AZ IRODALOMTUDOMÁNY ZÖLDÜLÉSE

Antoine-Simon Le Page du Pratz 1718 és 1734 között, a francia gyarmatosítás zűrzavaros éveiben élt Louisianában. Születési helye és ideje nem ismert, a neve holland eredetre utal. Katonaként utazott az Újvilágba, de hamarosan földbirtokra tett szert Natchez mellett, Mississippiben, és legalább nyolc évig egy bennszülött nővel, valamint számos rabszolgával élt ott és gazdálkodott Miután visszatért Franciaországba, 1751-ben és 1752-ben cikksorozatot publikált a gyarmatról a Gazdasági Hírlapban (Journal Cieconomique), majd 1758-ban közzétette a háromkötetes Louisiana története (Histoire de la Louisane) című munkáját. Ezt a rendkívüli szöveget ma kevesen ismerik, pedig kellemes olvasmány és felbecsülhetetlen információforrás a gyarmati Louisiana és az őslakosok, különösen a natchez törzs kultúrájáról. A francia histoire szó egyszerre jelent történetet és történelmet, s a könyv céljait és hagyományait tekintve valóban messze több a történelmi leírásnál. Azokra a sok műfajú, kevert gyarmati írásokra hasonlít, amelyeket Peter Hulme a Gyarmati találkozások: Európa és az őslakos karibi, 1492–1797 (Colonial Encounters: Europe and the Native Caribbean, 1492–1797) című könyvében mutat be: „eljárások és elemzési módszerek, írás és képi ábrázolás egyvelege ez, mely máshol élesen elkülönülne téma és műfaj szerint, mint katonai stratégia, politikai rendszer, társadalmi reformok, fiktív irodalom, személyes visszaemlékezés és sok más egyéb”. A könyv imperialista felhangjai egyértelműek. 1763-ban, a hétéves háborúban elszenvedett francia vereség következtében az angolok megszerezték Louisianát, és sürgősen tájékozódniuk kellett a Mississippi völgyében fekvő hatalmas földterületekről. Ugyanabban az évben Londonban megjelent a Louisiana története angolul, de az új cím a szomszédos angol gyarmatok részeként említi: Louisiana avagy Virginia és Carolina nyugati részeinek története (The History of Louisiana, or of the Western parts of Virginia and Carolina). Az angol kiadás megkurtította és átszerkesztette az eredeti francia szöveget, mintha a korábbi ellenség szavait érintetlen formában nem tudták volna elfogadni. A fordításban La történelmi célokkal szemben még inkább előtérbe kerültek az üzleti szempontok. Az ismeretlen szerkesztő/fordító előszava elmagyarázta az angol olvasóknak, hogy a könyv segítségével „most nagy nyereségre tehetnek szert az országokból”, melyek „Nagy-Britanniát alanyi jogon mindig is megillették… mivel mások tapasztalataiból okulva busás hasznot hozó vállalkozásokba foghatnak”.

káros örökség

Az ökokritika számára látszólag semmi sem kevésbé vonzó téma, mint egy gyarmatosító célokat szolgáló, nyereségorientált szöveg. Az európai vágyálmok kivetítése Amerikára az őslakók kizsákmányolásához és a természet belső értékeinek lebecsüléséhez vezetett. Eldorádó vagy az északnyugati átjáró keresésekor az európai felfedezők bemutatták, hogy a mesés gazdagság kitartó bűvöletében milyen állhatatosan figyelmen kívül tudják hagyni az amerikai táj igazi arcát. A hírhedt mítoszok káros öröksége közismert, de kockázatos volna megtagadni ezeket a történeteket: fel kell ismernünk e mítoszok erős varázsát, és a mögöttük rejlő ambivalens vágyakat. A kifogyhatatlan természeti erőforrások mítoszaiban összekapcsolódnak a vad tájak, az emberi vágyak és a felfedezésekről szóló irodalmi művek. Ahogy Timothy Sweet a Gazdaság, ökológia és utópia a korai gyarmati ismeretterjesztő irodalomban (Economy, Ecology and Utopia in Early Colonial Promotional Literature) című munkájában kimutatta, a gyarmati ismeretterjesztő értekezések alapvető kérdéseket tisztáztak a társadalmi szerveződést és a természeti erőforrásokat illetően, sőt, az ökológiai és gazdasági erők összetett elméleteinek is helyet szorítottak.

