Boda Zsolt

GLOBALIZÁCIÓ ÉS EGYENLŐTLENSÉG

1998 október

GLOBALIZÁCIÓ ÉS EGYENLŐTLENSÉG

A fenntartható fejlődés fogalmát népszerűvé tevő ENSZ-bizottság, amelyet Gro Harem Brundtand asszony vezetett, 1987-ben tette közzé jelentését Közös Jövőnk címmel, amiben meghatározta azokat az elveket és követelményeket, amelyek betartása elengedhetetlen (bár sokak szerint nem elégséges) ahhoz, hogy a Földet megmentsük a jövő generációk számára. A fenntartható fejlődés itt adott és általában széles körben elfogadott definíciójának két pillére a generációk közötti és a generáción belüli igazságosság követelménye. Ezúttal az utóbbiról, illetve annak fontos mozzanatáról, az egyenlőségről írok.

bizalomhiány

Bárhogyan határozzuk is meg az ökológiai gondolkodást, az nem lehet más, mint mélyen egyenlőség-elvű. A jogegyenlőség, a különféle javakhoz (így például az információhoz) való hozzáférés egyenlősége, valamint a túlzott jövedelmi, vagyoni egyenlőtlenségek kialakulásának elkerülése nemcsak etikailag kívánatos, s talán egyik legősibb morális tradíciónk modern megfogalmazódását jelenti (figyelemre méltó, hogy a vadászó—gyűjtögető társadalmak mélyen egalitariánusok1), de más okokból is kiemelt fontosságú. A több dimenzióban meghatározott egyenlőség valamilyen minimuma nélkül nem tartható fenn a modern társadalmak kohéziója, az emberek egymás iránti és politikai intézményeikbe vetett bizalma. Vagyis miközben az egyenlőség egészen gyakorlati síkon bizony még a hatékony környezetvédelmi politika megvalósíthatóságának is feltétele, a társadalmi jólétnek, az életminőségnek is alapvető eleme: a bizalomhiány, az egymás iránt érzett ellenséges beállítódás gyökere a betegségekre hajlamosító depressziónak.2 Ha pedig valóban ilyen fontos, akkor érdemes az egyenlőség ideálját ütköztetni korunk realitásával, a globalizációval, és megnézni, mi marad belőle.

Európa és Észak-Afrika, Wikimedia Commons

Annál is szükségesebb efféléken elmélkedni, mert a globalizáció hívei gyakran érvelnek amellett, hogy e világjelenséggel a „Nagy Kiegyenlítődés” hajnala hasad majd ránk: alig néhány évtized, és a bőség kosarából Asuncióntól Novoszibirszkig mindenki egyaránt vehet.3 (A továbbiakban elsősorban a globalizáció gazdasági és az egyenlő[tlen]ség jövedelmi vonatkozásaival foglalkozom.)

relatív sikerek

Kérdésünk tehát, hogy ceteris paribus, azaz minden egyéb változatlanságát feltételezve, a gazdasági globalizáció — különös tekintettel a nemzetközi kereskedelem és a külföldi tőkebefektetések szédítő fejlődésének jelenlegi trendjére — elősegíti-e a globális egyenlőtlenségek ma tapasztalható elképesztő mértékének4 csökkenését, vagy éppen ellenkezőleg. Hozhatók fel érvek amellett, hogy a globalizáció csökkenti a globális egyenlőtlenségeket: a nemzetközi gazdasági folyamatokba sikerrel bekapcsolódott, exportorientált gazdaságpolitikát folytató országok sora mutat fel évi 5-10 százalékos gazdasági növekedést. Két évtizede még Japán szolgáltatta a sikersztorit, újabban a „Kistigrisek”, majd a többi délkelet-ázsiai ország, Kínát is beleértve; Latin-Amerikából Chile, Mexikó és Brazília jelentkezik; Afrika ugyan csendes, ám a tudósítások szerint itt is azok az országok tudnak relatív sikereket felmutatni, amelyek követték a neoliberális recept előírásait: csökkentették vámjaikat, privatizáltak, és támogatták a külföldi tőkebefektetéseket. De elég, ha bekapcsoljuk a rádiót, és itthon is azt halljuk közgazdászainktól, hogy a szerkezeti változásokat végrehajtva, a deregulált és liberalizált magyar gazdaság immár „tartós növekedési pályára” állt, aminek áldásos hatásait nemsokára mindenki érezni fogja (értsd: a reáljövedelmek emelkednek).

