Horgas Judit

GÜNTER GRASS ÉS AZ UNKÁK

TÁJOLÓ [2006 szeptember]

GÜNTER GRASS ÉS AZ UNKÁK

A képzeletbeli Macondóból a bibliai orkán hátán egészen a Balti-tengerig repülhetsz velem, egy ezeréves, hányatott sorsú városba, amelyet hosszú története során fejedelmek és helytartók, keresztes lovagok és szovjet csapatok pusztítottak, mégis maradt belőle annyi, hogy utazásunk semmiképp sem hiábavaló: éppen időben érkezünk, hogy meghallgassuk a környéken tanyázó békák kórusát, elsősorban a vörös hasú unka kiáltását. Baljós hang, „mint amikor egy üvegharangot ütnek meg. Újra meg újra. Egy gyors ütés után ez a panaszos kettőshangzat. Ez a jajongás egyfolytában, amely azt mondja: ?Jajjaj neked!?”

Ha már itt vagyunk, a békaszó ne riasszon el, és hova is mehetnél? Az 1989-ben kezdődő gdanski események bárhol és bárkivel megtörténhetnek és meg is történnek, még a Grass-regényben leírtaknál is hideglelősebb, olajozott embertelenséggel. „Ami most történik, abban nincsen emberség. Az nem törődik az emberekkel, ahogy már milyen sokszor nem törődött velük. Háború előtt meg háború alatt meg háború után.” A baljóslatú unkaszóról a Dr. Torsten Timmstedt-féle fiatal menedzsereknek legfeljebb kedvenc miniszterünk sokatmondó kijelentése jut eszébe, miszerint a mocsár lecsapolását nem a békákkal szokás megbeszélni. Brekegjenek csak.

szigorúan humánus alapon

Alexander Reschke, özvegy bochumi egyetemi tanár, a barokk sírkövek szakértője az 1945-ben Gdanskból/Danzigból elűzött németek közül származik. Alexandra Piątkowska, szintén özvegy aranyozó, barokk angyalok restaurátora, a litván/lengyel Vilnából kerül a városba. Kettejük szerelme olyan, mint a halottak napi első találkozásukkor közösen vásárolt „rozsdavörös, csöndesen elparázsló őszirózsa”: melengető fényt sugároz, akárcsak közös vállalkozásuk, a Megbékélés Temetője, amely az elűzötteknek szülőföldjükön biztosít örök nyugodalmat. Alexander és Alexandra úgy gondolja, „nincs többről szó, mint erről a kis darab hazai földről”, de amikor az ügyes szervezéssel és kifinomult esztétikai érzékkel irányított egyesület egyre több pénzt, méghozzá deutschmarkot termel, a vállalkozást a felügyelőbizottság határozatára és az alapító pár húzódozása ellenére először – szigorúan humánus alapon – idősotthonok építésével egészítik ki. A „Honi Életalkony”-program ragyogóan beválik, az unkák figyelmeztető szava csak a távolból hallatszik, és hőseink még nem is sejtik, hogy „mikor egy világnagy történet kezdődhetett volna, maga a világ kezdett valóságosan megváltozni”.

A környéken barangoló szerelmespár után lopakodva furcsa dohogást hallhatsz: „Mi a nyavalyának mentem velük? Mi kényszerít rá, hogy a nyomukban loholjak? És mi dolgom nekem temetőkben meg a Hundegassén?”, de ügyet se vess a korosodó Grass zsörtölődésére, meg hogy eleinte tagadni próbálja: diákkorában, még a 40-es évek elején, társai szórakoztatásásra rezzenéstelen arccal nyelt le egy vörös hasú unkát. Az egykori iskolatárs Reschke története jóval nagyobb gombóc az író torkán, és hőse hiába reménykedik áradozva, hogy „olyan század zárult le, amely pusztító háborúknak, tömegek elüldözésének, megszámlálhatatlan halálnak kötelezte el magát. De most, egy új kor kezdetén majd újra az élet…”, mert az új kor fittyet hány a Solidarnośc-mozgalomnak, a nemzeti megbékélésnek, és „a dolgok állása szerint többnyire annak lesz igaza, aki sötéten lát”, és az jár jól, aki képes mindent rezzenéstelen arccal lenyelni.

