Glen A. Love

TUDOMÁNYOSSÁG, TUDOMÁNYELLENESSÉG, ÖKOKRITIKA

2005 szeptember

TUDOMÁNYOSSÁG, TUDOMÁNYELLENESSÉG, ÖKOKRITIKA

Az ökokritika jövője az ökológia szóból elvont öko- előtagban rejlik. Ernst Haeckel, aki 1866-ban először használta az ökológia szót, biológus volt, tudós – Darwin elszánt követője. Az ökológiának nemcsak a ökokritika kifejezést köszönhetjük, hanem az alapvetést is, hogy az emberi kultúrára jellemző tevékenységek (például az irodalom) és az őket körülvevő környezet kölcsönös összefüggésben állnak. Ezért állást kell foglalnunk: melyik felet támogatjuk a (kissé melodramatikusan elnevezett) „tudományok háborújában”, azaz a tudományok tekintélyéről jelenleg is folyó vitában. A vita alapját a tudományt, illetve felhasználási módjait támadó humán- és társadalomtudósok megnyilvánulásai adják.

higgyünk a lehetetlenben

Ez a tudományellenesség nem azonos a babonaság napjainkban is népszerű változatával, melyről Carl Sagan Démon-lakta világ című, 1995-ös munkájában ír. A tudatlanság és a hamis információkra alapozott hit mindig jellemző volt az emberiségre – gondoljunk az összeesküvés-elméletekre vagy földön kívüli űrhajókról szóló történetekre –, és az áltudományok kételyek nélküli, igaznak elfogadott bemutatása a televízióban csak tovább táplálja az emberi vágyat, hogy higgyünk a lehetetlenben. További aggodalomra adhat okot, hogy a paranormális jelenségek hívei újabban a műveltek köréből kerülnek ki. Nem tudhatom, ebbe az új közönségbe beletartoznak-e a tudományt ellenző egyetemi oktatók, kutatók, akikhez az alábbiakban szólni kívánok. Úgy tűnik, ezek a támadások – akár intellektuális, akár nyárspolgári körökből származnak – veszélybe sodorják a tudomány széleskörű támogatását, aggodalommal töltik el a tudományos közösséget, és a racionális szkeptikusok táborát. Ökokritikusként magam is aggódom.

Néhány egyetemi kutató ellenszenvét a tudományos gondolkodásban gyökerező nyugati civilizáció csődjét hirdető posztmodern/posztstrukturalista tételek ösztönzik. A tudományellenes elméletek hirdetői gyakran a marxista, feminista, sőt a radikális környezetvédő iskolák képviselői. Tudósaink figyelmét eddig jobbára elkerülték ezek az elméletek, vagy szándékosan nem figyeltek rájuk, de most már a tudományos közösség sem hagyja szó nélkül a támadásokat. Két könyvet említenék példaként: a biológus Paul R. Gross és a matematikus Norman Levitt Kifinomult babonák: az akadémiai baloldal és a tudomány (1994) című művét, valamint Gross Levitt és a geográfus Martin W. Lewis szerkesztésében megjelent Menekülés a tudománytól és az értelemtől (1996) című munkáját. A harmadik, és mindeddig leghatásosabb ellentámadás Alan Sokal fizikus nevéhez köthető. 1996-ban Sokal országszerte a címlapokra került cikkével, amely a kulturális konstruktivisták tudományellenes írásait tette nevetségessé. Eljuttatott egy hamis „tudományos” állításokkal teli cikket a konstrukcionizmus szószólójának számító Social Text folyóirathoz, melynek szerkesztői, Andrew Ross és Bruce Robbins szentírásként nyomtatták ki a szöveget. Sokal a Lingua Franca folyóirat következő számában leplezte le szemfényvesztését.

Mi köze ezeknek a konfliktusoknak az ökokritikához vagy az ökokritikusokhoz? A felvetődő kérdések igen összetettek. Irodalomtudósként igyekszem megmutatni a tudományok helyes megközelítéséhez vezető utat. S hogy némiképp elejét vegyem a felfokozott izgalomnak, rögtön megjegyzem – ha a racionális, bizonyíték, vagy józan ész kifejezések nem árultak el máris –, hogy inkább a tudósok, mint bölcsésztársaim oldalán állok. Véleményem szerint az ökokritikusok sokkal többet nyerhetnek, ha a tudományokkal (különösen az élettel foglalkozó tudományokkal) szövetkeznek, mint amennyit veszthetnek. Írásomban megkísérlem bemutatni, mi történik, ha kollektiven mellőzzük a tudományt.