Felvethető azonban egy (vagy inkább sok — de most maradjunk a jövedelmi egyenlőségek kérdésénél) alapvető probléma. Annak persze csak örülni lehet, ha csökkennek a jövedelmi egyenlőtlenségek a világban. Mégiscsak nonszensz, hogy a világ lakosságának húsz százaléka használja el az erőforrások nyolcvan százalékát; hogy a világ egyik felén mértéktelen pazarlás folyik, miközben az emberiség egynyolcada éhezik. De kérdéses, hogy a globális egyenlőtlenségek csökkenése (amennyiben valóban ez a trend) miféle lokális egyenlőtlenségeket takar. Sokan tartunk attól, hogy a feltételezett globális kiegyenlítődés csak a helyi egyenlőtlenségek elviselhetetlen növekedése árán megy végbe — ha egyáltalán.

A társadalmi egyenlőtlenségek ugyanis az elmúlt évtizedekben nőttek a fejlett országokban. Például a hatvanas években egy amerikai menedzser átlagosan tizenkétszer annyit keresett, mint egy szakmunkás, a kilencvenes évek elején ez az arány már hetvenszeres volt, ami adózás után akár százszorosra is nőhetett (az Egyesült Államokban ugyanis degresszív az adórendszer: minél többet keres valaki, arányában annál kevesebb adót fizet).5 A legalacsonyabb és legmagasabb jövedelmű csoportok között nőtt a távolság az Egyesült Királyságban és Franciaországban éppúgy, mint Svédországban. Hazánkban hasonló tendenciáról számolnak be a szociológusok: a kilencvenes években nemcsak a lakosság leggazdagabb és a legszegényebb rétegei között nőtt a jövedelmi különbség, de elmélyültek a regionális egyenlőtlenségek is. Budapesten durván négyszer annyi az egy főre jutó jövedelem, mint Szabolcsban, ami nagyobb, mint az Észak- és Dél-Olaszország közötti, súlyos politikai problémaként kezelt különbség.

Van azonban egy jelentős eltérés hazánk és a nyugat-európai országok helyzete között. Nálunk a jövedelmi egyenlőtlenségek elmélyülése gazdasági recesszióban következett be, ami sok mindent megmagyaráz. Franciaországban és az Egyesült Államokban a reálbérek az elmúlt húsz évben gyakorlatilag stagnáltak, illetve az iparban csökkentek (!), miközben ezek a gazdaságok egészében mintegy másfélszeresükre nőttek. Persze voltak stagnáló, sőt csökkenő termelést felmutató évek, és az időszak egésze a gazdasági növekedés szempontjából akár kudarcnak is minősíthető az ötvenes-hatvanas évek nagy fellendüléséhez képest; de azért ez mégsem hasonlítható például a magyar recesszióhoz.

Kína, Korea, Japán, Wikimedia Commons

A kilencvenes évek pedig már kifejezetten sikeresnek mondhatók az amerikai gazdaság számára, ám az egyenlőtlenségek mélyülésén ez sem segített. Hogy is van ez? És főleg: hogyan lesz?

