Gergely Ágnes

HARASZTI IRÉN SZÍVDOBOGTATÓ ÉVEI

1993 ősz

HARASZTI IRÉN SZÍVDOBOGTATÓ ÉVEI

Ezerkilencszáznyolcvanhétben interjút készítettem nehéz sorsú, alabástrom lelkű asszonyokkal: Haraszti Sándornéval, Oravecz Paulával, Karig Sárával. Mindhárom interjú a Kritikában jelent meg. Az év végén már lazulóban volt a rendszer szigorúsága (ahogy Albert Zsuzsa idézte egy beszélgetésben: az a bizonyos ,,tiszta szigorúság”), pattogtak az abroncsok, Sárival belefeledkezhettünk a vorkutai szép napokba, már Paula is gáttalanul emlékezhetett a Déry Tiborral töltött évek mámorára és utóízére – csak az elsőt, a Haraszti Sándornéval készült interjút éreztem egy ponton lefulladtnak, teljesítetlennek, mint valamely régi-régi, kapualji beszélgetést, ha az utolsó mondatok előtt egyszerre kicsoszog a házmester.

Zelk Zoltán, Bátori Irén, Kemény Istvánné, Haraszti Irénke, Fazekas György, Lestyán Sándor, Tímár Kati, Haraszti Sándor, Lestyán Sándorné (Rafael Márta), Pánczél György

Zelk Zoltán, Bátori Irén, Kemény Istvánné, Haraszti Irénke, Fazekas György, Lestyán Sándor, Tímár Kati, Haraszti Sándor, Lestyán Sándorné (Rafael Márta), Pánczél György

Akkor, 1987-ben nem mondtunk el mindent, Irénke. Elmondtuk az ifjúságodat – Magyarország egyik első diplomás női gyógyszerésze voltál az 1914-es világháború előtt —, elmondtuk, hogyan ismerkedtél meg Haraszti Sándorral, nyugtalan értelmiségi lány a már gimnazistaként a szellem vonzásába került zsellérfiúval; elmondtuk, hogy Te adtad neki Beethovent, együtt olvastátok Baudelaire-t, ő pedig a konokságával olyanná gyúrt Téged, amilyen vagy, hogy aztán magadra maradj Beethovennel, Baudelaire-rel s a lányoddal, őt meg börtönbe vigye a konokság, négyszer is: egyszer a fehérterror, egyszer Horthy, egyszer Rákosi és egyszer Kádár alatt — és Te asszisztáltál hozzá, ami majdnem olyan nehéz.

Az első három börtönkorszakról többet mondtunk el, mint a negyedikről. Hogy is lehetett volna másképp? Csak az utólag-bátrak hiszik — vagy állítják —, hogy az elmúlt korszak nyilvános beszélgetései a cinkos szemhunyorítás ritmusára működő kivont szablyával íródtak. Nem így volt. 1956-ig nem jutottunk el szavainkkal, Irénke. Itt fulladt el a beszélgetés. Hanem amit addig írtunk, igazat írtunk.

Azóta több interjú, riport, dokumentumfilm készült Rólad, Veled, azoknak az éveknek a képkeretében. 1956, ’57, ’58, ’59. Snagov. A Nagy Imre-csoport. A végzetes kiadatás. A máig érthetetlen ítéletek. A részletek, amiket nem tudtunk. Haraszti Sándor negyedik börtönkorszaka. Vejed, Losonczy Géza rejtelmes halála. Az iszonyat adatai; mindegyre zúdulnak. Nem akarom ismételni őket.

Az előző korszak érdekel. A háború vége és az ’56 közötti. Szorosabban: az ’56 előtti „felfutás”. Hogyan élted át. Gyógyszerész, feleség, anya. A gyötrelmet, a reménykedést. Haraszti Sándor mozgalmi ember volt. Naiv volt? Gyakorlatias? Nem tudom. Rövid ideig ismertem. Egyszer azt mondtad, a húszas évek mozgalmi szektássága és az 1949-től 1953-ig tartó szektás idők — nemzedékem undok élménye, Irénke! —, e kettő között azt a fontos különbséget látod, hogy a húszas években „az elvekből nem lehetett karriert csinálni”. Nagy mondás. Irénke, óhatatlanul fertőz a karrier? Kihegyezettebben: mindig fertőz a hatalom?

