Pethő Bertalan

GLOBÁLIS BÁRKA

1992 ősz

GLOBÁLIS BÁRKA

„Mert megbántam, hogy alkottam őket” — ekként summázta indokait az Úr, midőn elhatározta, hogy eltörli a Föld színéről az embert, a többi élőlénnyel együtt. Indokainak két csoportját ismerjük meg Mózes könyvéből. Az egyikben az emberi gonoszság elhatalmasodásával és emiatti elszomorodásával érvel az Úr. Ha visszagondolunk a paradicsombeli bűnbeesés történetére, akkor a gonoszságot szoros kapcsolatban találjuk a tudással. Erről az összefüggésről azonban nem szól az özönvíz története; a gonoszság elhatalmasodását abban láttatja, hogy erőszakossággal telt meg a Föld. Az indokok másik csoportja mégis ráirányítja a figyelmet a tudás motívumára. Az Úr ugyanis azt veszi rossz néven az embertől, hogy leányaira szemet vetettek az istenfiak, és olyan gyermekek születtek, akik felnőve „vitézkedők” lettek, és „akik ősidőktől fogva hírnevesek voltak”. Nem valószínű, hogy az istenfiakkal, az angyalokkal közösködés csak a harci kedvet, az agressziót növelte az emberben. Hiszen alkalma nyílott így — Földényi F. László (http://ligetmuhely.com/a-barkabol-kiszorultak/) az Úrral való konfliktus szempontjából követi ezt a vonulatot — határainak bővítésére, sőt átlépésére. Szinte második bűnbeesésről beszélhetünk. Az első, a tudás fájáról szakított gyümölcs élvezetével, emberszabású és ember-perspektívájú ismeretekre nyitotta fel a szemét. Feltűnt a mezítelenség, megkülönböztethetővé vált jó és rossz, majd a Paradicsomból való kiűzetés után képes volt az ember, hogy — arcának verítékével ugyan, de — megtermelje magának, ami megélhetéséhez szükséges. Behatároltsága mindennapi életében volt szüntelenül érezhető; történelmileg, emlékezetében a keserves földi élet és az egykori, elveszett Paradicsom közötti határ tudatában. Az angyalokkal közösködés ennek a határnak az áthágásához segíti az embert. Isteni lények és emberek kereszteződéséből „vitézkedő óriások” születnek, akik a görög mitológiából ismert — és a Paradicsomnak megfelelő Boldogok Szigetére illetékes — héroszokhoz hasonlóan maguk is mutatnak isteni tulajdonságokat. Többlettudásuk van a közönséges emberi tudáshoz képest, kitörhetnek az ember köré — büntető isteni akaratból — szabott szorongató korlátok közül, átjárásuk van az Úr felé, az eredendő behatároltságon túlra. Gonoszságuknak ez az immár nem csupán a csábító kígyó szimbolikájában, hanem ténylegesen szexuális eredetű határátlépése számít az Úr ítélőszéke előtt, aki az ember fölé növő emberen bosszulja meg magát a vízözönnel. Noé ártatlanságával érdemli ki a kegyelmet. Kimondatlanul bár, de ott lappang a bibliai szöveg hátterében Noé földhözragadtsága. Semmit nem visz magával a vitézkedő hősök tudásából; még arról sem esik szó, hogy ezek a hősök próbálkoztak bejutni a bárkába, vagy valamilyen más módon igyekeztek menekülni a pusztító ár elől. Noét csak az első bűnbeesés terheli, és kivételezettségét éppen annak köszönheti, hogy ezt a terhet zokszó és lázadás nélkül magára veszi.