Erre a kérdésre különösen Európában keresik lázasan a választ. A jóléti állam csődje mind világosabb: a nagy állami újraelosztó rendszerek és azok deficitje egyre súlyosabb koloncként csüng a versenyszférán, miközben a társadalom differenciálódását már így sem képes feltartóztatni. Mindez bizonyára sokféle, és talán országonként is változó okra vezethető vissza. Többek szerint azonban a gazdasági globalizáció nem kis szerepet játszik az egyenlőtlenségek kialakulásában és elmélyülésében, és ez a hipotézis még akkor is figyelmet érdemel, ha — véleményem szerint — még nincs megfelelően adatolva és bizonyítva.

többféle kapitalizmus

A piaci gazdálkodás a múlt század folyamán vált meghatározóvá az európai országok gazdaságában, jóllehet a piaci termelés és csere egyes formái már időtlen idők óta léteznek. Ha áttekintjük a kapitalizmus működését, arra juthatunk, hogy a piaci gazdálkodás néha csökkentette a társadalmi különbségeket, máskor viszont kiélezte, illetve új törésvonalak mentén új egyenlőtlenségeket hozott létre. Úgy látszik, ebből a szempontból is többféle kapitalizmus létezik. Pierre-Noël Giraud francia közgazdász amellett érvel, hogy a kapitalizmus egyenlőtlenségeket növelő vagy csökkentő hatása nagyrészt attól függ, milyen súlyt képviselnek az általa nomádnak, illetve helyhez kötöttnek nevezett tevékenységek az adott gazdaságban6. A helyhez kötött tevékenységekre jellemző, hogy a szükséges erőforrások (tőke, munka, föld) tekintetében főleg a helyi kínálattól, az előállított termék vagy szolgáltatás értékesítése szempontjából pedig a helyi kereslettől függ.

A nomád tevékenységre ilyen lokális kötöttségek csak kevéssé hatnak: a gazdasági „nomád” tipikus képviselője a nemzetközi tőkepiacok spekulánsa, vagy az a kereskedő, aki ott vásárol, ahol a legolcsóbb és ott ad el, ahol a legkedvezőbb. Giraud szerint a közgazdasági elemzésekben megfelelő helyet kellene biztosítani a territorialitás mozzanatának, hiszen ez alapvető jelentőségű a társadalom jólétének alakulása szempontjából.

Giraud különbségtétele Fernand Braudelnek a 15—18. századi európai gazdaságról adott elemzésében található kapitalizmus–piacgazdaság fogalompárból nő ki. Braudel szerint a korai kapitalizmus kialakulásának korában világos különbség regisztrálható egyfelől a helyi, regionális igények kielégítésére szakosodott kistermelők és céhes iparosok tevékenysége (a „piacgazdaság”), másfelől a nemzetközi hitelezést és árumozgásokat irányító hatalmi-gazdasági centrumok ügyletei (a „kapitalizmus”) között.7 Mivel Giraud szerint Braudel fogalomhasználata több szempontból is problematikus, azt javasolja, használjuk helyette a lényegretörőbb és általánosíthatóbb helyhez kötött és nomád elnevezéseket.8 A társadalmi egyenlőtlenségek felől közelítve a kérdés, hogy mi ezek egymáshoz viszonyított jelentősége egy adott gazdaságban. Giraud tétele szerint ceteris paribus annál kisebbek lesznek a társadalomban tapasztalható jövedelmi egyenlőtlenségek, minél kisebb a nomád tevékenységek súlya a gazdaságon belül.

A Braudel által is tanulmányozott korai kapitalizmusban például a nomád tevékenységeknek hatalmas jelentősége volt. Amerika aranya, a Kelet fűszerei és selyme, Észak-Európa szőrméje, kátránya és borostyánja olyan hatalmi-gazdasági központok közvetítésével áramlott és került elosztásra Európában, mint Velence, Genova, Amszterdam és London. Ezeknek a városoknak az elképesztő hatalma és gazdagsága (Amszterdam fénykorában, a 17. században az európai hajók fele a holland város flottájához tartozott) kizárólag attól függött, hogy az általuk irányított kereskedelmi világhálózat éppen mennyire volt sikeres, és szinte semmi köze nem volt ahhoz, hogy az adott ország vagy régió gazdasági teljesítménye hogyan alakult.