„Louisianába érkezésem óta időmet arra próbáltam használni, hogy minden újdonságot megtanuljak, és figyelmemet arra fordítottam, hogy a társadalom számára hasznos tárgyakat kutassak fel”, mondja du Pratz a Történet első kötetének közepe táján. „Ezért elhatároztam, hogy az ország belsejébe utazom”, és ennek az utazásnak a célja, „hogy olyan felfedezéseket tegyek, melyekről senki nem mesélt még, és ha lehetséges, olyan dolgokat találjak, melyeket még senki sem keresett”. Érdekes és paradox kijelentés, mely az ehhez kapcsolható négy fejezettel együtt kimaradt az angol fordításból. Le Page du Pratz nem azt mondja, hogy ő az első, aki arra a vidékre utazik, inkább azt sugallja, ő az egyetlen személy, aki valaha is megpróbált (vagy megpróbál majd) odamenni. A fel fedezés-mese műfaja természetesen megkövetelte, hogy a szerző olyan területekről számoljon be, melyeket előtte egyetlen európai sem látott még, és Le Page du Pratz ennek a követelménynek ügyesen megfelel. Társainak már elutazás előtt elmagyarázza: „az a tervem… hogy elkerüljük a lakott területeket, és olyan irányba menjünk, amely ismeretlen és lakatlan; hiszen azért indultam útnak, hogy olyasmit fedezzek fel, amiről korábban senki sem tudott hírt adni”. Habár a könyv néhány részlete a Mississippi folyóról és a folyóparti ólomlelőhelyekről szól, az utazás nagy része egy ismeretlen prérin játszódik. Le Page egyszerre gyarmatosító és modern, szabad idejét a vadonban töltő turista – egyedül akar maradni a tájjal, és a természet egyedi megtapasztalását reméli. Ha úgy vesszük, minden egyes ember utazása egyedi, hiszen csakis „mások által nem említett felfedezéseket tehet”, ahogy ez az 1763-as fordításban szerepel. Ugyanakkor eleve reménytelennek tűnik olyasmit találni, melyet még senki sem keresett”, ha ez azt jelenti: később senki nem lesz képes ugyanazt felkutatni. És a kísérlet, hogy felfedezzen valamit, „amiről korábban senki sem tudott hírt adni”, magába foglalja logikai ellentétét is – vagyis amiről beszámol olvasóinak, azt az olvasók maguk nem fedezhetik fel. Ezek a finoman paradox sorok a gyarmatosítás és az ismeretterjesztő írás dekonstrukciójához vezetnek. Manapság az útikönyv műfajában egyesül a felfedezés-mese és az ismeretterjesztés, az egész együtt pedig festői tájakkal, pihenéssel, szellemi feltöltődéssel kecsegteti az olvasót/utazót, Akár egy útikönyvszerző, Le Page du Pratz az ősi vadon ígéretével csábít. Ám ahogy egy útikönyv sikere az olvasóknak ígért vadon végét jelentheti, Le Page szövege rávilágít a gyarmati ismeretterjesztő művekben rejtőző önellentmondásra, amikor végletes formában ábrázolja a gyarmatosítók vágyát, hogy megismerjék és kizsákmányolják a földet. Ez a kendőzetlen nyereségvágy megköveteli, hogy szatíraként olvassuk művét, és észrevegyük, az író-felfedező mennyire képtelen megragadni és érzékeltetni a táj értékét, és rávilágít a csapdára, amit topográfiai téveszmének nevezhetnénk: a szerző összetéveszti a földterületet az arról készült írással.

