libegő ülésén Dr. Csanádi György közlekedési és postaügyi miniszter


névházasság
Gyöngyi elhatározta, hogy külföldre megy. Külföldön próbál szerencsét. Nem tudom megmondani, hogy egyedül határozott-e így, vagy Szerbékkel közösen. Disszidálni nem akart. Talán nem is kapott volna nyugatra útlevelet. Nem akart úgy elmenni, hogy esetleg tíz-tizenöt évig ne jöhessen vissza Magyarországra. Egyetlen módja volt az úgynevezett legális távozásnak: a névházasság. Vagyis férjhez kell menni egy külföldi állampolgárhoz, konzuli útlevelet kérni, s akkor bármikor haza lehet jönni, ha a szív vagy a szükség parancsolja. Gyöngyi nem akart többet Magyarországon élni. Neki is elege lett az egészből, mint azoknak, akik elmentek innen.

Én csak egy tanyára akartam költözni. Az egyetemet esti vagy levelező tagozaton szerettem volna folytatni, és egy tanyasi iskolában akartam tanítani, valahol az Alföldön. Nem találtam hozzá társakat, egyedül nem mertem belevágni. Budapes­ten maradtam.

Elkövetkezett az az idő, amikor elő-előfordult, hogy hiába csöngettem Szerbék­nél, senki sem nyitott ajtót. Nem voltak otthon. Ilyenkor ácsorogtam egy kicsit az ajtajuk előtt, néztem a hatalmasra nőtt fát az udvaron, majd lassan leballagtam a lépcsőn a harmadik emeletről.

Aztán elkövetkezett az az idő is, fájdalommal vallom be, amikor már nem men­tem fel hozzájuk, mert nem akartam fölmenni. Elhagytam őket. Máshová jártam, máshová húzott a szívem. De hiszen nemrég még ott ültem velük a kártyaasztalnál, gondtalanul és jópofáskodva! Nemrégen még életbevágóan fontos beszélgetéseket folytattam Gyöngyivel! Mi történt? Mi változott meg? Mi változik meg ilyen esetben?

A hetvenes évek elején Vígh Gyöngyi átadott nekem néhány levelet, amiket disszidens barátok írtak neki és Szerb Jancsinak. Nálam nagyobb biztonságban lesznek, gondolta. Nálam úgysem fogja keresni a rendőrség. Nekem nem voltak úgynevezett külföldi kapcsolataim. Ma már nevetségesen hangzik, de annak idején bizony könnyen bajba juthatott valaki néhány igazán ártatlan levél miatt, ha nem vigyázott. Ilyen időket éltünk — mit tehettünk volna?! Voltak rendszeres zak­latások.
nagy, sötét színű kalap
Az átadott levelek közül kettőt — ma már elárulhatom — Csillag Ádám írt az NSZK-ból, Z. Kasztjanyizky álnéven. Három levélnek Bene László a feladója (ugyancsak az NSZK-ból), aki Jancsi és Gyöngyi közös barátja volt. Jancsi neki írta a Befejezés című versét, amely kötetének a legvégén található: „Bene Laciká­nak ajánlom sok-sok szeretettel, aki — érthetően — oly annyira elfelejtett engem, hogy talán már én sem emlékszem rá.” [Bene nem tévesztendő össze Benke László­val, aki ugyancsak Jancsiék jó barátja volt, és úgy tudom, nem disszidált. Szakállas volt, nagy, sötét színű kalapot hordott, és egy időben egy széles, nyugati kocsiban láttam furikázni a városban. (Benéről egyébként nekem mindig az azonos vezeték­nevű osztálytársam jutott az eszembe az alsó tagozatból. De nem, ő egészen más égtájon élt, és nem László, hanem Ferenc volt a keresztneve, mint a híres újpesti focistának.)]