Hollandia, Wikimedia Commons

Ugyanez igaz a hálózat tagjaira is: egy dalmát hajóskapitány jóléte nőtt, ha Velence új piacokra tett szert, és csökkent, ha mondjuk a törökök miatt visszaesett a kereskedelem — mindenesetre nem állt összefüggésben azzal, hogy a környékbeli parasztok mennyit termeltek és mekkora jövedelmük volt. Vagyis a helyi jövedelmi különbségek ugrásszerűen megnőttek: akik be tudtak kapcsolódni egy-egy világhálózatba, mesés vagyonokra tettek szert, míg a társadalom nagyobb részének jövedelme csak igen lassan nőtt.

technikai fejlődés

A hosszú 19. század az ipari kapitalizmus kialakulásának kora, amely egyszersmind a helyhez kötött piaci tevékenységek előretörését is jelentette. A gazdasági növekedés motorja a technikai fejlődés mellett a belső, nemzeti piacok (Németország, Olaszország) egységesülése, és bár a két világháború közötti időszak felől visszatekintve a 19. század vége a szabadkereskedelem virágkorának tűnt, valójában a nemzeti terméknek viszonylag kicsi, jóllehet az első világháborúig növekvő része került nemzetközi forgalomba.9 Ennek megfelelően a társadalmi különbségek csökkenését kellene konstatálnunk. Nos, a 19. század e tekintetben összetett képet mutat. A nemzeti kapitalizmusok kialakulása, a gyors ütemű iparosodás szép kis vagyonokat teremtett az egyik oldalon, míg a városokba áramló pauperizálódott paraszti tömegek elrettentő nyomorba kerültek a másikon. Ugyanakkor az időszak végére az egyenlőtlenségek ollójának szétnyílása megállt: az Európa legtöbb országában bevezetett szociális törvényeknek is hála a munkások helyzete javult, míg a parasztok (akik még a század végén is a lakosság 30-40 százalékát tették ki a kontinens nyugati országaiban) jövedelme az időszak alatt folyamatosan nőtt. A társadalmi egyenlőtlenségek a legkövetkezetesebben szabadkereskedelmi politikát folytató Angliában nőttek a legjobban. Végül a 19. században kezdődik a globális egyenlőtlenségek kialakulása: míg az időszak elején Európa, Amerika és Ázsia becsült egy főre jutó GDP-je egyformán 200 dollár körül alakult (1965-ös árakon számolva), a századfordulóra az iparosodott országok és a világ többi része között majdnem négyszeresére nőtt a jövedelmi különbség, az előbbiek folyamatos évi 1-2 százalékos gazdasági növekedésének következtében.

A globális különbségek kialakulásának, valamint a társadalmi különbségek csökkenésének párhuzamos tendenciái a Giraud által „első 20. századinak nevezett időszakban, 1920 és 1970 között folytatódtak. Ne feledjük, hogy a roosevelti New Deal, valamint az európai országok szocialista vagy éppen fasiszta kormányzatainak szociális programjai és erőteljes redisztribúciós törekvései már a jóléti állam kialakulása felé mutattak, még akkor is, ha a folyamat igazából csak a második világháború után bontakozik ki. Ez a korszak egyértelműen a „helyhez kötött” gazdaság primátusát jelenti a „nomád” tevékenységekkel szemben: a húszas években visszaesett világkereskedelem majd csak valamikor a hatvanas években éri el századfordulós volumenét. Megvalósul Henry Ford jelszava: a munkásokat meg kell fizetni, hogy meg tudják vásárolni azokat az autókat, amelyeket ők állítanak elő, hiszen a növekvő reáljövedelmek által generált kereslet fűti a termelés motorját.

Ez az időszak, amelyet a gyors gazdasági növekedés, a reáljövedelmek emelkedése és a társadalom jövedelmi különbségeinek csökkenése (és a globális egyenlőtlenségek kialakulása) jellemzett, és amelyet a franciák a háború utáni évekre utalva a „Dicsőséges Harminc” elnevezéssel illettek, véget ért. Kimúlásában, akárcsak megszületésében természetesen sok tényező közreműködött; Giraud szerint azonban a „nomád” tevékenységek e szomorú véggel párhuzamosan zajló terjedése nem egyszerűen véletlen egybeesés, hanem oksági összefüggés.