1501gergely2

HARASZTI IRÉN: – A történettel kezdem. A háború után följárt hozzánk az egész illegális banda. Írók, politikusok, művészek, akik annak idején naponta tízszer kockáztatták az életüket, s akik tudták, hogy Sombor-Schweinitzer rendőrkapitány nem tréfál. Jött a felszabadulás, napok alatt kiosztották a pozíciókat – és hamarosan olyan csalódás ért bennünket, hogy Sanyi meg én azt mondtuk egymásnak: „megrohadtak”.

Sanyi patthelyzetbe került. Ennek is története van. Rákosi Mátyásnak volt egy húga, értelmes, komoly ember, az ura a Vajdaság irodalmi kiadóinak a feje. Ez a lány később otthagyta az urát és az úriasszony életét, és a mozgalomnak szentelte magát. Rákosit akkoriban istenítették a mozgalomban a tárgyaláson elmondott vádbeszéde miatt.

G. Á.: A Rákosi-emlékkönyv egyetlen dokumentum értékű írása az Illyés Gyuláé. Ha jól emlékszem, az író a L’Humanité tudósítójával ismerteti a vádbeszédet.

H. I.: 1940 őszén a Szovjetunió ideadta a 48-as zászlókat Rákosiért cserébe. A hivatalos eljárással a család a Vajdaságból Pestre jött Rákosi Hajnalt bízta meg. A formaságok lebonyolítása néhány napot vett igénybe, ez alatt az idő alatt Hajnal mindennap kijárt a bátyjához. Rákosi szőtt a börtönben.

G. Á.: Szőtt?

H. I.: Törülközőket, konyharuhákat. Hajnal elhozta őket, megmutatta. A hivatalos eljárás lezártával aztán ő kísérte föl az orosz követségre, ahol epedve várták szeretett bátyját, olyannyira, hogy — Hajnal mondta — a nagykövet felesége mosta meg a lábát! Ő fűzte be a cipőjét!

G. Á.: A rituális lábmosás az emberben egészen más kulturális asszociációkat ébreszt…

H. I.: Ahogy Hajnal átadta a bátyját, utána mindjárt hozzánk jött. Közben elvitték Matyit, körülbelül harminchat óra alatt értek Moszkvába. Hajnal ott aludt nálunk. Ültünk a rádió előtt, lestük a moszkvai híreket. Rákosi előkelő fogadtatásban részesült, zeneszó, beszédek, én azt mondtam: „fogok én még táncolni Matyival!” Micsoda naivitás! Amikor mint fejedelem jött ide haza, 1945-ben, ez a kapcsolat kényelmetlen volt neki…

G. Á.: Mi történt a testvérhúgával?

H. I.: Visszament a Vajdaságba. 1943-ban már benn voltunk a háborúban, akinek szeme és füle volt, tudta, mi történik az orosz fronton, emlékszel Vihar Béla versére: Egy katona megy a hóban… Ahogy a front közeledett, Hajnal teljes erőből belevetette magát a mozgalomba. 1944 elején újra átjött Magyarországra, nem sokkal azelőtt, hogy a német csapatok megszállták Budapestet. Még otthon beleszeretett egy horvát férfiba, azzal együtt jött át. Sanyi elment, hogy Hajnalnak helyet keressen. Halász Gábor segített neki búvóhelyet találni.

G. Á.: Az irodalomtörténész? A „polgár”?

H. I.: Halász Gábort a politika nem érdekelte. Rákosi Hajnalnak emberi jóságból segített. A lakás valahol Újpesten vagy Rákospalotán volt, nem tudtuk, nem is tudhattuk, hol. Hajnal illegális néven bérelte ki. Egy orvos ismerősünk hozzájárult, hogy ő legyen a „házivarrónőjük”. Szerelmével Hajnal kiköltözött Újpestre (vagy Rákospalotára), azonnal fölfedezték és elvitték őket. Mint később megtudtuk, Hajnal megsemmisítő táborba került, Anton Rob büntetőszázadba. Hajnal a táborban halt meg.