A leveleket és a borítékokat eltettem. Megőriztem. Ma is megvannak. Nem fo­gom már kidobni őket soha. Őrzöm a Jancsihoz és Gyöngyihez írt leveleket. Meg­bíztak vele.
mintha keresne valakit
Az ötödik évben már nagyon keveset jártam be az egyetemre. Valamelyik lépcső­fordulóban néha összetalálkoztam Jancsival. Én mentem lefele, sietve, hogy minél előbb elhagyhassam az épületet, ő jött felfele, lassan ráérősen. A tibeti s más különleges szakokon általában késő délután vagy este kezdődtek az órák. Jancsi tekintélyes komolysággal jött fel a lépcsőn, félrefordította a fejét, nézett, nézett fel, felfele, mintha keresne valakit. Kabátja nyitva, lógott rajta, sálja furcsán tekeredett a nyakára. Amikor összetalálkoztunk a lépcsőfordulóban, mindketten meg­álltunk. Egy pillanatra. Néhány szót beszéltünk. Semmiségeket. Most fáj nagyon, hogy a köszönésen kívül már nem volt mondanivalónk egymás számára. Akkor nem törődtem vele.
főnemes
Csillag Ádám talált valakit Londonban, aki hajlandónak mutatkozott Budapestre utazni, hogy megismerkedjen Gyöngyivel. Perry Andersonnak hívták. Politológus volt. Szerkesztett és kiadott egy Kelet-Közép-Európával foglalkozó folyóiratot. Egy-két éve magyarul is megjelent egy könyve „Az abszolutista állam” címmel, amely egy ideig az első helyen állt az ÁKV sikerlistáján. Perry Anderson nagyon gazdag volt. Londonban élt, szerényen és visszahúzódva, de fenn, Északon, talán Skóciában megvolt még az ősi családi kastély, amelyben idős édesanyja lakott. Állítólag főnemesek voltak. Perry már csak látogatóba járt haza a kastélyba, Lon­donban végezte tudományos kutatásait és írta könyveit. Csillag Ádámnak könnyű dolga volt, Perry azonnal megértette, mit kívánnak tőle. Ráállt a dologra, tisztán látta a nehéz helyzetet, hisz Kelet-Közép-Európa szakértője volt. Segíteni akart. Nem csak emberbarátságból.

Gyöngyi átállt az olaszról az angolra. Kikérdeztem tőle az új szavakat.

Budapesti Nemzetközi Vásár, az Amerikai Egyesült Államok pavilonja, előtte az Apollo 10 kabinja

Budapesti Nemzetközi Vásár, az Amerikai Egyesült Államok pavilonja, előtte az Apollo 10 kabinja


igazi gentleman
Egy nap megérkezett Budapestre Perry Anderson és becsöngetett Szerbékhez a Batthyány utcában. Magas volt, vékony és szemüveges. ,,Well” — mondta. Eddig úgy tudtam, hogy ez az angol szócska csak a nyelvleckékben létezik, de nem, a valódi beszédben is létezett, hisz nagyon sokszor hallottam Perry szájából. Anderson igazi gentleman volt. Egy kis táskával érkezett mindössze, magas nyakú, hófehér pulóvert viselt, és gyakran megtisztította a szemüvegét. Sápadt volt, tartóz­kodó, keveset beszélt. Mi is keveset beszéltünk, mert nem tudtunk jól angolul. A haja szőkés volt. Egyáltalán: személyiségét a világos szín — a fehér? a fakó? jellemezte. Vajon hány éves lehetett ez a sápadt férfi? Harmincöt? Negyven? Világos színű farmert viselt.

Gyöngyi nagyon megtetszett neki. Sokáig nem mutatta. Elrejtette az érzelmeit, keveset költött. Sok teát ivott. Mi is ittuk vele a rengeteg teát. Egyszer pipázott, másszor cigarettázott. Nem sokat. Tudott mértéket tartani. A whisky-ivásban is. Trombitálva fújta ki az orrát, és gondosan hajtotta össze hatalmas angol zseb­kendőjét.

Az ágy szélére ült le Szerbéknél. Zsebórát hordott. Lehetett látni az óraláncát.

Perry pár nap múlva visszautazott Londonba, majd ismét Budapestre jött.

