Bíró Béla

GODÓ HAZATÉR

2006 március

GODÓ HAZATÉR

Godó érkezését óriási sürgés-forgás előzte meg.

A társulat már napokkal korábban fényesre suvickolta a színház előcsarnokát, a nézőteret, az öltözőket. Nemcsak a takarítószemélyzet, a művészi állomány is odatette a derekát. Az irodalmi titkár a hirdetőtáblán – ez az egykori üveg mögé rejtett, apró lakattal lezárt faliújság volt – naprakész és jobbára hízelgő kritikákat állított ki. Igaz, a lakatok ’89 után eltűntek, de az irodalmi titkár igyekezett mindent a régi módon megjeleníteni.

Ki tudja, merre, merre visz a végzet…

Ceaușescu személyes közbenjárására

Az óvatosság különben indokolt volt. Godóról – aki a megüresedett színházigazgatói posztra kiírt pályázatot megnyerte – senki nem tudott semmit. Palmeresében (így hívják románul a sikerlistát) fantasztikus előadások szerepeltek. Egyik produkcióját a Comédie-Française is meghívta egy évadra, idehaza azonban még bemutatása előtt betiltották, így nem láthatta senki. Az 1982-es évad bérletes előadásaként játszották volna, de Ceaușescu (aki akkortájt még Nixon elnök, az angol királynő és más hatalmasságok közeli barátjának számított) személyes közbenjárására levették a műsorról. Itthoni előadásait sem látta a társulat vagy a helyi önkormányzat pályázat-lebonyolító szakértői közül senki. A bukaresti ismerősök pedig csak bizonytalan, ellentmondó információkkal szolgálhattak.

Annyit sikerült megtudniuk, hogy a Piatra-Neamț-i színház kezdeti felfutása is az ő nevéhez fűződött, előadásait azonban ott is betiltották, egy sem élte túl a népes közönség előtt játszott főpróbát. A színház gazdasági igazgatója (a volt káderes) szerteágazó kapcsolatai segítségével megtalált néhány egykori nézőt, de egyiküket sem sikerült megszólaltatni. Mikor megtudták, miről van szó, legtöbben a vezetőség küldte fiatal kolléga orrára vágták az ajtót, vagy csupa kétértelmű választ adtak. Kideríteni csak annyit sikerült, hogy feletteseik utasítására vettek részt az előadásokon, és a nyolcórás hivatali munka után legtöbbször az egészet végigaludták.

Nem csoda, hogy Godó, akinek magyarságához (sőt, bizonyos források szerint: harcias magyarságához) nem férhetett kétség (eredeti neve Gadó volt, de a román kiejtés Godóvá torzította), egyetlen társulatnál sem maradhatott huzamosabb ideig. Az m-i művelődési ház magyar műkedvelőjeként kezdte a hatvanas évek elején. (M-ben sikerült megtalálni szüleit és testvéreit, akik mind a szélső bal-jobboldali [értsd: nemzeti-kommunista) Nagyrománia Párt holdudvarába kerültek. A színháziakat csak az nyugtatta meg, hogy elmondták: a család fekete bárányával, a „bozgor”-ral az idők folyamán megszakítottak minden kapcsolatot, családnevüket is Gadău-ra változtatták.) Gadó (aki a szent keresztségben a János nevet kapta), s akit az okiratok jobbára Ioan Godo gyanánt emlegetnek, a moldvai Piatra-Neamț-ról Moldva kulturális központjába, iașiba (Jászvásár), s onnan Bukarestbe került. Szinte minden fővárosi társulatnál megfordult, betiltott előadásainak híre azonban mindenütt megelőzte, ezért a társulatok legjobb színészei és rendezői fogadták barátságukba. (Sajnos, őket sem sikerült szóra bírni. A legtöbben keserűen legyintettek: „Ne is beszéljünk róla…”). Igaz, akadt újságírónő, aki sokat sejtetően megsúgta nekem (hisz mondanom sem kell, a társulat régi barátjaként én is beszálltam a nyomozásba), hogy ha nem lennék magyar, sok mindent elmondhatna – de túlságosan tiszteli a magyarokat. (Hogy mennyire, azt egy bukaresti szállodai szoba meghitt magányában – elvégre egy magyarral ő sem állíthatott haza – magam is megtapasztalhattam. De az ágyban is hallgatott – továbbra is sokat sejtetően.) Hiába töprengtem, mit tehetett a magyargyűlölő román hatalom szegény Ioan Gadóval, amit még nyílt szívű barátnőm sem mondhat el, nem sikerült semmi konkrétum nyomára jutnom.