G. Á.: Nem lehet kikerülni a másik választási lehetőséget: „mi lett volna, ha” a Vajdaságban marad, és úriasszony életet él… De hát nem ez történt. A szerelem és a politika nemegyszer együtt sodródik be az ember életébe. Művelődéstörténeti példák vannak rá. Alighanem Te is közéjük tartozol. Az is érdekes: „mi lett volna, ha” Rákosi Hajnal életben marad, és látja, mit művel a fivére egy egész országgal. De senki sem tehet a rokonairól. Rákosit az imént „fejedelemnek” nevezted. Vajon mi zavarta Bennetek a fejedelmet? Az, hogy segítettetek a húgának? Hogy láttátok a konyharuháit? Néha egészen apró emléket is eltorzít vagy felnagyít a fejedelmi gőg.

1501gergely3

H. I.: Többről van szó. Rákosi tudta, hogy Molnár Erik mellett Sanyit tartják az egyik legképzettebb mozgalmi embernek, s hogy például már jóval a háború előtt vitába bonyolódott Sanyi az akkor Moszkvában élő Révaival; Sanyi erősen népfrontos gondolkodású volt — ahogy a francia szociáldemokraták is rájöttek a 30-as évek közepén, hogy az erősödő jobboldal ellen ez az egyetlen megoldás. Révai már 1932-ben megrótta Sanyit „eretnek” gondolataiért. Vagyis érthető volt Rákosi és az egész „négyesfogat” — Rákosi, Gerő, Révai, Farkas — ellenszenve, hiszen Sanyi sokkal jobban át tudta látni, hogyan lesz ez a mozgalom mind erőszakosabbá és elfogultabbá a dolgok megítélésében.

G. Á.: Azonnal átlátta? Már 1945-ben?

H. I.: Sanyi először a vádbeszéd hősét látta Rákosiban. De már Debrecenben kiderült, az ideiglenes kormány kiket juttat hatalomhoz. És a hatalom megrohaszt — legalábbis nagy részben.

G. Á.: Van tehát kivétel. Kell, hogy legyen. Én is így gondolom. Mit jelentett a patthelyzet?

H. I.: Molnár Erik nem volt harcos természet, de Sanyitól már tanácsot, feladatot kértek az emberek, és nem mindig tudott ennek megfelelni, nem volt rá módja. Alpolgármesterséget kínáltak neki, de nem akart hivatalnok lenni. Végül elvállalta a Szabadság szerkesztését.

G. Á.: Így ment hát az osztogatás akkor. A patthelyzet azt jelenti, hogy egy energikus, cselekvésre született ember megsértődött, mert nem hagyták, hogy képessége szerint cselekedjék?

H. I.: Nem. Sanyi tisztán látta, hogy napról napra jönnek a kinevezések, a hatalom főként fiatalokra ,,tesz”, akik még tapasztalatlanok, fölkészületlenek, nem vitatkoznak — és egyre több „négyesfogat” alakul… Még nem volt itt a kormány, amikor feljött Pestre Zöld Sanyi…

G. Á.: A későbbi belügyminiszter? Aki megölte a családját, és öngyilkos lett?

H. I.: Igen, ő. Elmentünk együtt, azt hiszem, a Kulacsba. Mikor kijöttünk a kocsmából, Haraszti Sándor odafordult Zöld Sándorhoz: „Mondd meg azoknak a moszkovitáknak, hogy mi, akik itt éltünk, jobban tudjuk, mi kell ennek az országnak, mint azok, akik mindent Moszkvából néztek.”

G. Á.: Korán megfogalmazta az alaptragédiát. Hogy viselkedtek akkor a hirtelen pozícióba jutott fiatalok?

H. I.: Eleinte rendesen. Losonczy Géza a vőnk lett. Sokan jártak hozzánk. Aztán kezdtek ritkulni a látogatások. Sorra kapták a megbízatásokat. Sanyit soha nem bízták meg például azzal, hogy tartson előadást a fiataloknak, holott tőle várták az igét… Tudták, mennyit foglalkozott a reformkorral, vagy Szabó Dezső személyiségével, változásaival…

G. Á.: Hirtelen következtek be ezek a magatartásváltások?

H. I.: Lassanként. Amikor a párt megtiltotta, hogy Sanyival érintkezzenek — mert Rákosiék, Péter Gáborék már a napot is tudták, amikor le fogják tartóztatni. Csak azt nem tudták Péter Gáborék, hogy valamikor őrájuk is sor kerül! Ez a dominó-elv akkor kezdett a barátok előtt is derengeni, amikor Rajkot kivégezték.