Gyöngyi szorgalmasan tanulta az angolt.

Elérkezett az esküvő napja. Fölsétáltunk a Várba, az Úri utcai házasságkötő terembe Vígh Gyöngyvér magyar és Perry Anderson angol állampolgárokat házastársakká nyilvánították. Én voltam Gyöngyi esküvői tanúja. Beírtam a nevemet egy nagyalakú könyvbe.
hirtelen sírva fakadt
Az Úri utcából átsétáltunk a Korona cukrászdába. Jancsi is jött velünk. Perry pezsgőt rendelt. Koccintottunk. Tortaszeleteket is kértünk. Nehezen tudtam bele­szúrni a villámat, túl kemény volt a dobostorta teteje. Az ablak mellett ültünk. Gyöngyi hirtelen sírva fakadt. Ömlöttek a könnyei. Senkit sem láttam még így zokogni. Perry nem szólt, csak riadtan nézett. Jancsi kényszeredetten mosolygott, és kifújta szájából a cigarettafüstöt. Baba (Gyöngyi húga) Gyöngyi mögé állt, a vállára tette a kezét, és próbálta vigasztalni kétségbeesett nővérét. Én a tortaszelet­tel bajlódtam, ami eldőlt a tányéromon. Gyöngyi sírt, egész testét rázta a zokogás. Nem tudtam segíteni.

A névházasságból valódi házasság lett. Gyöngyi lassan megszerette Perryt. Nem, sohasem lett bele szerelmes. Megszokta, megkedvelte, tisztelte és valamennyire összemelegedett vele. Perry nem korlátozta Gyöngyit. Talán csak a túlzott költekezésben akadályozta meg. Láttam őket vidámnak és jókedvűnek is.
nagyon kedvesen hangzott
Perry lakást bérelt Budán, egy kertes házban. Itt látogattam meg őket egyszer. Korán érkeztem, még ágyban voltak. Fel kellett zörgetnem őket. Nem bánták. Felhúzták a redőnyöket, Perry kiment a fürdőszobába zuhanyozni, Gyöngyi kön­töst vett föl és kiment a konyhába reggelit készíteni. Perry fütyörészett a tusoló alatt, majd bejött a szobába. Egy nagy törülközőt a dereka köré csavart, egy kiseb­bel a hátát dörzsölte. Ültem a vetetlen ágy szélén és hallgattam Perry dudorászását. Kimentünk a teraszra reggelizni. Már fönt járt a nap, melegen sütött. Lágy tojást ettünk. Gyöngyi vidám volt, sokat nevetett. ,,Darling” — szólította meg Perry, mindig mosolyogva. Azt hiszem, kiejtve, akkor hallottam életemben először (és utoljára) ezt a szót. Perry szájából nagyon kedvesen hangzott. Később együtt sétál­tunk le a budai hegyről, a vakító napsütésben. A városban szétváltak útjaink. Hiva­talos papírokat, okmányokat, különféle engedélyeket kellett beszerezniük, hogy Gyöngyi — azaz Mrs. Anderson — elutazhasson Magyarországról.

Perry visszament Londonba, hogy folytassa a könyvét, Gyöngyinek még hosszú-­hosszú hónapokat kellett várnia, hogy megkaphassa útlevelét.

Perry ingázott London és Budapest között.

Gyöngyi kilépett a munkahelyéről.
Arany János találta ki
Egyszer, amikor Perry Pesten volt, Vezér Erzsébetnél laktak a Mészöly utcában. Itt is meglátogattam őket. Perry kisméretű angol-magyar szótárt tartott a kezében és próbált kimondani egy-két magyar szót. Segítettünk neki. Gyöngyit továbbra is Darlingnak szólította. Én Gyöngyinek szólítottam. Azért említem, mert voltak, akik Gyöngyösnek hívták. Így becézte őt Jancsi is, meg Virág Laci, Levendel Ádám, Vécsei Pali, Csillag Ádám. Én sohasem mertem (vagy akartam?!) ezt a kedvesebb megszólítást használni. (Egyébként is, a megszólításokkal mindig nagy hajban voltam.) Ha már szóba hoztam, megjegyzem, hogy Gyöngyi keresztnevé­nek teljes alakja a gyöngyvér, így írták ki a nevét a filmek főcímében is. (Zárójelben megemlítem, hogy ezt a keresztnevet Arany János találta ki. Így írt erről: ,,Régi pogány-magyar nő-nevet alig-alig talál az ember. Én a váradi regestrum magyar jelentésű neveiben véltem ilyenek nyomára akadni, hol Gyöngy, Gyönyörű, stb. fordulnak elő, mint nőnév. Így lőn szerkesztve a Gyöngyvér, mely annyi, mint gyöngytestvér.”)

