GYÁSZ ÉS GYANTA
1992 tavasz
Cupressus sempervirens
„Végtelen sötétséget árasztanak a fekete éjszaka puha folyói” — mondja a tájad szülte költő, és a te lábad, ciprus, az éji folyókba ér.
Különben hogyan is virulna mélyzölded a kötésig dekoltált, csontig tarolt hegyek mellkasán? Hogyan is bírnád a július rekkenetét, a sisteregve párolgó harmatkönnyeket? Kupolás üstököd hogyan is törne a sokadik ég felé?
Ciprus, ciprus. Ha a föld mond valamit, te vagy az írásjele.
Ciprus, ciprus. Követ eszel, hamut iszol. Mindent kibírsz. Nevetsz a bajszos emberek mosolygó fejszéin: téged csak kirobbantani lehet a földből, csak aláaknázni lehet téged, mert gyökereid csontokba kapaszkodnak. Ezért állsz a temetőkben.
Nem vagy szomorú
Téved azonban, aki szomorúnak gondol téged. Nem vagy szomorú. Te innen vagy a szomorúságon, aki pedig szomorúnak hisz téged, az rajtad van túl. Csak állsz közönyösen, a mélyenszántó gondolatok elkerülnek, a magasröptű eszmék nem érnek el.
Lenn és fenn — ezt te nem ismered. Fatársaid között vannak nagy művészei a növekedésnek, de te ebben is csak analfabéta maradtál, úgy nősz, hogy azt ember nem veszi észre. Ha kicsi vagy is, nagy vagy.
Ciprus, ciprus. Rád világít a kölcsönfényű hold, gyertyát gyújtasz az éjszakának. Hideg lobot vetett fejed alatt riadtan hallgatnak el az éji madarak, a szél eláll, mázsásat álmodnak a kövek. Aki téged ilyenkor meglát, az tudja, hogy a Ciprusok Völgyében jár, ahonnan csak emigrálni lehet, de megszabadulni nem. Mindenütt ugyanaz az épület, amely a te oszlopodon nyugszik, ciprus, ciprus.
Belőled faragják a legszebb koporsót.
Ciprus, ciprus.
Pinus Halepensis
Téged aztán nehéz komolyan venni, aleppói fenyő. Ha van a fáknak bolondja, bohóca, te vagy az. Mint csörgősipkán a csörgők, úgy kocódnak fejeden a tobozok, amikor mélyen meghajolva bemutatkozol.
Te vagy a Dél bolondja, és azon dolgozol, hogy mást is azzá tegyél.
a legjobb hely
Sose komolyodj meg, nem állna jól neked. Bólogass csak úton-útfélen boldog-boldogtalannak, mint akinek elment az a kevés esze is. Hogy ez dicséret? Örülsz neki? Mit neked a citromképű, agyas ciprusok? Bánat a babérba? Egye fene a fügét? Az olajfa fulladjon olajba? Legyen csak a pálmáé a pálma? Igen, a stílusod a régi. Nem zavar, susogod, nagyon jó így neked, ez a legjobb hely a világon, ahol állsz éppen.
Kétségtelen, hogy tetszetős a frizurád, szélfodrász úr alaposan megdolgozott. És mindig más vagy. Hol úgy nézel ki, mint egy keskeny csík a láthatáron, mint egy tőről metszve idetelepített ferdevágású ázsiai rokon, hol pedig piruetteket mutatsz be egymás után, és úgy tűnik, azt sem tudod, hol áll a fejed. Hogy tudod te azt? Rendben.
Mindjárt szó lesz arról is, ne tobozolj. Igen, az illatod kitűnő, talán egy kissé erős, mint a keleti nőké. Hogy ne keverjen téged senki semmilyen keleti mesébe?
Tiéd a Dél, te annak vagy bolondja, ha már bolond vagy? De mégis, nem gyantázod egy kissé túlontúl magadat? Nem sok ez a kencefence?
Szúrós tűleveleket mutatsz, veszélyes ingerelni tüskés kedélyedet. Minden szó csak gyanta haragod illatos tüzére. Örüljön az, akit a jósors erre vezérelt, hogy láthat téged. Nyugtot akarsz. Hagyjanak békén.
Nem tűrsz meg más zajt, csak a tenger dörmögését és a nevetést. A tücskök is muzsikálhatnak rajtad, zenebonájuktól, mely olyan, mint egy ismeretlen perben felhangzó sípoló vádirat, már úgyis félig megsüketültél.
Most menjen arrébb mindenki, újra felkért a szél, táncolni szeretnél. Helyet, helyet a hölgynek!
Megint más vagy, drága aleppói fenyő. Lovagod egészen megszédített, hevességének nem tudtál ellenállni, megvett téged egyetlen rohammal. Rendben is van ez így, táncolj csak tovább. Könnyű annak, aki ilyen biztos receptjét ismeri a kellemes életnek: tánc és üde lehelet — te erre esküszöl. Hogy milyen az új szoknyád? Egészen csinos. Hogy még akarsz táncolni, nem volt elég? És aki téged egyszer megpillant, azt nem ereszted, hanem ittfogod örökre Délen? Gyantás-tobozos-tücskös-napos-tengeres rabláncra fűzöd? A fenébe a köd-paplanos Északkal, nem ér egy fabatkát?
Csakugyan, nem bolondság nem hinni egy bolondnak?