MŰHELYTÁRSAM 14.
Új rovatunkban arra kértük szerzőinket, hogy a Liget műhelyében korábban született egy-egy írás rövid részletére mai tudásuk-világérzésük szerint reflektáljanak.
„Az Istenben lehorgonyzott individuumok szeretetközössége, és a hatalmon, erőszakon és konkurenciaharcon alapuló világ kettőssége olyan ’nem végigvitt’ emberi emancipációra utal, melyet Marx majd a kereszténységet betetőző politikai emancipáció kapcsán ír le. Nehezen vitatható ez a politikai emancipációt a kereszténységre visszavezető, éles szemű megfigyelés. Legyen szó akár civitas Dei és civitas terrena, akár citoyen és bourgeoise, politikai állam és polgári társadalom kettősségéről, a „kettős élet” ténye mindkét esetben fennáll. A kérdés csak az, nem az idős Hegelnek volt-e igaza Marxszal, de egyben az ifjú Hegellel szemben is, amikor úgy gondolta, hogy épp ennek a kettősségnek, ennek a kitartott és életben tartott feszültségnek köszönhetők az európai társadalom emancipációs vívmányai. A kereszténység azért nem maradt meg a kicsiny nazarénus szekta belügyének, mert ahelyett, hogy megkísérelte volna „a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába történő ugrást”, kitartott Jézus Pilátusnak adott válasza mellett: ’Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innen való’.”
Tallár Ferenc: Az idegen és a másik, 2004/12
A szöveg itt nem idézett része az elvileg római katolikus gondolkodó Carl Schmittnek az egzisztenciális másságot megjelenítő idegent lehetséges ellenségként értelmező tézise és a zsidó-keresztény hagyomány közösségen kívülről érkezők befogadását előíró alapelve közötti feszültséget vázolja. A társadalmi szféra elvárásait maga mögött hagyó individuum egy nem politikai természetű communitasba, Isten új népének szeretet-közösségébe lép. Jórészt erre a gondolatra, a profán, közügyek szférájától elválasztott szeretet-közösség tételére vezethető vissza a nyugaton végbement politikai emancipáció, ám az egész emberiségre kiterjedő közösség eszméje idegen Schmitt elméletétől.
mulandó emberi alkotás
Manapság, mikor a kormánypárt intellektuális hátországában a keresztény tradíció és Schmitt univerzalizmust kizáró teóriája jól megfér egymás mellett, különösen eleven kérdés, hogy mit és miért érdemes megőrizni civilizációnk keresztény örökségéből, és mi az, ami nem fér össze ezzel a tradícióval. Itt csak a latin kereszténység kora középkorból származó, az európai politikai tudatot Augustinus fellépése óta meghatározó aspektusát emelem ki: Ágoston elgondolását, aki a morális fogyatkozással eredendően megterhelt államot a bűn következtében létrejött, mulandó emberi alkotásként rajzolta meg. Mint Bibó éles szemmel észrevette, ezzel kezdődik az európai politikai fejlődés egyik kulcs momentuma: „a hatalom szüntelen önigazolásának és moralizálódásának a története”. Márpedig – az antik előzmények mellett – a hatalomgyakorlás erkölcsi igazolásra szorultságának gondolatában gyökerezik a hatalmi ágak elválasztását előíró újkori morális és politikai imperatívusz.
Bibó szerint a nyugati államelméleti fejlődés nóvuma nem a három hatalmi ág szétválasztásának gondolata, hanem az államhatalmi ágaknak – mivel a hatalomgyakorlás demoralizálása miatt a politikai vezetők ellenőrzésre szorulnak – az adott politikai közösség sajátosságain nyugvó elválasztása, hogy egyetlen személy vagy csoport se törhessen zsarnoki uralomra. Ezért eltérő a maximát egyaránt szem előtt tartó brit, francia vagy épp észak-amerikai alkotmányos berendezkedés. A társadalmi és gazdasági struktúra változásaival a hatalomkoncentráció gócai is átalakulnak: az elmúlt évtizedek technológiai és kommunikációs forradalma gyökeresen megváltoztatta köz- és magánéletünket.
Amikor ezt írom, az élet majd minden területén – az utazástól a pénzügyeken át az egészségügyig – a globális fennakadásokat okozó technikai hibáról szólnak a hírek. Az egyre komplexebb informatikai rendszereknek kiszolgáltatott ember Rousseau korképe szerint „szabadnak született, és mindenütt láncokat visel”. Mindez a totális megfigyelő állam rémképével is fenyeget, amilyen a Kínában bevezetett társadalmi kreditrendszer.
Hogy kultúránkban se a politikai elit, se az állami ellenőrzés alól kibújni próbáló techóriások ne törhessenek túlhatalomra, érdemes újra felidézni a latin kereszténységből ránk maradt maximát: minden e világi uralom morális igazolásra, következésképp ellenőrzésre szorul.