elég, ha beszáll

Noé természeti ember volt. Körülbelül abban az értelemben, ahogyan a 18. században ébredő civilizációkritika képviselői — elsősorban Rousseau — képzelték a természeti embert. Tudását génjeiben hordta, képességeit érzékszervei és izomereje révén fejtette ki, harmóniában állt a környező világgal, amint a környező világ is vele, és nem szorult arra, hogy emberi mivoltának kibontakoztatásához és őrzéséhez külön, önös, természetidegen vagy éppen természetromboló leleményeket vegyen igénybe. Közössége sem terjed túl háza népén, életterét a környezetében élő állatok és növények népesítik be. Nincs gondja azzal, mit vigyen a bárkába. Elég, ha beszáll és szólítja övéit; a természeti lények maguktól követik a hívó szót és hetesével vagy párosával — aszerint, ahogyan az Úr tiszta és tisztátalan osztályba sorolja őket — vonulnak be utána. Noénak nem kell törődnie sem a társadalmi együttélésben felhalmozódó szabályok, szokások, etikai normák átmentésével, sem a technikai ismeretek begyűjtésével. A fejlett, többedik generációs társadalmi médiumokkal jellemzett civilizáció felől visszatekintve Noé mintha még mindig a Paradicsomból való kiűzetés startvonalánál állna, a civilizációtörténet kezdetén. Halászat, vadászat, földművelés, eszközkészítés, eszközhasználat és együttélés fortélyaival nem törődik, a mesterségeket nem igyekszik számba venni, arra sem kap parancsot, hogy azok egy-egy jeles képviselőjét magához vegye. Noé ártatlanságának ez a spontán nembeliség a másik aspektusa. Egymagában, illetve házanépe és környezete társadalmi sejtjében képviseli az egész emberiséget. Külön tanulás, erőfeszítés, körültekintés nélkül. Nemcsak a vitézkedő hősök határmeghaladó tudásával nem rendelkezik, hanem a civilizálódás ekkorára már kétségtelenül befutott szakaszának eredményei is csupán ösztönösen élnek benne. Az eredendő határoltságban berendezkedő, műves, gyarapodó, terjeszkedő ember történelmileg kifejlődő képességeinek és közösségileg hagyományozódó jártasságainak a naívja. Kiválasztottságának, túlélésre kiszemeltségének ez a határoltságon belüli naivitás lehet a másik indoka. A gonoszság és az erőszak médiumairól éppúgy nem esik szó az Úr pusztító szándékának indoklásában, mint a Földön már elszaporodott ember tág értelemben vett műveltségének médiumairól. Noé kivételes istenességének mintha éppen ez a hanyagolás lenne a záloga. Úgy látszik, hogy az Úr nem csupán azért bánta meg az ember teremtését, mert az ember eredendő határainak áthágására vetemedett, és az isteni szubsztanciából is részt követelt és szerzett magának, hanem azért is, mert a saját határai között is a vártnál vagy a megengedettnél erőteljesebben artikulálta magát. Minden jel arra mutat a vízözön megrendezésében, hogy az ember kétszeresen vonta magára az Úr haragját: határmeghaladó merészsége és civilizációs haladása miatt. Noé pedig éppen azzal érdemelte ki a kegyelmet, hogy mindkét szempontból ártatlannak, sőt ártalmatlannak bizonyult. Természeti ember volta egyszerre mentesség az isteni szférába avatkozástól, és a civilizációs fejlődés lefokozása, visszavonása. Túlélése nagy gazdagság ugyan — hiszen ne feledjük, az Úr az állatoknak és a növényeknek, vagyis az ember természeti környezetének is megkegyelmezett —, mégis az emberiség addigi történelmének eltörlése.