Tapasztalataim szerint a bölcsész-tudósok legtöbbje, engem is beleértve, kevéssé hajlamos a tudományos érdeklődésre. C. P. Snow már 40 évvel ezelőtt megjegyezte A két kultúra című művében: az értelmiség, különös tekintettel az irodalomtudósokra, veleszületetten tudományellenes beállítódású. Snow „a természet ludditáinak” nevezte a bölcsészeket, és sürgette őket, hogy kapjanak észbe és szerezzenek tudományos ismereteket. Napjainkra a bölcsészek megtudtak ugyan egyet s mást a tudomány alkalmazásáról, a szakadék azonban még szélesebb. Talán mindez csak hozzáállás kérdése. A nem egzakt tudománnyal foglalkozók máshogy gondolkodnak, mint a tudományok emberei. Ezt jómagam is tanúsíthatom, hiszen középiskolás koromban és a főiskolán szent borzadállyal viseltettem a természettudományos órák iránt. Egy tudós (sőt, egy ökológus!) házastársaként azonban az elmúlt 41 évben hozzászoktam, hogy számon kérjenek rajtam minden gyenge vagy homályos érvet.

győződj meg róla

Lássuk, mit mond a téma megkérdőjelezhetetlen szakértője, aki ugyan nem kiemelkedő tudós, de a legkedveltebb amerikai humorista: Dave Barry. Barry a következő tanácsokat adja a pályaválasztás előtt álló fiataloknak: „Ha már egy-két évet lehúztatok a főiskolán, szakot kell választanotok, olyan tárgyat, amelyet a legtöbbet magoltok és amelyből a legtöbbet felejtitek majd el. Fontos tanács: győződj meg róla, hogy választott szakod nem tartalmaz egyértelmű tényeket és helyes válaszokat.

Ez azt jelenti, hogy nem választhatod a következő szakokat: matematika, fizika, biológia, kémia, mert ezek a szakok valós tényekkel foglalkoznak. Tegyük fel, matematikát veszel fel. Ez esetben megtörténhet, hogy egy szép napon besétálsz az órára, és a prof a következő kérdést szegezi neked: definiálja egy romboid bináris tengely kvadránsának koszinusz integránsát, és extrapolálja az eredményt öt szignifikáns csúcsra. Amennyiben nem pontosan a professzor fejében lévő megoldással rukkolsz elő, megbuksz. Ugyanez a helyzet a kémiával: ha azt állítod, a szén és hidrogén elegye tölgyfa, biztosan megbuksz. Az oktató pontosan azt a választ várja, amiről már egyetemes megegyezés született. A tudósok fenemód finnyásak ezekben a dolgokban.

Tehát inkább angolt, filozófiát, pszichológiát vagy szociológiát válassz – olyan tárgyakat, ahol senki nem érti igazán, miről beszélnek a többiek, és tulajdonképpen nem tényekkel dolgoznak. Minden egyes itt felsorolt tárgy óráira jártam, így kínálhatok némi összefoglalót.

ANGOL. A tárgy lényege, hogy házi dolgozatokat írsz olyan, több száz oldalas könyvekről, melyeknek csak néhány lapját futottad át az óra elején. Néhány tipp az angol házi dolgozatok megírásához. Sose mondj olyat, ami józan ésszel rendelkező embernek a szövegről logikusan eszébe jutna. Tegyük fel például, a Moby Dicket veszitek. Bárki, akinek csöpp józan esze van, egyetértene, hogy Moby Dick hatalmas fehér bálna, hiszen a könyv szereplői körülbelül tizenegyezerszer utalnak rá hatalmas fehér bálnaként. Tehát a dolgozatodban mindenképpen állítsd azt, hogy Moby Dick valójában az Ír Köztársaság. A professzorod, aki már úgyis halálosan unja az esszék javítását és egyébként sem kedveli a Moby Dicket, azt gondolja majd, hogy hihetetlenül kreatív vagy. Amennyiben időről időre egyszerű történetek hibbant interpretációival tudsz előállni, válaszd az angolt.

FILOZÓFIA. Alapjában e tárgy azt jelenti: egy szobában ülsz, és eldöntöd, hogy valóság mint olyan nem létezik, majd elmész ebédelni. Ha főiskolai éveid alatt szeretnél sokat drogozni, válaszd a filozófiát.”