Rajk után Sanyi volt a maga csoportjában az első, akit letartóztattak, 1950. november 28-án.

G. Á.: Hogyan lehet a hatalom okozta fertőzetből kigyógyulni?

H. I.: A hatalom akkor fertőz, ha valakinek már fiatalon elönti a fejét a dísz. Van, aki aztán kijózanodik. De van, akinek óriási csalódáson kell keresztülmennie, hogy úgy lássa a világot, ahogy van.

G. Á.: „Sanyiban óriási volt a hit — és aztán óriási volt a csalódás…” — mondtad az 1987-es interjúban. — „1954-ben, kiszabadulása után végveszélyben érezte az ügyet. A továbbiakban mindent elkövetett, hogy ne ismétlődhessék meg az, ami vele és társaival, de mondhatjuk, az egész nemzettel történt.” Hogyan éltetek 1954 és 1956 között, egyetemista nemzedékem szívdobogtató éveiben?

Megint Téged idézlek, egy magánbeszélgetésből: „Az 1954 és ’56 közti idő olyan reveláció volt, mint mikor megálltam a kiskapuban, otthon, kezemben Ady kötetével, az Új versekkel. Úgy megállt az idő számomra ’56-nál, hogy évekig ’56-ban gondolkodtam.” Emlékszel erre?

H. I.: Szó szerint megállt az idő. De előbb, amikor a férfiak a börtönből hazajöttek, volt egy rettenetes korszakunk: Géza kihullott fogakkal, tüdőbetegen, börtönpszichózissal jött meg — azt akarták ráfogni, hogy megőrült. Nagy Imre már leváltott miniszterelnök volt, újra Rákosi lett a moszkvai kegyenc, dúlt a harc a csoportok között, úgy, ahogy előbb Sztálin, aztán Hruscsov rángatta őket.

G. Á.: Haraszti Sándor milyen lélekkel jött ki a börtönből?

H. I.: Naiv lett. Azt gondolta, nem lehet, hogy Rákosinak köze legyen az egészhez! S hogy szeretne Rákosival kezet fogni!

G. Á.: Tessék??

H. I.: Ez két napig tartott. Aztán megkapta a leckét. Mi, a családja már első este elmondtuk neki, mi történt. Utána elmondták a barátai. És egyszerre megvilágosodott minden a világtól elzárt rab előtt. Hirtelen visszacsöppent a saját életünkbe. Elmentünk ebédelni az Újságíró Klubba, Sanyit körülrajongták, beszéltek neki… Ő még nem tudott beszélni, a magánzárkában elfelejtett. De látni látott.

Mind iszonyú állapotban jöttek haza. Voltak, akik a saját feleségükben sem bíztak! Hiszen olyan is volt, aki elvált a börtönbe zárt férjétől… A legjobb ítéletű Újhelyi Szilárd volt, aki a börtönből kijövet azt mondta: „Gyerekek, mi csak szabadságolt halottak vagyunk.”

1501gergely4

G. Á.: A felvilágosítást tehát hamar megkapták a volt elítéltek — de mikor kezdődött az a láz, amiről beszéltél?

H. I.: Ahogy a szemüket kinyitották. Ahogy fölfedezték a kirabolt parasztokat, a kivégzéseket, az erőszakot, a keserűséget. Az emberek már beszéltek. Nagy Imre első miniszterelnöksége után már nem féltek annyira.

G. Á.: És mi emlékeztet Téged ebből a korszakból az Új versekre? Mi volt benne a líra?

H. I.: Az egész. Úgy éreztem, kivilágosodik az élet értelme. Lesz még tavasz Magyarországon — ezt csak ilyen ódon szavakkal tudom kifejezni.

G. Á.: Igen. Mindnyájan a levegőt szimatoltuk.

H. I.: Mikor szegény Dubcek megcsinálta a maguk ’56-ját ’68-ban, átmentünk családostul Csehszlovákiába. Azt a mámort nem lehet leírni!