Eljött a nap, mikor Gyöngyi kiköltözött Londonba.
jól vannak
1978 májusában jött haza legközelebb Perryvel, rövid időre. Kétszer találkoztam velük. 1979-ben nem jöttek Budapestre. 1980-ban viszont már januárban itt voltak. Ekkor írta be Gyöngyi a kinti címüket a piros naptáramba, a saját keze vonásával: VlGH-ANDERSON, 3 Cambridge Gate London N. W. 1. Telefon: 1-935-2713. (Sohasem írtam neki, sohasem hívtam fel telefonon.) Ugyanez év augusztusában egyedül jött haza. A Budapest Szállodában találkoztam vele. (Pontosan tudom, mert akkor már bejegyeztem minden találkozót a naptáraimba.) Gyöngyi elmondta, hogy jól vannak. Perry tudományos munkájának szenteli majdnem minden ide­jét. Ő beiratkozott egy híres londoni főiskolára, ahol a filmezés csínját-bínját tanít­ják. Megpróbálkozott a tenisszel is.
megdög­lök
1978 tavaszán levelet kaptam Párizsból, melyben a Magyar Műhely folyóirat szer­kesztői meghívtak, hogy vegyek részt nyári találkozójukon Marly-le-Roi-ban. Megörültem. Csak azt nem tudtam, hogy miért hívtak meg? Vajon ki ajánlott a figyelmükbe? Legelőször — nem tudom, miért — Szerb János jutott az eszembe. Azonnal föltárcsáztam a jól ismert számot — 352-177 —, hogy megkérdezzem Jancsit, ő ajánlott-e a műhelyesek figyelmébe, hiszen ismerte őket. Röviden beszéltünk. Nem, nem ő ajánlott, mondta, s fogalma sincs, ki lehetett. Ekkor hallottam utoljára a hangját! Ez lett életünk utolsó telefonbeszélgetése egymással. 1978 tava­szán hallottam utoljára Jancsi rövid nemjeit a telefonban. Mi a franc lesz? Megdög­lök vagy máshol élek.

70212

Ferenciek tere (Felszabadulás tér) a Szabad sajtó út felé nézve. Háttérben az Erzsébet híd.

A meghívást megtiszteltetésnek éreztem. 1978-ban nem tudtam elutazni Franciaországba. Hiába írta alá a kulturális miniszterhelyettes saját kezűleg szolgálati útle­vélkérő lapomat, kevésnek bizonyult, a Belügyminisztérium nem adott útlevelet.

(Később kiderült, hogy senki sem ajánlott a Magyar Műhely szerkesztőinek fi­gyelmébe, egyszerűen olvasták néhány versemet az Élet és Irodalomban, megtetszett nekik, és meghívtak maguk közé. Ma is büszke vagyok erre.)

