Handi Péter

GYALOGLÓ

2012 május

GYALOGLÓ

A földre néz. Úgy ám – bólint a
cipőorr, és ritmikusan ismétli magát.
A gyaloglét ilyenkor elvezet
a betemetett bányák tárnáiba,
széncsillogás és léghuzat
elegye sündörög elő az agyvelő
csatornáiból, elvarázsol az el nem
mondott vagy meg nem hallgatott
mondatokhoz, amikor
másra tereltük a szót, a zavarót,
vagy éppen mást mondtunk, hogy
kényelmesebben essék az ülés,
a karosszékben feszengés
nélkül teljék el az est.
A magányos gyalogló
párbeszéde a cipőorral,
a monoton kérdésfeltevések
néha logikán túli területekre terelnek,
amikor már
nem állnak haptákba, menetre készen
a válaszok. Ilyenkor
improvizál a két vállra fektetett agyvelő;
válasz-e továbbgondolni a Petőfi-verset;
az Anyám tyúkja folytatásaként felötlő
anyám tyúklevese-lehetőséget;
ott van aztán a morgensterni Ló, amint
az ebédelő család mögötti tükörbe nézve
megrázza sörényét, mondván:
“Elkéne már egy mosás-berakás…”
A magányos gyalogló persze
elválhat a cipőorrtól. Egyszerűen
fölnéz, beengedi a világot.
Autók, falak, kertet gereblyéző
alakok értelme, megtervezett kollázs,
a jól ismert jelen alakzatai,
bensőséges díszletei a létnek,
de hát akkor maga is
visszazökken oda, ahonnan elgyalogolt.
Váltás kell ide,
most talán a Radetzky-induló.

kép | pxhere.com