Dagget2, flickr.com

A történet előrehaladtával, a vállalkozás mind pénzhajhászóbb növelésével a vörös hasú unkák hangja is egyre fülsiketítőbb, mégis csak kevesen hallják: a felügyelőbizottság érzékenyebb tagjait a hatékonyság növelése érdekében fiatal, szakképzett és megbízhatóan süket emberek váltják fel. „Más nemzedék ők. Nem kergették el őket, nem kellett nekik menekülni hideg télben. Nekik minden megvan, és semmit se tudnak”, mentegetné töredezett németséggel Alexandra a fiatalokat, de azok nem szorulnak felmentésre. Teszik a dolgukat, megalakul az egyesület leányvállalata, az idős családtagokat elkísérő fiatal generáció szórakozását biztosító Bungagolf, működik a térölelő stratégia, és Alexandra már hiába figyelmeztet: „vigyázni muszáj, hogy bele ne írják Lengyelországot német étlapba. Azt mondom, amit látok: németek mindig éhesek, akkor is, ha jóllaktak már”, mert a német éhséget csak a gazdag szomszédot kiszolgáló lengyel komprádorok éhsége múlja felül.

példaértékű elrothadás

Hallgasd csak, a vöröshasú most mintha a közvetlen közelünkben kiáltozna. „Az unkaszó egy sor német mesében, és biztos vagyok benne, hogy lengyelben is, vészt jósol. Az unkabéka bajt brekeg a házba, így mondják… Hajdani korokban bölcsességet is tulajdonítottak az unkának, csak később, ahogy a világ sora egyre keservesebb és nyomasztóbb lett, osztották rá, nem ám, mondjuk, a földi varangyra, a kiáltó szerepét, aki harangszóval tudat nagy csapást.” A Német–Lengyel Temetkezési Egyesület példaértékű elrothadásánál sokkal fenyegetőbb jelekre is figyelmeztet a békaszó: „Május eleje óta, az évszakhoz képest korán, mindenfelé virult a repce. Nincs itt az ideje!” A balliberális gondolkozású professzor először diákjaitól tanulja az ökológia alapjait, majd mind aggodalmasabban figyeli a különös éghajlatváltozást, az évszakok eltolódását: az egyik évben szokatlanul korán köszönt be a nyár, a következő évben pedig „nem és nem akart megjönni a tavasz”. Reschke, akit hallgatói úgy hívnak egymás között, „a vészjós vörösbéka”, szorongva ismételgeti: „megkapjuk még a magunkét azért, amit tettünk, meg amit nem, ha nem holnap, hát holnapután”, a művészettörténet sajátos kibővítésével tanítványai figyelmét is igyekszik felhívni a globalizáció következményeire; „Kosarak, szatyrok, műanyag zacskók” című szemináriumán például a kézművesipar hanyatlásán lamentál.

Ha elfáradtál a kóborlásban, akár riksába is szállhatunk, hiszen a városban üzemel a bengáli Mister Chatterjee nemzetközivé szélesített hálózata, és egyszerű személyszállításon, csomaghordáson, kisebb költöztetéseken túl jutányos áron városnéző körútra is elvisznek az egykori Lenin Hajógyárban előállított csillogó riksabicikliken. A háromhangú riksacsengő Reschke ajánlatára „az unkaszót utánozza. A kedvesen szomorkás giling-galang kiszorítja a világból vagy legalább a belvárosokból a szüntelen, erőszakos tülkölést”, Mister Chatterjee pedig büszkén állíthatja: „környezetbarátok vagyunk, és autonómok is. Tisztességes árakat biztosítunk, minket nem érdekelnek azok az olajforrások, amelyekért ádáz harc dúl. És még jobb lesz a helyzet, mert egyre rosszabb lesz minden.” Valóban így történik: a benzingőzben fuldokló nagyvárosokban sorra nyílnak Mister Chatterjee leányvállalatai, az exportra termelt Solidarnośc riksakerékpár iránt rohamosan nő a kereslet, és „máris előttem egy csillogó, vadonatúj riksa, amely a jövő felé gurul, s az ülésén egy vörös hasú unka az utas”.