Az egyetem elvégzése után Varsóba mentem — ösztöndíjjal. Szczepan még nagyon beteg volt. Súlyos közlekedési balesetet szenvedett bogárhátú Volkswagen gépkocsijával. Mindennap bementem hozzá a kórházba.
kimaradt
Amikor néhány hónap múlva visszajöttem Varsóból, elváltam és hazaköltöztem a szüleimhez, a Kavics utcába. Később újra megnősültem. Lányom született. Szabadúszó lettem. Nagy nehezen kiadták a verseskötetemet. Az összeállításból kihagytam a 70-es évek elején írt verseimet. Akkor úgy gondoltam, helyesen. Mai fejjel beválogattam volna őket. Legalább egy részüket. Csonkának érzem most ezt a kis könyvet, mert kimaradt belőle az 1970-es évek eleje és közepe. Kimaradt belőle Jancsi és Gyöngyi, kimaradtak belőle azok a főszereplők, akiket megnevez­tem, és azok is, akiket eddig nem volt módomban nevükön nevezni. Kérdezte is tőlem valaki annak idején: „Hát az Októberi délután Aiszkhülosszal-t, a Zongoraó­ra – almával-t, meg a többi, az Egyetemi Lapokban megjelent versedet miért hagytad ki a kötetedből?” Megvontam a vállamat. Most szívesen visszacsempész­ném őket, ha lehetne! Ha megtehetném. Azt hiszem, már örökre kimaradnak mindenhonnan. Elsüllyedtek. Éveimmel együtt.

(És talán igaza van annak, aki)

És talán igaza van annak, aki
azt hiszi; ami velünk folyik
az tűrhetetlen;

És talán igaza van annak, aki
azt hiszi: ami velünk folyik,
nem túl érdekes, és elég ha néhány mestert
ismerünk, akik ez ellen fellázadtak
avagy éppen mellette (hogy nekünk erőt adjanak)
hitet tettek.

Nevemen szólítanak. Fölkapom a fejem. Egy hölgy áll előttem, és még egyszer mondja a nevemet. Határozottan. A Duna-korzón történik mindez, pénteken, délu­tán 3 és 4 óra között, október 9-én, 1987-ben. Vígh Gyöngyi volt a hölgy, aki rám köszönt. Nem ismertem meg azonnal. Időre volt szükségem. Ő, ahogy meglá­tott, rögtön tudta, ki vagyok. Megszólított. Hét éve nem láttuk egymást. Hét éve nem hallottam Gyöngyiről.