szatirikus túlzással kritizálja

Kijelentésével, hogy „a társadalom számára hasznos tárgyakat” akar felkutatni, Le Page du Pratz a gazdagság keresésére utal. Az első bekezdés az európai téveszmét gúnyolja, miszerint Amerika maga Eldorádó, ahol a lusta gyarmatosítók a vetés fáradságos munkája nélkül gyűjthetik be a termést: „az ember semmit nem láthat, ha otthon rostokol, és mégis azt hiszik, a föld majd kielégíti összes szükségletünket, készen tálalja minden gazdagságát anélkül, hogy kín keservesen megdolgoznánk érte”. Le Page du Pratz szatirikus túlzással kritizálja a természet tárgyiasítását, amikor útja elején kijelenti, „utamon pusztán a felfedezés kíváncsisága vezette lépteimet”, és a kirándulás elején ingerülten jegyzi meg; „hiába voltunk úton már több napja, figyelmemet nem ragadta meg semmi különös, ami az utazásom céljából érdekesnek tekinthető”. Csak ezután festi le az elragadó látványt: „az utunk során látott, lenyűgöző táj teljes joggal ihlette volna meg a legtehetségesebb festőket. Képzeletem gyönyörűségét lelte a természeti képben; a szép, széles mezőket természetes bozótosok szegélye díszítette, a szelíd gerincek alatti völgyeket erdők tarkították, melyek a legfélénkebb állatoknak is menedéket nyújtanak.” Úgy tűnik, Le Page du Pratz azt hangsúlyozza, hogy az újonnan felfedezett területek szépségének ismerete és a beszámolók kevésbé jelentősek, mint az onnan hozott értékes tárgyak. Ugyanakkor ironikusan is olvasható ez a rész, hiszen egy tárgy leírása és lelőhelye ugyanolyan értékes lehet, mint maga a talált tárgy, legalábbis azok számára, akik sohasem jutnak el oda és soha nem mondhatják magukénak. Mindez nem csupán a festői tájképek finom esztétikájára igaz, hiszen a természetleírásokat sem útikönyvként értékeljük Nem remélhetjük például, hogy Thoreau útvonalát követve bejárhatjuk a maine-i erdőket, mert ma már fakitermelő vállalatok birtokában és szigorú engedélyrendszer felügyelete alatt állnak. Ez a tény azonban csak vonzóbba teszi a leírásokat.

A gyarmatosítók felfedezés-meséje egyszerre hívogató és visszataszító. Amint Le Page du Pratz Natchez melletti farmján az útra készülődött, sok szomszédja jelezte, hogy „vele tartana az úton”, ő azonban visszautasította, hogy más telepest is magával vigyen. Szövege több magyarázattal szolgál: egyrészt „nekik (mármint a franciáknak) nincs türelmük és a fáradtságot sem bírják, és folyton azzal gyötörnének, hogy térjek vissza.” Másrészt nem akarta megkockáztatni, hogy lázadó alárendeltek végezzenek vele, mint Robert Cavelier de la Salle-Ial, amikor 1687-ben útra kelt, hogy a Mississippi torkolatát felkutassa. Harmadrészt – és ez a legfontosabb –: „Ezek az emberek kétségkívül mind azt gondolták, hogy ezzel az úttal megcsinálom a szerencsémet, és szerettek volna részesedni felfedezéseimből… Nem akartam társakat, mert senkivel nem akartam osztozkodni a tudás dicsőségén, melynek megszerzésén fáradoztam, és amelyet ettől az utazástól reméltem” Le Page dicsőségről és tudásról szól, mintegy ellentmondva a profitorientáltság vádjának, és hangsúlyozza: „helytelenül tették, hogy így gondolkodtak. Saját okulásomért és a köz hasznáért keltem útra”, – a köz természetesen az olvasóközönségre is vonatkozik.

lekicsinylő magatartás

Társak helyett Le Page du Pratz amerikai indiánokat, vagy ahogy ő nevezi, bennszülötteket (Naturels), „fáradhatatlan, erős, könnyen kezelhető őslakókat” választ. Megtervezi, hogy segítségükkel miként fedezheti fel a lehető legnagyobb területet. Míg hét bennszülött a csomagokat és a készleteket viszi, másik három felderítőként cirkál néhány kilométerrel a csapat előtt, jobbra és balra, és naponta háromszor füstjelekkel érintkeznek. Az őslakókat nem tekinthetjük vezetőknek, mert láthatóan semmiféle terepismeretük nincsen. Nem is lehetett, hiszen ez az a hely, „amiről korábban senki sem tudott hírt adni”. Az utazó nem sok hasznát látja az őslakók helyismeretének, ráadásul azok „féltek, hogy az idegen földeken eltévednek”. Inkább Le Page du Pratz gyarmatosító és gyakorlatias gondolkodásának megtestesítőiként jelennek meg, gazdájuk szándékainak teljes mértékben alárendelve. Félelmüket úgy oszlatja el, hogy megmutat nekik egy „tengerésziránytűt” és elmagyarázza működését, de akár figyelmen kívül is hagyhatjuk ezt az idejétmúlt, az európai technika fensőbbségét hirdető gyarmati toposzt. A Történet más fejezeteiben, például a Montcacht-apé nevezetű részben Le Page du Pratz ámulattal ismeri el őslakos szolgái kiterjedt földrajzi és természeti ismereteit. A bennszülöttek iránti lekicsinylő magatartás (például egyszer sem említi, melyik törzshöz tartoznak) újabb fogódzó a mű szatirikus olvasatához. William Cronon A vadon problematikája avagy visszatérés a hamis természethez (The Trouble with Wilderness; or Getting Back to the Wrong Nature) című művében felhívja a figyelmet a téveszmére, hogy az érintetlen területek lakatlanok és az indiánok nem is tartanak igényt rájuk. Úgy tűnik, Le Page du Pratz is hasonló gondolatot fogalmaz meg azzal, hogy nem beszél az indiánokról, és az európaiak és őslakosok számára egyaránt ismeretlen hely képzeletbeli jellegét hangsúlyozza.

