GRÁCIUSZ
[„AZ ÉJJEL HAZAFELÉ MENTEM”]
Gráciusz, az alsóvárosi kalaposmester 460. születésnapja volt. Noha szokása szerint ódzkodott az ünnepléstől, arra gondoltam, egy kis üveg snapsz némileg feloldja. Négy és fél évszázad megkövesedett tradícióját persze nem könnyű mellőzni; a mester nemegyszer említette, hogy utoljára egy német költő próbálta felköszönteni születésének évfordulóján, de a titkára, valami Eckermann nevű, ügybuzgón felfedte a készülő ünnepség tervét, így ő inkább egy weimari sörházban húzta meg magát. Ilyen előzmény után botorságnak tűnhet, hogy megkíséreltem feltámasztani a szertartást.
Az igazat megvallva, nem a Mester felköszöntése volt egyedüli szándékom. Nehéz időszakokban el-elzarándokoltam Gráciuszhoz, aki rendszerint használható tanácsokat adott. A hosszú élet megteremti a bölcseletet, a dolgok racionális kezelését, a komplexitások leegyszerűsítését, belelátást a mélyek szövevényébe. Átkeltem hát a város csillogóbb kerületein az alsóváros szürkületébe. A villamossínek errefelé megszakadnak, mintha munkásokra várnának, hogy tovább vezessék a párhuzamosokat, de egyszerre porba és romokba fúródnak a sínek, elvesznek a városi enyészet szövevényében. Füstösen huppant le az este, csodálkozva láttam, hogy a szürkületben egy-egy szódásló vonszol rozoga szekereket, majd az éj magába olvasztotta a még kivehető tónusokat is.
Nehezen találtam a tompa fényekkel kivilágított kalapüzletre. A hátsó helyiségből, az ajtó alól gőzpamacsok és apró sistergések surrantak elő. A kalapszalon tulajdonosa, a Gráciusznál jóval fiatalabb, talán százötven éves matróna megismert, de kiábrándultan, szótlanul intett a műhely felé.
Beléptem. Az öreg kalaposmester éppen egy ív posztót kanyarított az enyvezett próbafej köré, apró hördülések és krákogások kíséretében. Félig felém fordult, majd elzárva a gőzfejlesztő fogantyút, intett, hogy jöjjek közelebb.
– Te vagy az, fiam? – vette le huszonhét dioptriás pápaszemét, miután megismert. – Mi rosszat hoztál?
Rövid kérdéséből máris sugárzott emberismerete. Mi jót hozhat, aki – ahogy mondják – az éj leple alatt jelentkezik? Ezúttal azonban alaposan rácáfoltam az öregre. Kámzsám alól előhúztam az üveg snapszot és elébe tettem a pultra. Gráciusz szeme-csillanása nem látszott a dioptriák mögül, de fáradt kezével öblös köpenye zsebébe sodorta az üvegcsét. Zavart kifejezésem magyarázatra késztette:
– Fiatal barátom, ne higgye, hogy éveim száma, illetve a feltorlódó idő tapasztalatai miatt állandóan a Múlt ideáljaival foglalkozom… A transzcendentalitás, noha elkendőzött valóság, nem fogyasztható. Mint igen öreg ember, a jelen realitását gyűlölöm, de mégiscsak itt ehetek kacsasültet… Ennek szellemében köszönöm figyelmességét, és kérem, röviden mondja el, mi szél hozta ide, mert a feldolgozás alatti nyúlszőrtomp kényes valami…, ha szünetel a gőzölése, hát… kampec.
Kénytelen voltam elhagyni a tervezett születésnapi gratulációt, és jövetelem tárgyára tértem.
– Vigaszra és tanácsra volna szükségem ezekben az időkben – kezdtem.
– Papnál járt már? – vágott közbe. Értettem, mire gondol. Megráztam a fejem.
– Rossz hírek keringenek a világban, mester. Nem olyan régi rossz hírek, mint általában és hajdanán…, amikor felülkerekedhettünk az adverzitásokon és győzedelmesen…, szóval most nem stimmelnek a dolgok…
– Mire gondol?
– Elolthatatlan tűzvészek, dögvész, vírusjárvány, árvizek, olvadozik az Északi- és Déli-sark, Afrikában éheznek, pusztulnak a méhek…, eközben háborúk, kontinensnyi néptömegek kapaszkodnak a süllyedő Európába, a tengerszint emelkedik, a klíma… Ilyen még nem volt. Tenni ellene pedig késő…
Gráciusz görnyedtségében is figyelemmel hallgatott.
– Gondoltam, hogy valami, ahogy mondta, nem stimmel… Mostanában igen elapadtak a kalaprendelések is…, sildes sapkákra sincs igény. Márpedig ez a válság jele. Ilyenkor, fiam, legjobb, ha a nagy éjszakában kóborolva felidéz valamit a múltból, ami tetszésére volt, akárcsak egy mondatot, mint a dohányos, aki utolsót slukkol a felizzó csikkből és elhajítja, tüzes ívet írva így a sötétség falára…, igen, így legalább marad valamink.
Az öreg elhallgatott és merengve ízlelgette, amit mondott, közben szájszegletén fáradt mosoly nyílt. Lassú mozdulattal feltette pápaszemét.
– Ez gyönyörű volt, Mester – habogtam.
– Nemrég olvastam – vallotta be szégyenlősen –, az ilyesmit elteszi magának az ember, a snapsszal együtt – és eltotyogott a gőzölgő kalaptomp felé.
Mit mondjak? Elköszöntem, és kiléptem a boltból. Hazafelé a sötétben arra gondoltam: nem valószínű, hogy valaha visszatalálok. Habár, ki tudja?