POSZTMODERN IDILL
WORLD PRESS PHOTO
Közhely, hogy ökológiai katasztrófa peremén állunk – ez mára a közélet, a tudomány s persze a művészet állandó témája; de az apokaliptikus jóslások és segélykiáltások mellett az összeomlás elhárítására megoldási javaslatok is születnek. A politikai, gazdasági és energetikai szféra szereplői folyamatosan keresik a környezetromboló technológiák alternatíváját. Eddig úgy tűnik, hogy a – Simone Tramonte képsorozatán bemutatott – megújuló energiákban találták meg az ökológiai krízisből kivezető egyik utat.
nyugtalanságot áraszt
Az Amager sziget strandján készült fotó előterében a tengerben fürdő, nyaraló embereket látunk, akik számára a természet mint a rekreáció forrása jelenik meg, ahová visszavágynak a saját indusztriális környezetüktől elidegenedett szubjektumok. Akár idilli is lehetne a kép, de a háttérben a természetes képződmények közé ékelt szélerőmű-farm nyugtalanságot áraszt. A víz, aminek a fürdőzők kiszolgáltatják magukat, a természet egyik szimbóluma, a folyamatos áramlás megtestesítője. Arisztotelész a physis részének tekintette a humán létezőket, és úgy tartotta, hogy az építészeti és energetikai megoldásokban is megmutatkozó techné a természetet utánozza. De a fotóra tekintve alapvető idegenség-érzet keríti hatalmába a nézőt: az organikusan létrejött tenger és a futurisztikus szélerőművek látványa feszültségtől terhelt.
A zöld átalakulás hívei közül sokan gondolják – Hegel a Szellem öntudatra ébredésének kapcsán leírt sémáját követve –, hogy az élővilágtól elidegenedett és idegenségének tarthatatlanságát felismerő embernek a természetbe visszatérés jelentheti az ökológiai krízis megoldását. A praxis világában jelentkező, a környezeti problémák orvoslását segítő technikai újítások viszont jól mutatják a romantikus, anti-modernista elképzelések tarthatatlanságát. A nyugati tradíció két tartópillére, az antik és a zsidó-keresztény hagyomány a szellemi kiemeltségre és az Istenképmás-mivoltra hivatkozva az ember ontológia elsőbbsége mellett érvel, de nem feltételezi a természet uralásának jogát. Ellenkezőleg, a kozmosz törvényeinek, illetve az Úr akaratának rendeli alá azt. A modern korra az embert és a természetet is uraló Isten képzetét az emberi ész és fejlődés optimista hite váltotta fel, így a mindent mérhetővé, vagyis kontrollálhatóvá tenni akaró homo sapiens mégiscsak a lét urává vált. A modernitás egyik nagy témája az elidegenedés, amire a romantikusok természetközeli élmények hajszolásával próbáltak megoldást találni. De már Rousseau felismerte, hogy a természeti állapotba nem lehet visszatérni.
Az új környezetkímélő technológiák – mint a tengerben áramot termelő szélerőmű-farm – ugyanazt az idegenség-érzetet kelti, mint az óceánba éktelenkedő olajfúrótornyok látványa. A technológiák alkalmazásának hátterében nem a természettel szembeni alázat, hanem az önös belátás áll, hogy csak a természeti erőforrásokat erodáló és kiszipolyozó energetikai struktúra leváltásával lehet az emberi faj létfeltételeit hosszú távon biztosítani. Épp ezért tévedés a megújuló energiáktól várni az elidegenedett viszony megszűnését. A modern technika és az organikusan létrejött élővilág feszültsége valószínűleg a remélt zöldfordulat után is megmarad. Ez a teoretikusan bemutatott feszültség jelenik meg a képben – az össze nem illő vizuális motívumokon és a különös narratíván keresztül.