Enyhe októberünk volt. Néhány napja ünnepeltük lányom hatodik születésnap­ját. Jólesően sütött ránk a nap. Álltunk egymással szemben a Duna-parton. A nap éppen úgy sütött, mint tizenöt évvel ezelőtt, amikor kifeküdtünk a háztetőre a Batt­hyány utcában. Mindegy volt neki. Nem tett különbséget. Mi magunk már kevésbé ragyogtunk, és tudtuk a különbséget, anélkül, hogy megfogalmaztuk volna.
haza szokott jönni néha
Gyöngyi klasszikus angol kosztümöt viselt. Nagy retikült szorongatott a hóna alatt. Haját gondosan berakták a fodrászok. Pénzt váltani ment a közeli szállodába. Az eltelt évek alatt fölszedett magára néhány kilót. Asszonyos lett. Keveset beszél­tünk. Nem faggattam. Megelégedtem azzal, amit elmondott magától, kérdezés nélkül. Elvégezte a főiskolát. Filmezett. Forgatott Afrikában, Hemingway egyik fele­ségét játszotta egy híres filmben. Római barátairól beszélt, akiknek sokat köszönhet. Depressziós időszak következett az életében. Nem mozdult ki a lakásból, föl sem kelt az ágyból, Meghízott. Kigyógyult belőle. Perry még a férje. jóban vannak, de külön élnek. Perry egyébként hosszú időt töltött Amerikában, és változat­lan szorgalommal dolgozik könyvein. Gyöngyi haza szokott jönni néha. Ilyenkor Baba mindig szóba hoz engem — elevenen élek húga emlékezetében. Szeretne egy kis lakást vásárolni Pesten, hogy amikor hazajön, legyen hol laknia. Elmondta még, hogy Szerb Jánossal mindössze egyszer találkozott Bécsben.
nincs kedvem
A következő héten kimentünk teniszezni a Margit-szigetre. Gyöngyi ügyesen mozgott a pályán, jól játszott. Megtanult teniszezni. De én nem tudtam örülni en­nek! Ingerült voltam és rosszkedvű. Látta rajtam. Vajon miért nem tudtam aznap előzékenyen viselkedni Gyöngyivel? Már-már dühös voltam. Éreztettem, hogy nincs kedvem vele teniszezni. Hanyagul játszottam, sorozatosan rossz helyre ütöttem a labdákat. Gyöngyi nem értette, miért viselkedem kelletlenül. Abbahagytuk a játékot. Beültünk a Casino kerthelyiségébe. Továbbra is undok voltam. Türelmetlenségemet sem titkoltam. Melegem volt. Üdítőitalt kértem a pincértől, sok jéggel. Nem segített.
néztük a várost
A rákövetkező héten bemutattam Gyöngyinek a lányomat. Ő kérte, hogy láthassa Borbálát. Fenn találkoztunk a Várban, október 19-én, hétfő este. Borbálának 7 órakor ért véget a rajzszakköre a Nemzeti Galéria B épületében. Innen sétáltunk át a Széchényi Könyvtár bejáratához. Gyöngyi a könyvtárban töltötte a délutánját. Hét órakor jött le hozzánk az olvasóteremből az előcsarnokba. Kezet fogtak egymással. Két-három percet töltöttünk csak együtt. Gyöngyi visszament az olvasóterembe, én pedig lesétáltam Borbálával a Várból. Beesteledett. Kézen fogva men­tünk egymás mellett lefele a lépcsőn. Néztük a várost. Városunkat. Apró fények világítottak mindenütt. Egyre közelebb értünk a morajhoz. Láttuk a hidat, ami nekifut a hegynek. Pislogtak a kis égők. Hétről hétre ugyanígy jöttünk le a Várból, két éven keresztül.
az álmom
Másnap este a Kárpátia sörözőjében találkoztam Gyöngyivel. (,,Tamáskám! Az underground selyemfiúkat és siker-palikat megtalálhatod a Kárpátiában, a Corsóban, az Apostolokban, az Egyetemben, a Csendesben, az Erzsébetben, a Royalban, a Postakürtben, a Diófában és természetesen a Kexen.” Telefonüzenet Sz.-nek) Megvacsoráztunk. Gyöngyi vörösbort ivott. Aznap este adtam át neki annak az álmomnak a másolatát, amit még 1983. november 6-án álmodtam, és amit életem egyik legszebb álmának tartok. (A 80-as évek elején rendszeresen lejegyeztem az álmaimat, ezért tudom pontosan az időpontot.) Idemásolom:

Szüleim Kavics utcai lakásában. Beteg vagyok. A nagy szobában fekszem, közel az erkélyajtóhoz, egy ismeretlen ágyon. Vas István prózáját olvasom. Gyakran fújom az orromat. Mindjárt négy óra. Kintről világosság árad be a szobába, annak ellenére, hogy a függönyöket összehúzták már. Nem kell villanyt gyújtani. Nagyalakú könyvet tartok a kezemben. ,,Milyen jók ezek az írások!” — gondolom ma­gamban.

Vígh Gyöngyi lép be hirtelen a szobába, hosszú, kék hálóingben. Mosolyog. Anyám már korábban megágyazott neki az ablakhoz közeli díványon. Gyöngyi leül az ágy szélére. Én felkönyöklök.

Anyám az előszobában készülődik. Siet, négy órára már az iskolában kellett volna lennie. Az előszobai tükör előtt fésülködik. Apám hat óra körül szokott haza­jönni a munkahelyéről. „Van időnk bőven” — gondolom.

Csönd van, meleg, lassú szürkület, mosoly. Hosszúra nyújtható édes délután — talán az öröklétig. Megnyugvás és védelem.

Nem tudom, mit mondjak Gyöngyinek? Megszólaljak-e egyáltalán? Honnan köl­tözött belém a nyugalom? Miért? Örökké tart ez az együttlét a nem nagyon kedvelt lakásban?

Kisfiú vagyok, s csak álmodom az egészet.

Érzem, hogy minden dolog a helyére kerül.