India, Wikimedia Commons

Az elmúlt húsz évben kibontakozó gazdasági globalizáció nemcsak „mennyiségi” oldalról érdemel figyelmet. Azaz nem csupán az érdekes, hogy a nemzetközi kereskedelem vagy a külföldi tőkebefektetések üteme felgyorsult és túlszárnyalja a gazdaság növekedési rátáját, hanem hogy miféle kereskedelemről és befektetésekről is van szó. Multinacionális vállalatok például régóta léteznek, de korábban jellemzően egy-egy speciális erőforrás kiaknázására szakosodtak, vagy a leányvállalatok relatív önállósággal tevékenykedtek — erre jó példát nyújtanak a Ford vagy a GM a hetvenes években Európában gyártott autói, amelyeknek kevés közük volt az amerikai típusokhoz. Manapság a multinacionális cégek olyan globális hálózatokként működnek, amelyeken belül intenzív erőforrás (tőke, tudás, információ) áramlás zajlik (ami azért nem zárja ki a termékek részpiacok szerinti differenciálását). A kereskedelem fokozottan jelent ágazaton belüli árucserét, azaz a klasszikus közgazdasági modellekkel szemben az országok nem egy-egy termék előállítására szakosodnak, hanem ugyanolyan termékeket adnak el egymásnak: a franciák Airbust szállítanak Amerikába, míg az európai légitársaságok nagy számban veszik a Boeinget. A technológiai fejlődés elképesztő lökést adott a globalizációs tendenciáknak, hiszen a szállítás és a kommunikáció költsége rohamosan csökken: ma nagyjából ugyanannyiba kerül Koreából hajón elszállítani egy autót Európába, mint Spanyolországból kamionon elvinni Svédországba. Egy angol fogorvos nyugodtan megteheti, hogy maláj fogtechnikusokkal dolgoztat, hiszen még ha háromszor megutaztatják is oda-vissza a műfogsort London és Kuala Lumpur közt, akkor is olcsóbban jön ki, mintha Angliában készült volna. Egy amerikai ügyvéd megteheti, hogy hong-kongi gépírónőket (is) foglalkoztasson: amíg ő alszik, a Föld túlsó felén gépelik a faxon átküldött kéziratát, amit reggel a számítógépéből kinyomtat. Vagyis a kereskedelem mindinkább a szolgáltatások kereskedelmét is jelenti: a banki adminisztráció folyhat Mexikóban, a számítógépes programozás Indiában, egy új Ford-modell designjának kialakítása Olaszországban és így tovább.

versenyeznek

Mi következik mindebből az egyenlőségre? Könnyű kitalálni. Mindazok, akik a világpiacon versenyképesek, relatíve magas, vagy akár kiugró jövedelemre tehetnek szert, hiszen keresetüket nem korlátozza országuk gazdaságának jövedelmi szintje, míg a „helyettesíthetőket” vagy helyettesíteni fogják, vagy meg kell elégedniük alacsonyabb bérrel. Az amerikai vagy a német munkások a kínai, a mexikói vagy éppen a magyar munkásokkal versenyeznek, akik majdnem ugyanolyan (és folyamatosan javuló) minőséget tudnak előállítani, mint ők, de tizedannyi fizetésért. Erre a kihívásra a fejlett országok — úgy tűnik — kétféle választ adhatnak: vagy hagyják csökkenni a béreket, vagy elviselik a munkanélküliség növekedését. Amerika és Anglia liberális tradícióinak megfelelően az előbbit (aminek következtében az amerikai ipari munkások reálbérei 25 százalékkal csökkentek az elmúlt évtizedben), Nyugat-Európa többi országa a másodikat választotta. Mindkét megoldás az egyenlőtlenségek növekedéséhez, egyes társadalmi rétegek leszakadásához vezet. A harmadik megoldás persze az volna, ha képzéssel, fejlesztéssel minél több embert lehetne „helyzetbe hozni”, a világpiacon verenyképessé tenni, és bár sok jelenség mutat efelé, úgy tűnik, egyelőre az így teremtett új állások száma, illetve az elért jövedelem-növekedés társadalmi szinten nem tudja ellensúlyozni az elvesztett állásokat és jövedelmeket.