Giovanni Benedetto Castiglione: Noé bárkája előtt, Wikimedia Commons

A 20. század végi conditio humana kockázata szintén a túlélés, feltételei azonban merőben mások, mint Noé idejében. Csak a bárka analógiája találó. Abban az értelemben, hogy a Föld egésze vált a túlélés bárkájává. Az ember egyre sűrűbben lepi el a Földet, miközben egyre inkább fel- és átdolgozza természeti környezetét és beszűkíti saját életterét. Bolygónk az ember saját felelősségével és munkájának eredményeképpen vált a Holnap hajójává. A civilizáció akkorát fejlődött, hogy az ember épített és berendezett környezetéből az ember fölé tornyosuló hatalmassággá, civilizátummá vált. Betölti a Létet, melyben egykor az Úr sejlett. Fenntartására és fejlesztésére fogja a vele szemben eredetileg fölérendelt embert, aki persze folyvást hasznot is húz belőle, és többé nem iktatható ki. A civilizátum főhatalma miatt nem lehetséges többé visszatérni a természethez, és hozzáférni a transzcendenciához. A természet annyira megváltozott az ember tevékenysége során, hogy sokkal inkább művi, mesterséges, semhogy a csupasz, természeti mivoltában lévő embert keblére fogadhatná. Másfelől az ember is annyira átalakult civilizációjának kimunkálásával, hogy természeti mivolta ideálként sem képzelhető. Visszaút e kettős okból nincs többé. A kivezető utakat pedig éppen a civilizátum állja el. Menekülni csak előre, a belsejében nyíló utakon lehet, egyre haladottabb technikai médiumok létesítésével és használatával. Kataklizmát sem idézhet elő — úgy tűnik — más erő, mint amelyik a civilizáció fejlődésével halmozódott, illetve szabadult fel, pl. nukleáris energia formájában, ha ügyetlenül, elővigyázatlanul vagy gonosz indulattal nyúl hozzá az ember — de akár véletlen baleset következtében is. Az Úr intő szava, ha egyáltalán szól még, nem hatol át már a civilizátum erőművén. Mint ahogyan az ember sem keresheti az isteni szubsztanciát, a transzcendenciát másfelé és másutt, csakis technikai médiumainak közvetítésével és fejlesztésük irányában. Elmondhatjuk, hogy ami a bűnhődés és a túlélés esélyeit illeti, az ember a saját istenévé vált. Történelmileg felnőtt és önhatalmú lett, miközben egyre nagyszerűbb létesítményeinek gazdájából egyszersmind ezek foglyául esett. Rajta múlik, mit kezd magával, de saját tehetőssége korlátozza. A többmilliárdos populáció mint egyetlen (poszt)modern Noé köré a Föld ácsolódik a civilizátum szorításában a túlélés bárkájává. Gondot pedig egyre kevésbé az okoz, mit vigyen magával az ember ezen a globális bárkán, sokkal inkább az, hogy mi marad abból az éltető természeti környezetből, amelyikben az ember önnön óriásává nevelkedett, és amelyik fogyóban van körülötte. A naponta kihaló fajok a bárka készletét csökkentik, és minden egyes rezervátum intő jel, hogy valamennyien a globális bárka lakói lettünk.

önmagával kell egyezségre jutnia

Miféle utazás ez? — kérdezhetjük felismerésünk tudatában. Noét előre figyelmeztette az Úr, hogy szövetségre lép vele. Remélhette, hogy a mindent elpusztító vízözön után kijöhet a bárkából, és a vele együtt menekültekkel úgy folytathatja az életet, ahogyan abbahagyta. Ilyenféle újrakezdésnek, ismétlésnek a lehetősége végérvényesen megszűnt. Nem várható, hogy a vész múltán az isteni hatalmassággal kötött új frigy szivárvány-jele tűnik fel a felhőkön. Az embernek önmagával kell egyezségre jutnia és adott világával kibékülnie. A pusztító erők nem kívül vannak, ahol egy idő — hónapok, évek, évtizedek — múltán lecsillapodhatnak, hanem a globális bárkán belül. Lecsillapításuk, domesztikálásuk nem az utazás befejezésének valamiképpen ajándékba kapott feltétele, hanem az utazás folytatásának a tétje. Tudomásul kell vennünk, bármennyire szívesen andalítjuk is magunkat a történelem relativizálásának vagy épp mellőzésének elméleteivel, hogy az események visszafordíthatatlan időnyilat formázva peregnek. Ha más nem, a technikai médiumok újabb és újabb generációi, meg az a mód, ahogyan ezek jegyében átalakul, mondhatni átlényegül az ember, felismerhetővé teszi a történelem irányát. Ami már megesett, azt nem lehet többé visszacsinálni. Nem vetkőzhetünk ki magunkból, nem válhatunk ismét természeti emberré, nem bízhatunk abban, hogy az egyre inkább át- meg átcivilizált Földből képződött globális bárka egyszer csak kiköt egy korábbi korszakban, és a megmenekülés hálaáldozatának bemutatása mellett újra lehet indítani a történelem javított kiadását. A nem véletlenül népszerű sci-fi irodalom többnyire az időnyilat követve képzeli el az utazás folytatását. Hipercivilizációkban, átszállásokkal a globális bárkából fantasztikus komfort fokozatú űrhajókba. Leküzdve a fizika ismert törvényeit, melyek szerint eloldozhatatlanul hozzá vagyunk kötve bolygónkhoz. Ha mégis sikerül leküzdeni ezeket a törvényeket — márpedig erre semmi racionális kilátás nincs —, utazásunk a Föld élettartamára szólhat ugyan, de az utazás minősége attól függ, mivé tesszük bolygónkat, hogy az egyre haladottabb civilizációnk szerint formált Föld lakható marad-e, végső soron, hogy milyen a történelemben formálódó saját mivoltunk, aminek képére és hasonlatosságára alakul egyre inkább a remélhetőleg eónokig tartó utazás színhelye, a globális bárka.