Nézem Gyöngyit az ágy szélén. Hazajött? Látogatóba jött? Itt lakik nálunk? Eset­leg a testvérem? Miért nem az én ágyam szélére ült le? S miért nem indul már el anyám? Honnan ismerem Gyöngyit? Mit érzek iránta? Van időm gondolkodni, mert a homály észrevétlenül, évszázadok lassúságával borítja be a szobát.

Jól látható Gyöngyi alakjának a körvonala. A könyvekről leolvasható a szerzők neve. Világít a lepedő, mintha fényforrás volna. Izzadok a takaró alatt.

Egyetlen egy szó sem hangzott el eddig. Nem vagyok biztos benne, hogy a min­dentudás csöndje ez. Erős védelmet érzek. A kérdések nem ingadozásomból ered­nek. Egyszerűen föl kell tennem őket magamban. És éppen a Kavics utcai kis lakásban kell megkérdeznem őket, Vígh Gyöngyivel, Vas István kötetével, távozó anyámmal, fekve, pizsamában, szavak nélkül, szerelem nélkül, mozdulatok nélkül és beteljesedés nélkül.

Már-már gyanússá válik a délután.

Sokáig nézem Gyöngyit. Észreveszem, hogy már nem ő ül a dívány szélén. Meg­változott az arca. Nem tudom, ki ez a lány.

Elalszom. Hosszú, nyugodt alvás vár rám. Nincs gondolat, ami megzavarhatna.

(Szerdán Gyöngyi elutazott Rómába.)
nem tudta még
Egy év múlva ismét találkoztunk. Véletlenül futottunk össze a Belvárosban, az Egyetem presszó előtt, 1988. október 20-án, csütörtök este, 8 órakor. Éppen le­szálltam a 7-es buszról, amikor egymásnak szaladtunk. Siettem. Szerkesztőségi megbeszélésre mentem az Astoriába. Közel álltunk már ahhoz, hogy megjelenjen folyóiratunk első száma, amiért éveken át rengeteget harcoltunk, és aminek sikeré­hez nagy reményeket fűztünk. Késésben voltam. A virágüzlet ajtajához húzódtunk, mert esett az eső. Váltottunk néhány mondatot. Szerb Jánosra terelődött a szó. Gyöngyi nem tudta még, hogy meghalt. Kikotyogtam. Kicsúszott a számon, na­gyon ügyetlen megfogalmazásban (amit én is csak nemrég hallottam valakitől, és kezdetben nem akartam elhinni), hogy Jancsi meghalt. Öngyilkos lett. Így rendel­tetett: Gyöngyinek tőlem kellett megtudnia a halálhírt. Sírva fakadt. Ömlöttek a könnyei. Testét éppen úgy rázta a zokogás, mint az esküvője napján, a cukrászdá­ban, fenn a Várban, Nem segítettem. Az eső rákezdte. Zuhogott. Gyöngyi beleka­paszkodott a karomba. Megszorította. Arra kért, ne hagyjam egyedül. Félt. Kérlelt, hogy menjek vele. Sírt. Magára hagytam. Nem segítettem.

Kossuth Lajos tér, háttérben a Néprajzi múzeum (Magyar Nemzeti Galéria, előtte Kúria) épülete. Ikarus (Saurer) 659 autóbusz.

Kossuth Lajos tér, háttérben a Néprajzi múzeum (Magyar Nemzeti Galéria, előtte Kúria) épülete. Ikarus (Saurer) 659 autóbusz.

Szégyenkezve vallom be, hogy fontosabb volt számomra aznap este az az átokverte folyóirat, mint Gyöngyi, mint Gyöngyi gyásza, fájdalma. És milyen különös! Számomra a folyóirat jelentősége az eltelt két év alatt semmivé foszlott. A második szám megjelenése után kiléptem a szerkesztőségből.

Vajon mennyi időre van szükség, hogy enyhüljön a gyász, könnyebb legyen a fajdalom?

A taxiállomáshoz kísértem Gyöngyit, aki támolyogva lépkedett mellettem az esőben, és jóformán betuszkoltam az első szabad gépkocsiba.