a gyógyíthatatlan világ ocsmányságai

Közismert, hogy Gadó egy teljes évtizeden át Párizsban működött. Az ottani román és magyar emigránsok körében tett szert komolyabb hírnévre. Román kapcsolatai miatt a magyarok hamar elidegenedtek tőle, a románok azonban szerették: nyitottabb volt, mint a többi emigráns. Hírnevéhez méltóan nyugaton is rettenthetetlennek bizonyult. Talán ő volt az egyetlen, aki nem félt. Pedig a hírhedt Szekuritáté még a Szabad Európa Rádió jól őrzött román munkatársai közül is szedett áldozatokat (állítólag Carlos, a rettegett terrorista is Ceaușescu zsoldjában állt egy ideig). Többé nem rendezett, de betiltott előadásairól és a rezsim egyéb szörnyűségeiről sokat mesélt a román emigráció legfontosabb találkahelyein. Alakját a híres román újságírónő, Monica Lovinescu, a román Szabad Európa vezető munkatársa időközben közismertté vált emlékirataiban is megörökítette: „Ő volt a társaság legszínesebb személyisége, magyarként az egyetlen, akiben minden fenntartás nélkül megbízhattunk. Ráadásul tökéletesen beszélt románul is. Műveltsége és tájékozottsága az otthoni dolgokban mindannyiunk számára nélkülözhetetlen lett. Nem tudtuk, miből él. Francia élettársának apja Franciaország egyik legnagyobb gyertyagyárosa volt, állítólag a nő tartotta el. De ennek soha nem jártam utána. Szeretett nagyokat enni, nagyokat inni, és mindig volt a tarsolyában egy-egy pikánsabb pletyka vagy politikai vicc. De nem beszélt sokat. Hagyta a másikat is beszélni. Ez a magyaroknál, akik közismert exhibicionisták, igazi ritkaság. És nemcsak hallgatni tudott, de meghallgatni is. Úgy követte a beszélőt, hogy minden gesztusa jelezte: odaadóan figyel, sőt, meg is érti, amit hall. Kérdései, közbevetései is arról tanúskodtak, hogy beszélgetés közben igazi társsá válik, olyan beszélgetőtárssá, akiről mindig álmodtál. Közben persze, szinte észrevétlenül irányította a társalgást. Az ember elengedhette magát. Aki vele volt, nem kellett, hogy szerepet játsszon. A szó szoros értelmében pihentető volt a társasága, így aztán számtalan barátja akadt. Sokan és sokat kérleltük, hogy rendezzen ismét, hiszen jól látszott: csodálatosan tud bánni az emberekkel. De nem állt kötélnek. Mi voltunk a közönsége. Az otthoni közönséghez, melynek fiatalságát áldozta, egyetlenegyszer sem juthatott el. Az idegenhez meg ő nem akart eljutni. Egyike volt a legkövetkezetesebb embereknek, akikkel sorsom összehozott. Mikor ’89 után visszatelepedett Romániába, hatalmas űr maradt utána. Igaz, neki is voltak ellenségei. Kinek nincsenek? Ezek azt állították… De minek szaporítanánk a gyógyíthatatlan világ ocsmányságait újabbakkal. Elég, ha kijelentem: én nem hittem és ma sem hiszek a szóbeszédnek…”

A hazatelepedés persze viszonylagos volt, hiszen egy ideig még több időt töltött Párizsban, mint odahaza.

csendes kis állás

Hogy miként szerzett tudomást a kis erdélyi városban, M-ben megüresedett színházigazgatói székről, és ez miért lehetett fontos számára, nem tudhatom, hiszen nemcsak a családjával, de senki mással nem tartott innen kapcsolatot. Ezt a csendes kis állást vélhette zaklatott pályája méltó lezárásának. Igaz, a pályázat elbírálásának napján csak fél órára maradt a városban, rögtön visszaautózott Bukarestbe. Kisebb-nagyobb ügyei még mindig odakötötték. Mély benyomást tett a bizottságra. A pályázati projekt, mely a román állam törvényei szerint román nyelven készült (hiába volt a színház, a bizottság minden tagja és a másik három pályázó is magyar), egyszerűen páratlan volt. Nemcsak Párizs érzett rajta, de a székelység gondjainak alapos ismerete is. A többi pályázó nem lehetett vetélytársa. Szokott módszerével a bizottság tagjait is ügyesen szóra bírta, így végül mindenki elégedett volt a meghallgatással.

Godó, hiszen hazatérése után hivatalosan is a Bukarestben ráragadt és Párizsban fogalommá vált művésznevet vette fel, 2006. január 15-én este fél hétkor érkezett meg a társulathoz. Az intézmény ajtajában a gazdasági igazgató és az irodalmi titkár fogadta, Katica, az első primadonna társaságában. Az alkalom méltó megünneplésére a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Beckett Godot-ra várva című színművének nagysikerű előadását hozta el M-be, a szintén világhírű kolléga, Tompa Gábor rendezésében.

De ez már egy másik történet.

kép | Godot-ra várva. Otomar Krejca rendezése, 1978. Fotó: Fernand Michaud.