Félő, hogy a globalizáció nem csupán a fejlett országokban növeli a jövedelmi egyenlőtlenségeket. Akik nem így gondolják, azok a „kistigrisekre” szoktak hivatkozni: ezekben az országokban valóban nemcsak jelentős gazdasági növekedés, de jövedelmi kiegyenlítődés is végbement (Japánt eleve az egyenlőség jellemezte). Igen ám, csakhogy erősen kérdéses, meg tud-e ismétlődni ez a modell a többi fejlődő országban. Dél-Korea, Tajvan, Hongkong és Szingapúr kicsi államok, amelyeket összesen néhány tucat millióan laknak. A sikeres exportorientált gazdaságpolitika jövedelmei valóban „lecsurogtak” a társadalom széles rétegeihez. Ez nehezen történhet meg Kína, India és a többi fejlődő ország milliárdos tömegeivel. Ma az OECD fejlett ipari országaiban mintegy százmillióan dolgoznak az iparban: ha a világ teljes ipari termelése áthelyeződne a nagy fejlődő országokba, és teremtene mondjuk kétszázmillió munkahelyet, az még mindig csekély volna a lakosság milliárdos tömegeihez képest. A jövedelmek „lecsurgása” csak igen mérsékelt hatású lehet; inkább a korai kapitalizmus logikája fog megismétlődni, vagyis mindazok, akik egy világhálózatnak dolgoznak, relatíve magasabb jövedelemre tehetnek szert, függetlenül attól, hogy az őket körülvevő társadalom jóléte miként alakul. Jövedelmük csak attól függ majd, hogy az őket dolgoztató világhálózat milyen sikereket ér el a világpiacon. Itt most nem térhetünk ki arra, hogy ez milyen hatásokkal jár a társadalmi összetartozás, a szolidaritás érzésére vagy a politikum legitimitására.

Európa, Wikimedia Commons

Az elkövetkező évtizedek tehát valószínűleg a társadalmi egyenlőtlenségek növekedését hozzák még az olyan országokba is, ahol a gazdaság nő (a remények szerint ilyen lesz Magyarország is). Az oktatás, a kutatás-fejlesztés, a kisvállalatok támogatásával talán elérhető, hogy mind többen legyenek globálisan versenyképesek; a jövedelmek újraelosztásával, az elmaradott térségek fejlesztésével csökkenthetők a társadalmi különbségek, azonban a nyugat-európai országok tapasztalatai szerint mindezen állami közpolitikák hatékonyságának a globalizáció kérlelhetetlen logikája szab szűk kereteket.

belső kereslet

Sokak reményei szerint persze a globalizáció elindította gazdasági növekedés csak a kezdő lökést adja meg ahhoz, hogy a fejlődő országok Európának az „első 20. században” megtett útjára lépjenek, azzal elindulhasson a belső kereslet generálta gazdasági növekedés. A globális piac ugyan egyelőre a kínai munkás bérét is alacsonyan tartja (csak a kínai paraszt jövedelméhez képest tűnik soknak, amit keres), de lassan így is képes lesz megvásárolni élete első… ha nem is Fordját, de robogóját. Végső soron Kína vagy India számára a cél nem az, hogy Tajvant utánozza, és a világot elárasztva exporttermékeivel tegyen szert extrajövedelmekre — ez, mint láttuk, már csak méretük miatt sem lehetséges. A cél, hogy az európai országok fejlődési modelljét ismételjék valahogyan, és a termelékenység-növekedés révén elért gazdasági növekedés az egész társadalom számára jólétet és viszonylagos jövedelmi egyenlőséget teremtsen. Európának ehhez száz évre volt szüksége. Kínának talán elég lesz ötven is.