Le Page du Pratz kutatását hamarosan siker koronázza. Először megszámlálhatatlanul sok fogolymadárra és bölényre bukkan, majd számos ásványt talál, elsőként lapis calaminarist („az ásványtanban jártasak tudhatják, mire utalok”) aztán gipszet. Több 16. és 17. századi amerikai felfedező aranynak hitt ásványokkal tért vissza Európába, de ezek értéktelen kődaraboknak bizonyultak. A hírhedt John Law az 1720-as években vállalatot alapított a gyarmati Louisiana ásványkincseinek kiaknázására, egy másik francia gyarmatosító, Jean Baptiste Bénard de la Harpe pedig az Arkansas folyónál tett felfedezőútjáról tért vissza érdekes beszámolóval valamiféle kemény kőről, melyet az általa Francia sziklának nevezett helyen talált. Később a Történetben Le Page du Pratz kigúnyolja a felfedezőket, akik állításaik szerint smaragdsziklát találtak az Arkansas mentén, és bár a felfedezőút vezetője magával vitt egy mérnököt és találmányát, amivel az értékes köveket darabokra törhették, visszatérésükkor egyetlen drágakövet sem tudtak felmutatni. Utazása során Le Page du Pratz maga is talál értékes ásványokat, de ezeket nem hozza haza. A felfedezett alapanyagból gipszöntvényt készít, így az ásványt nem tudja bemutatni, csak a felhasználás módját. Aztán talál egy darabka ólmot, amely fatörzs csonkjaként mered ki a földből, és bennszülött szolgáinak ad egy-egy darabkát. Nagy darab mészkőre bukkan, amelyet mérete miatt nem érdemes elmozdítani. Végül aranyra és vasra utaló jeleket vél felfedezni, de magukat az érceket nem találja. Ezek az értékes ásványok annyira beépülnek a tájba, hogy Louisianába vagy Franciaországba visszatérve semmit sem tud felmutatni belőlük.

A legfontosabb ásványleletre, egy „csillogó, éles, hüvelykujj nagyságú, négyszögletes kő”-re, „amilyet csak asztalos tudna ennyire szabályosra csiszolni” a felderítők vezetője hívja fel a figyelmét. Az ólomcsonkhoz hasonlóan „a kövek némelyike gerendavégként szögellt ki a földből, olykor fél méternél is magasabban”. A kristályt kovakővel üti össze, mire az „nagyobb szikrát vet, mint a legfinomabb acél”, ráadásul a kövön az ütközés legkisebb nyoma sem marad. A kristály az indiánoknak is megtetszik, de Le Page du Pratz igyekszik megakadályozni, hogy elvigyenek belőle: „attól tartottam, hogy a franciák, ha meglátják a köveket, ajándékokkal ráveszik a bennszülötteket, hogy felfedjék a lelőhelyet”. Ezért azt mondja a bennszülötteknek, hogy a kristály esztétikai és tűzcsiholó értéke nem annyira lényeges, mint ipari felhasználhatósága: „azzal sikerült meggyőznöm őket, hogy elismertem, szép kövek, de keményebbek a vasnál vagy a legedzettebb acélnál. Mivel munkálnák meg? Mire jók, ha nem csiszolhatóak?… Végül elértem, hogy eldobják az értéktelennek hitt köveket.”