Mindez milyen egyszerűnek hangzik – és mégis összerezzenünk tőle mi, bölcsészek. Úgy tűnik, fentiek príma facie bizonyítékul szolgálnak mindarra, amit angoltanárokként, filozófusokként, humanistákként és inhumanistákként művelünk, és amiért alsóéves korunkban a szakunk mellett döntöttünk. Szégyellem bevallani, de egy matematikai formulával nem tudok mit kezdeni, csak üveges tekintettel bámulok rá. Feltételezem, diákkorunkban a lehető legkevesebb matematikai és tudományos kurzust igyekeztünk felvenni, és amikor muszáj volt, a „hígított” változatokat választottuk, mint például „A matematika és a növények”, vagy „Fizika a ház körül”. Ám még ha idegenkedem is a tudománytól, sokkal inkább idegenkedem attól, ahogy számos bölcsészkollégám támadja és rossz fényben tünteti fel a tudományosságot. Nekik azt tanácsolom, házasodjanak össze egy tudóssal, de legalábbis barátkozzanak össze eggyel. Hívják el ebédelni, vagy csak nézzenek a szemébe a kampuszon áthaladva.

A magunkfajták számára három lehetőség kínálkozik a tudományok iránti, alapvetően hiányzó érdeklődés okozta problémák megoldására. 1): Ne végy tudomást a tudományokról! 2): Fogadd meg C. P. Snow tanácsát, kösd fel a gatyád és próbálj némi tudományt magadra szedni. 3): A napjainkban népszerű kritikai divatnak megfelelően, a tökéletesen félreértett Thomas Kuhn tanítványaként, határozd meg a tudományt kulturális/nyelvészeti konstrukcióként, amelyet épp annyira a relativista interpretációk alakítanak, mint bármely más emberi tevékenységet. Figyelembe véve, hogy 1) nem elfogadható, mivel a hozzá nem értés gyáva kinyilatkoztatása; és 2) túl bonyolult; nem meglepő, hogy a bölcsészet- és a társadalomtudományok oly sok képviselője a harmadikat tartja a legvonzóbb megoldásnak. Tipikus vélekedésünk valahogy így hangzik: „A tudomány a kultúra terméke, tehát nem emelhetjük az irodalom, a történelem, a filozófia vagy más nem-tudományos kifejezési formák fölé.” A tudomány akadémiai hatalmát és presztízsét az elmúlt fél évszázadban számtalanszor támadták ezzel az érvvel az alárendelt szerepet játszó, érthetően sértett bölcsészek.

természeti világban gyökerező

Ezek a támadások bizonyos mértékben megalapozottak és szükségszerűek voltak. A legjelentősebb ellenlépésnek az ökológia felemelkedését tekinthetjük, mely nemcsak fontos tudományterület, de arra is emlékeztet bennünket, hogy minden mindennel összefügg, tehát a tudományt sem különíthetjük el a társadalmi szükségletektől vagy a természeti világban gyökerező emberi létünktől. Ezen a ponton kérdőjeleződik meg Gross és Levitt álláspontja, akik túlzottan könnyen elfogadják a gazdasági növekedés tudományos és technológiai okait, és támadják az értelmezésük szerinti eltúlzott környezettudatosságot. A tudomány fölött ítélkezők kompetenciáját élesen kritizálja Gross és Levitt: „Könyvek jelennek meg a modern fizika intellektuális kríziséről, olyan szerzők tollából, akik sosem fárasztották magukat egyetlen egyszerű statikai feladattal sem. A káoszelméletről bennfentes hangon nyilatkozó esszéket olvashatunk olyan szerzőktől, akik fel sem ismernének egy elsőfokú differenciál-egyenletet, nemhogy képesek lennének megoldani. Olyan tudósok zengenek tirádákat a DNS és a molekuláris biológia szemiotikai meghatározottságáról, akik életükben nem jártak laboratóriumban, és fel sem merül bennük a kérdés, hogyan hat a vérnyomáscsökkentő gyógyszerük.”

Gross és Levitt érvelése még hatásosabbnak tűnt a nem sokkal későbbi Sokal-tréfa után, amely a tudományellenesség császárait saját tudatlanságuk meztelenségében mutatja be.