Addig azonban, ismétlem, a társadalmi különbségek növekedése valószínűsíthető ennek minden nyomasztó következményével együtt.10

 

 

1 Erről lásd: http://ligetmuhely.com/liget/john-gowdy-vissza-a-jovobe-es-elore-a-multba/
2 A SOTE Magatartástudományi Intézete 1988-ban és 1995-ben végzett országos felmérést az emberek ellenséges beállítódásának, a depressziós tünetegyüttesnek és a megbetegedéseknek az összefüggéséről. Eredményeik szerint az elmúlt években hazánkban jelentősen nőtt a depresszióval küszködök száma (a lakosság 15 százaléka közepes vagy súlyos depressziótól szenved); a depresszió elterjedése egyértelmű összefüggést mutat a megbetegedések számával, a mások iránti ellenséges beállítódással. A tünetegyüttes területi megoszlását tekintve figyelemre méltó, hogy a gazdasági nehézségekkel küzdő észak-keleti régiókban gyakoribb, míg a nyugati megyékben ritkább az előfordulása. Lásd a Kopp Máriával készült interjút a Népszabadság 1998. január 17. számában.
3 Egyébként a Közös Jövőnk is tartalmaz efféle illúziókat, és üzenete (mint minden politikai dokumentumnak) kompromisszumos. A méltányosság fontosságának hangsúlyozása és az ökológiai korlátok kiemelése mellett a globalizáció neoliberális ideológiájának is tesz engedményeket: nemcsak a gazdasági növekedést láttatja szükségesnek, de a szegény országok fejlődését a fejlettek gazdasági növekedéséhez köti.
4 1990-ben a fejlett országokban Kelet-Európával együtt nyolcszor olyan magas az átlagos életszínvonal, mint a világ többi részén. Az Egyesült Államokban hússzor akkora, mint Indiában, Japánban kilencszer magasabb, mint Kínában. Lásd World Bank: World Development Report (Washington, D.C., 1995).
5 R. Reich: The Work of Nations (New York: Knopf, 1991).
6 P.-N. Giraud: L’inégalité du monde: économie du monde contemporain (Paris: Gallimard, 1996). A továbbiakban nagyrészt e műre építek.
7 Lásd Fernand Braudel: Civilisation matérielle, économie et capitalisme, XVe—XVIlI° siécles (Paris: Armand Colin, 1979). Braudel a piacgazdaság e két formája mellett természetesen megkülönbözteti az önellátásra szakosodott termelést, amit ő „anyagi civilizációnak” nevez.
8 David C. Korten (a Liget 1997/4. számában is ismertetett) könyvében hasonló (bár Giraud eljárásával ellentétben egyértelműen morális felhangokat és értékítéletet hordozó) distinkciót alkalmaz a nemzetközi vállalatokkal kapcsolatban. Szerinte érdemes megkülönböztetni azokat a nemzetközi vállalatokat (Korten ezeket nevezi transznacionális vállalatoknak), amelyek fokozottan tekintettel vannak annak az országnak a gazdasági, kulturális stb. adottságaira, ahol működnek, és céljuk, hogy a helyi igények kielégítésére szakosodva, hosszú távra tervezve integrálódjanak a gazdaságba azoktól (Korten fogalomhasználatában a multinacionális cégektől), amelyek „világpiacra” termelnek, rövid távra terveznek, és csupán gyors hasznot remélnek az adott helyen elérhető erőforrások kiaknázásából.
9 Az újabb értelmezések szerint (Lenin tézisével szemben, hogy a kolonializmus a kapitalizmus szükségszerű velejárója) a század végén zajló gyarmatosítási versenyfutás sokkal inkább tekinthető politikai, mint gazdasági vállalkozásnak. E tekintetben a régi gyarmatosító Anglia ugyan kivételnek mondható, de a többi nyugat-európai ország 1900 és 1938 között mindössze a termelésének kevesebb, mint egy százalékát exportálta gyarmataira.
10 Ha viszont addig eljutunk, más problémák jönnek. Hát igen, a Föld-űrhajó korlátai és a bioszféra teherbíró képességének végessége. Kétmilliárd ember, amint autóval diszkóba jár és hamburgert eszik…
felső kép | Humoros diplomáciai térkép Európáról és Ázsiáról, Wikimedia Commons