Matt, flickr.com

Mister Chatterjee mind több unokatestvére érkezik a városba, hogy az egyre nagyobb vállalkozást segítse. „Jövünk. Jönnünk kell, mert egy kicsit szoros és szűk lett nálunk a tér. Mindenki mindenkit eltol, végül megállíthatatlan lesz a nagy eltolódás. Néhány százezer ember máris úton van. Nem érkezik meg mind. De már újabb százezrek rakják meg a batyujukat. Engem olybá vegyen, kérem, mint aki hírnöke és szálláscsinálója vagyok a jövendő világtársadalomnak, amelyben semmivé fognak foszlani az ön honfitársainak az énközpontú szorongásai”, magyarázza Reschkének a bengáli, aki anyai ágon a marvárik kereskedőkaszjából származik, s így vérében van az üzlet. Lassan a munkanélküli lengyel taxisok is beadják a derekukat, és riksaválák lesznek, míg végül a környéken „minden szilárdan bengáli kézben van”. Mister Chatterjee üzleti érzéke merőben különbözik Dr. Torsten Timmstedtétől, és mintha azt bizonyítaná: még sincs minden veszve. A bengáli, aki a „népeket egybeolvasztó folyamatoktól reméli végre-valahára a kultúrák cseréjét”, meghonosítja Kalkutta anyaistensége, a „piros nyelvét kiöltő Fekete Káli” kultuszát is, amely mellett jól megfér a wilnai Fekete Szűzanya sugárkoszorús képe, és a mezőgazdaságról is újszerű elképzelései vannak: „A közeljövőben nagyszabású kísérletek kezdődnek, céljuk az éghajlatváltozás gyümölcsöztetése, a Werderben rizsföldeket létesítenek, Kasubiában szójababot fognak termelni.”

kiterítve a ravatalon

Az unkaszó ettől persze nem csendesül; „látták-e uraságtok a televacakban, hogy meglett a háború a sivatagba az arabok ellen?… Mindig így volt ez. Ha az urak odafönn már se té, se tova, akkor nosza, gyöhet a háború… istentelenül veretik őköt, mind elpusztítanák az összes arab népet. Csak tudnám, minek, kérdeztem magamban. Az arab is ember, nem igaz? Jó, hiszen lehet, hogy rosszat csinált, de ki nem csinál rosszat ezen a világon, ugyi?… Még mindig nem létezik irgalom, kérdem én”, morfondírozik a kilencvenéves Erna Brakup, aki elsőként mond le felügyelőbizottsági tagságáról, amikor az egyesület kegyeletsértő áttemetési akciókat szervez. „Fene egye meg az egész randaságot”, csapkodja ököllel az asztalt, de mintha csak egy béka brekegne. Aztán meghal ő is, fekszik kiterítve a ravatalon, mint az országúton laposra gázolt unkák, és hamarosan elhallgat Alexander és Alexandra is, akik a vöröshasúk bús kiáltozását rögzítő kazettára mondják lemondó nyilatkozatukat, hogy „a természet segítségével” tegyék nyomatékosabbá saját baljós figyelmeztetésüket.

A Chatterjee-től kapott ajándék autóval aztán római nászútra indulnak, és a Pantheon kupolájának akusztikáját próbálgatva Reschke „a kerek opeion felé egy magányos unkaszót – rövid, hosszú, hosszú és rövid, hosszú, hosszú” kiált, és csak ismétli és ismétli. „A Pantheon kupoláját mintha békaszónak építették volna”. Rómába nem tartunk velük, Nápolyba se kísérjük őket, nem ülünk az autóban, amikor a kanyargós hegyi úton megpördül, és utasaival együtt a harmincméteres mélységbe zuhan, és nem siratjuk meg a két fakereszttel jelölt, névtelen sírban fekvőket. Neked és nekem – még sok a dolgunk. Gyakorolnunk kell az unkák hangját.

felső kép | pxhere.com