G. Á.: Revelációt mondtál. Úgy éreztétek, valami merőben új kezdődik? Vagy hogy megvalósítható az elmélet?

H. I.: Úgy látszott. Megbolydult a levegő. 1956. október 23-án szép idő volt, nyitva hagytuk a patikaajtót, s az utcáról behallatszott ez a mondat: „Vajon meddig fogja hagyni a Szovjetunió, hogy úgy táncoljunk, ahogy nekünk tetszik?”

G. Á.: Tudjuk, meddig hagyta. Okultak szerinted a hatalmi tébolyultak a történtekből?

H. I.: Újhelyi Szilárdot például nem hódították el. Karakterben ő hasonlított a legjobban Sanyihoz. S a többiek? Hogy magukhoz tértek szegények! Mintha csak kellett volna nekik a börtön, a csalódás!

G. Á.: Értem, amit mondasz. De mindig van, aki nem okul. Legföljebb szelídebb a téboly, amellyel mások fölé emeli magát. Gondolod, hogy akik okultak, mind ’56-ban gondolkodtak, mint Te?

H. I.: Persze, hogy úgy. Az úgynevezett Nagy Imre-csoport tagjai föltétlenül. Rettenetes leckét kaptak. A többségük önmagában is csalódott. És aztán: gondolkodni lehetett, ha beszélni nem is. De egy részük beszélt. Gondolj a más indíttatású Gönczre. Vagy Bibóra. Csoda, hogy életben maradtak.

G. Á.: Ez már az ’56 utáni idő. De ’56 előtt is lehetett tudni, hogy valami közelít. Tudta, aki érzékeny.

H. I.: Én akkor egyáltalán nem éreztem magamon az idő múlását. A kijózanodás örömét éreztem ’55 kora nyarától. Akkor kezdődött. Mintha a boldogság vizébe mártottak volna — megint ódon vagyok. 1956 nyarán Visegrádon nyaraltunk. Otthon nagytakarítás volt, Sanyi utálta a rumlit, egy nappal előbb elment Visegrádra, mint én. Akkoriban naponta együtt voltunk Nagy Imréékkel; Sanyi elfelejtett szólni nekik a nagytakarításról, Nagy Imre becsöngetett, bejött a rendetlen lakásba, leültettem, azt mondta, jönnek vele szembe az emberek az utcán, boldogok, kalapot emelnek…

G. Á.: Október végén mindenki köszönt a másiknak az utcán, az emberek egymás nyakába borultak…

H. I.: Bejött egy nő ’56 kora nyarán a patikába, beírta a panaszkönyvbe: ,,Aki ebbe a patikába belép, félig meggyógyul…”

G. Á.: Nyilván sugároztál.

H. I.: Sanyi jó hírének is része volt ebben. Zúdultak be a patikába az emberek…! De az iratait a börtön után nem kaptuk vissza. Talán egyszer előkerülnek.

G. Á.: Amikor az előző interjút csináltuk, kilencvenhét éves voltál, Irénke. Most százkét és fél vagy. Hogyan nézel körül a világban?

H. I.: Sok értelmes fiatalembert látok, de féltem őket: kezdenek önmaguktól elbódulni.

G. Á.: Megvan-e Benned az, amit a múltkor így neveztél: „érdeklődéstömeg”?

H. I.: Meg, ugyanúgy. Az ember olyan komputer, amibe bele vannak építve a dolgok. De ehhez száz évet meg kell érni. Mi van körülöttünk a világban? Noé és a vízözön? Nem: vérözön. Az életösztön úgy jelentkezik, hogy a múltjába menekül az ember. Egy versbe, egy dallamba. Nem költöznék össze a lányomékkal, akárhogy szeretem őket: nem bírnák az én nehéz természetemet, és nem is tudnék ettől a lakástól megválni. Itt minden Sanyira emlékeztet. Itt élek egyedül. Néha elalszom a fotelban. Álmodom. Arra ébredek, hogy mesélem Sanyinak, képzeld, mit álmodtam: ufókról. S láttam az árnyalakot, itt, a sarokban. Sanyi azt felelte, vigyáz rám. Hát ez az életösztön. Menekülök az elől, amit a televízióban látok. Nehéz így élni, csaknem százhárom évesen, nem tudok már produkálni semmit, és félek attól, hogy elesem. Ha elesem, stratégiát kell kidolgoznom, hogy hogyan kelek föl, mibe kapaszkodom.