Hamar rájöttem, hogy rosszul cselekedtem aznap este. De vajon mennyi időre van szükség ahhoz, hogy enyhüljön a fájdalmam? (A valóságból nem tudok kilép­ni, mint egy szerkesztőségből.)
szomorú volt
Néhány nap múlva, ugyancsak véletlenül, ismét összetalálkoztam Gyöngyivel. Október 23-a volt, vasárnap, a rendőrök kordont vontak a Gellért tér előtt, nem engedték továbbmenni a gyalogosokat. Itt találkoztam Gyöngyivel. A hóna alatt szorongatta a retiküljét. Vissza kellett fordulnunk. Megmutattam, melyik házban lakunk a Bartók Béla úton. Felnéztünk az ablakunkra. Elsétáltunk a Körtérig és beültünk a csúf kis presszóba, a Lordok háza mellett. Gyöngyi ivott egy konyakot. Szomorú volt. Nem beszélt. Én sem szóltam. Fizettünk. A Körtéren már várták. A bátyja és a családja. Gyöngyi bemutatott nekik. Kezet fogtunk. Kirándulni mentek a budai hegyekbe. Búcsúzás helyett azt mondta: „Meg fogom látogatni Klárit”. Vagyis Szerb Antalnét, Jancsi mamáját. (Már nagyon öreg lehet. Közel járhat a nyolcvanhoz.)

Átélni és elviselni azt, ami van — írja Hamvas Milarepáról szóló esszéjében. Átélni és végigszenvedni. Milarepa egyetlen emberi életben akarta megélni és magára venni a lét egész szenvedését. Nem akart többet visszatérni a földre szenvedni. Át akart menni az örök nyugalomba, a tiszta létbe.
túl sokat és túl keveset
Én állandóan visszafordulok. Nem csak akkor, ha megállítanak a rendőrök és élőkordont vonnak elém. Visszatérek azokhoz, akiket szerettem, szeretek. Egyedül megyek visszafelé. Nem hívhatok segítségül senkit. Gyöngyi Londonban vagy Afrikában van, Szczepan Varsóban, Jancsi a temetőben. (Szegedi Andris a TV Belkereskedelmi Igazgatóságán szerkesztő vagy főszerkesztő. Díjakat nyer reklámfilmjeivel. Zelki János a rádió ismert riportere. Műsorai vannak.) Túl sokat és túl keveset tudok róluk egyszerre. Mégis csak ők segíthetnek. Szükségem van rájuk. Szükségem van Jancsi verseskötetére — tintapacás vagy vérfoltos borítójával együtt. Szükségem van a fényképére az előzéklapon, a jellegzetes mozdulatra, ahogy ujjaival babrál, miközben felhúzott térddel figyelmesen olvas valamit, Szükségem van a verseire is.

Nemrég irataimat rendezgettem, és kezembe akadt egy ősrégi lista, a legelső (má­sodik?) folyóirat-alapítási kísérletünk idejéből. A jegyzéken körülbelül 40 szerző neve szerepelt — azoké, akiknek írásaira mindenképpen számítottunk. A listát én gépeltem le 1977 táján. A névsor aljára kézírással írtam oda: Szerb János versei. Aláhúztam.

A Bardo tödol, a tibeti halottak könyve szerint a haldoklónak szüksége van egy segítőre, aki éberségét fenntartja és figyelmezteti teendőire. Figyelmezteti például arra, hogy a halál pillanatában a velünk történt (és történő) események jelentőségét fel kell ismerni. Csak így nyílhat ki a megszabaduláshoz vezető kapu.

(Végezetül közlöm, hogy írásom szereplői nem költött alakok. Mindegyikük fő­szereplő. Nemcsak ezeken a lapokon van illetőségük és személyiségük, hanem a valóságban is éltek, élnek és élni fognak örökké.)

1990. december — 1991. január

képek | fortepan.hu, 1970
felső kép | A Batthyány utca 49. számú ház bontása, 1945