17. századi flamand festmény, 1stdibs.com

Ezzel a bizonytalansággal visszacseppenünk jelen életünkbe. Hogyan érezzük magunkat bárkánkon? Miként vélekedünk róla? Miféle érzések támadnak az eónokra szóló globális bezártság közegében? Noé történetében ezek a kérdések még nem merültek fel. Magától értetődő volt, hogy Noé, aki az Úr kiválasztottjaként húzódik meg a bárkában, mindvégig őrzi identitását, és ugyanazon személyként lép ki a felszáradó földre, mint aki volt, amikor az Úr becsukta mögötte a bárka ajtaját. Nem esik szó arról, miként tűrte Noé az elszigeteltséget és az összezsúfoltságot, bár későbbi részegessé válásából némi zavarra lehet következtetni. A modern izolációs, deprivációs kísérletekből és tömegpszichológiai tapasztalatokból ismerjük, hogy az egyén racionalitása előbb-utóbb megbomlik az ilyen helyzetekben. A túlnépesedőben lévő Föld globális zárkájában az irracionális áramlatok és késztetések megerősödése felel meg a modell-kísérletekbeli megbomlottságnak.

önmaga válik saját alkotójává

Az éber álmodozásoktól a kollektív tudattalan képei által vezérelt cselekvésekig, az okkultizmustól a terrorizmusig, az apokaliptikus rémlátásoktól a lokális és regionális kivitelekben is egyre szörnyűbb háborúkig. Egyes részleteiben mindez talán nem új. Merőben új azonban a bomlás soha nem tapasztalt energiája, és az a mód, hogy a bomlás az egyre pontosabb és hatalmasabb racionalitás ellenáramlataként, ennek párjaként, sokszor tudatosan melengetett kritikájaként keletkezik és burjánzik. És az ember csak magára vethet. Ahogy fejlődik a civilizációja, egyre kevésbé háríthatja a felelősséget a teremtményiségére, mert önmaga válik saját alkotójává. Áttűnnek persze a — mondjuk így, mégis némi reménykedéssel: „úgynevezett” — irracionalitás homályában numinózus villanások, fel-felködlenek a jó és gonosz kettős aspektusában vibráló istenség képei, a legsúlyosabb kétség forrása azonban az a történelmi újdonság, hogy a globális bárka nem menedék, hanem maga a nagybetűs kockázat, s nem az identitás óvóhelye, mert lakója az önmagával meghasonlófélben lévő ember.

A NOÉ BÁRKÁJA ENCIKLOPÉDIA sorozatban korábban megjelent írások
NOÉRÓL ÉS A VILÁG ÚJRATEREMTÉSÉNEK MÍTOSZÁRÓL
FÖLD-HAJÓ
A BÁRKÁBÓL KISZORULTAK
APOKRIF ÁLLATOK
ITT VAGYOK
A KELEPCE GENEZISE ÉS A TAMIL CSÓNAKOS
felső kép | Simon de Myle: Noé bárkája az Ararat hegyén, Wikimedia Commons