Ennél is zavaróbb, hogy Gross és Levitt vádjait különböző politikai meggyőződésű tudósok sora ismétli meg. Szerintük a tudomány kontextuális vétkeit – melyek kétségkívül léteznek – jogtalanul terjesztették ki a tudomány lényegére, a tudományos módszerre. A kritikus gondolkodást és az adatok gyűjtésének és tesztelésének módszerét tudósok és nem-tudósok szerte a világon a legjobb módszernek vélik, hogy megszabaduljunk a dogmáktól, előítéletektől és hibáktól. Amikor a tudomány alapvető küldetését teljesíti – vagyis munkamódszerének megfelelően működik –, hangsúlyt fektet az ismételhetőségre, a bizonyítékok súlyára, a koherens logikai érvelésre és a megcáfolhatatlanságra – és nem lehet posztmodern, maszkulin vagy feminista, marxista vagy miegymás.

Érdemes például megjegyeznünk, hogy még a feminizmus jelentős védelmezői szerint sem létezik feminista tudomány, csupán jó vagy rossz tudomány. Barbara McClintock Nobel-díjas tudósról írt életrajzában az ismert feminista, Evelyn Fox Keller, mindenféle feminista metodológiát és kategorizálást visszautasít. McClintock saját nyilatkozatából világossá válik hogy Az élőlények szeretete című életrajza korántsem egy biológus könyve a feminista mítoszról, hanem a tudományos módszer alkalmazásának példája: a téma alapos ismerete és a részletek figyelembe vétele képessé tesz egy tudóst – férfit vagy nőt egyaránt – új és helyes hipotézisek alkotására. A jó tudomány művelésének, hívja fel a figyelmet McClintock, semmi köze sincs a biológiai nemhez.

precíz módszertan

Csupán egyetlen tudományos módszer létezik. E nélkül a tudomány nem más, mint kultúra-specifikus tevékenység, s épp ez az, amire támadói hivatkoznak. A tudomány azért vívhatta ki fontos pozícióját, mert precíz módszertanával sikeresen tárta fel, hogyan működik a természet. Ahogyan az irodalmi realizmus, amelyet a teória-mániás bölcsészek szintén lenéznek és félreértenek, a tudomány is működő rendszerrel foglalkozik. Theodore M. Porter felhívja figyelmünket: „A tudománynak a természetről kell szólnia. Személytelen és valamelyest objektív tudást kell szolgáltatnia. S ha nem ragaszkodik túlzottan az ironikus körülményekhez, elérheti célját. A tudományos tényeket széles körben ismerik; az egész világon ugyanazokat a természettudományos tankönyveket használják. Ezt az érvet gyakran a természettudományok morális értékeinek bizonyítására hozzák fel, és az érv megállja a helyét, még sokszor el is túlozzák. A tudósok büszkén hivatkozhatnak a természetre saját vagy mások véleménye helyett; könnyedén használják a tények és törvények, számok és mennyiségek logikájának semleges nyelvét. A tudomány nyelvének univerzalitása korántsem teljes; de a legszkeptikusabb szociológusok is készek elismerni meggyőző erejét. Nem ezeknek a személytelen, objektív számítási és kísérleti módszereknek köszönhetjük a tudomány egyetemességét?”

A tudományos módszer segítségével megismerhetünk valamit a működő rendszerből – és ha repülőn utazol vagy autót vezetsz, biciklit hajtasz, ha szemüveges vagy, ha kontaktlencsét hordasz, ha beoltatod gyerekedet, ha súlyos műtétre kórházba mész vagy a kismillió technikai készülék egyikét használod, ezt akaratlanul is elismered. A tudósok eltúlozhatják vagy eltorzíthatják adataikat, de a tudományos módszertan segítségével mindig meg lehet kérdőjelezni az eredményeket és ki lehet javítani a tévedéseket. Sajnos, a bölcsészettudományokban gyakran büntetlenül túlhangsúlyozhatunk bizonyos érveket vagy tussolhatjuk el a valóságot, ha így megfelelünk az éppen uralkodó, ortodox irányzat elvárásainak, mi több: még szakmai előrejutást vagy átmeneti ismertséget is nyerhetünk vele. Amikor rossz célokra használják a tudományt, a társadalom feladata, hogy véget vessen a helytelen használatnak. Ha a tudományt káros vagy pusztító célokra használják, azt rossz eljárásként kell elkönyvelnünk, nem ürügyként a tudomány támadására. Ne öntsük ki a metodológia gyermekét a kontextus fürdővizével együtt! A bizonyítékok és a racionális gondolkodás kritériumai átsegítenek bennünket a vonzónak tűnő, de valótlanságot állító elméleteken. Az ökokritikának is ezt a szigorú módszertani precizitást kell magáévá tennie.

kép | shutterstock.com