esztétikai tökély

A kristály csak megmunkálása árán válik értékessé. Ha erre nincs semmiféle eszköz, természetes állapotában kell maradnia. A leírt darab azonban tökéletes formát alkot, és olyanokat is talál, „melyek hat oldalúak, erezetlenek, tükörsimák, teljesen áttetszők, és hibátlanok” Úgy tűnik, Le Page du Pratz a kristály megtalálásával rábukkant a „dolog”-ra, amit valójában keresett: a mesésen értékes természeti kincset megtestesítő tájra. De ha ezt a kincset nem lehet kitermelni, értéke elválaszthatatlan a magába záró tájtól. Ha a kristálynak az a sorsa, hogy ott maradjon, ahol van, a földben és a szövegben, akkor csak természeti és textuális csodaként értékelhető. A bennszülötteknek mondottak ellenére ezek a figyelemre méltó kristályok szertefoszlatják a nyersanyag és az előállított végtermék ellentétét. A szerző az esztétikai tökély törhetetlen megtestesítésére bukkant, amelyet semmiféle akarat sem tud a maga igényei szerint alakítani, csak készen lehet rálelni. A vágható, iparban és díszként használható gyémánttói eltérően az általa talált kristályok értékének és felhasználhatóságának mértékét korlátozná azok száma, formája, az elérhető darabok nagysága, és a telepesek arra kényszerülnének, hogy vágyaik meghunyászkodjanak a táj adottságai előtt. Akárcsak a nemes vadember, aki elkerüli, hogy kapcsolatba lépjen a telepesekkel, vagy az ember nem látta vadon, ezeknek a kristályoknak is az a sorsuk, hogy tiszták és érintetlenek maradjanak még akkor is, ha a róluk készült beszámoló erős vágyat ébreszt az olvasókban, hogy megtalálják, kiaknázzák és birtokolják a köveket.

A kőkristály a Louisiana története felfedezés-epizódjának metaforájaként is értelmezhető. A szöveg más részei gyakorlati földrajzi ismereteket közölnek, beszámolnak az amerikai indiánok kapcsolatrendszeréről, kereskedelméről, mely a francia, később pedig az angol telepesek számára hasznosak. A könyv fordítója különös figyelmet szentelt a kristállyal foglalkozó résznek és a még ismeretlen területek leírásainak, annak ellenére, hogy Le Page du Pratz rejtélyes prérijét minden oldalán a fikció kristályfalai szegélyezik, és az olvasás esztétikai élvezetétől eltekintve semmiféle hasznot nem lehetett húzni belőle. Miután ráveszi a bennszülötteket, hogy a kristálydarabkákat eldobják, Le Page du Pratz a következőket mondja: „mind eldobtam, ami a kezemben volt, kivéve azt az egyet, melyet észrevétlenül elrejtettem… Jómagam azonban pontosan megfigyeltem a felfedezett lelőhely szélességi fokát”. Ennek ellenére a szerző nem fedi fel a szélességi fokot az olvasónak, és Párizsba sem vitt a kristályokból.

Thomas More Utópiájának lakói az éjjeliedények és a rabszolgák láncainak készítésére használják az aranyat, hogy a fém alantas felhasználása megszüntesse fétisjellegét – ugyanakkor nagy mennyiségű aranyat halmoznak fel külkereskedelmi célra. Ahogy az Utópia is szatírának készült, Le Page du Pratz mesés beszámolója a piaci érték nélküli drágakövekről felfedi a telepesek kapzsiságát És ahogy Utópiát sokan létező országnak tartották, Le Page du Pratz is azt kockáztatta, hogy félreolvassák művét és a leleplezés helyett könyve a terület fetisizálásához vezet. A jólét vágya végül a mesélőt is megigézi: „megvolt az okom, hogy utazásomról hallgassak, és felfedezésemet a későbbi haszon reményében eltitkoljam”. Amennyiben hihetünk neki, ő találta meg az Újvilág kincsét, hiszen a szövegben nyoma sincs bennszülötteknek (útja során egyetlen indián települést sem említ), és háborítatlan állapotban hagyta ott a föld kincsét. A kristály a megváltoztathatatlan táj jelképe, bár a 18. századi Louisiana telepesei kiszipolyozták a földet, és a táj már akkor jelentősen átalakult. Bár Le Page du Pratz nem tudta kitermelni és eladni drágaköveit, könyve jól fogyott, és sokakat útnak indított, hogy Nyugaton kincsek után kutassanak.

kép | vecteezy.com