G. Á.: A barátaid viszont máig Tebeléd kapaszkodnak. Nézd, utálom, ha gyerekkel, beteggel, idős emberrel gyöngéden gügyögnek. Ezért csak azt kérdezem: megvan-e még a régi célod? Föltámasztod-e még az emberekben ,,az életük romlatlan szakaszát”?

H. I.: Mindnyájan megtévesztettek vagytok, mondtam már! Én csak szín vagyok a palettán. Semmi különös képesség nincs bennem. Csak alacsonyság, külső-belső. Egyet vállalok: azt, hogy tisztességesen dolgozom föl magamat.

G. Á.: Lélekben a család is Beléd kapaszkodik. Lányod, Haraszti Mária. Második vejed, Újhelyi Szilárd. Unokád, Losonczy Annamária — Belgiumban, két dédunokád… Nehéz életű család. Jó ügyek mellett ma is ott találni ezeket a neveket.

H. I.: Igazi gondtalan életem az utolsó egyetemi évem alatt volt. Azóta mindenkit csak megtévesztek. Az első, akit megtévesztettem, Karinthy volt, Karinthy Frigyes. 1914. február 12-én találkoztam Kiskőrösön Karinthyval. Utána olyan véleménynyilvánítás jutott el hozzám, amit szégyellek elmondani… De most tulajdonképpen rólam akarsz írni, vagy a történelemről?!

G. Á.: Te sem maradhatsz ki belőle. Irénke, hogyan gondolsz ma vissza ’56-ra?

1501gergely5

H. I.: Nemcsak velem állt meg ’56-ban az idő. A kisgyerekeket ’56 után hamarabb hozták haza Snagovból, mint a felnőtteket. Egyszer az unokámék, Ancsurkáék azt a kérdést kapták a tanítótól: kicsoda Magyarország miniszterelnöke? Amikor Ancsurkára került a sor, a gyerek azt mondta: „Kicsoda? Hát Nagy Imre!” A gyerek az öcséméknél lakott, a tanító elment hozzájuk, figyelmeztette őket, az Istenért, vigyázzanak. Ez ’58 őszén történt. Mi decemberben jöttünk haza. Megállt az idő, sokáig…

G. Á.: Velem is. Mit gondolsz, ma mennyire hűséges a közszellem ’56-hoz?

H. I.: Nem tudom. Trianon, Jalta tönkretette Közép-Európát. Körös-körül ég a világ. ’56 élménye mélyen megragadt bennem, de a résztvevőket ma másként ítélem meg, mint akkor. Emberek. Sokakat a csillogás érdekel, akár hatalmuk van, akár kiestek a hatalomból. Nem mindig vállalják az emberek azt, amit akkor mondtak, sem azt, ahogy mondták. Nincs nehezebb, mint hűnek lenni önmagunkhoz.

G. Á.: Mit kívánsz a százharmadik születésnapodra, Te, aki hű vagy magadhoz?

H. I.: Olvastam egy Baudelaire-versszakot valamikor a 10-es, talán a 20-as években:

Így jó, veled. Mindent feled
E szív, időt, bút s kínokat szeretve.
Ujjamon át, míg szorítva fon át,
Csorduljon szerelmem minden kis eredbe.

Évtizedekkel később, Sanyinak mondtam el ezt a négy sort, itt, az otthonunk melegében, egy gyönyörű délutánon. Valami mást kellett volna mondanom. Valamit a szerelemnél is több, a tökéletes összetartozásról. De én ezt mondtam. Még most is fáj. Honnét jött ez a négy sor? Babits, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc fordításai közt nem találok rá. Ki a fordító? Tudd meg nekem.

G. Á.: – Megpróbálom.

Haraszti Irén a beszélgetés kéziratát még olvasta — nyomtatva már nem láthatja. 1993. július 9-én meghalt.

Fotó | pim. hu | fortepan.hu