JUHÁSZ GYULA VERSÉRŐL
1994 november
MAGÁNY
Ismeritek a bérházak magányát?
Kongó szobák sötétes odvait?
Minden oly szürke, bágyatag, avitt,
Füstös falon a járók árnya száll át.
Ismeritek a bús vasárnapot?
Mikor távol zenéken álmodozva,
Sötét óráknak nincsen vége, hossza,
Gondot szövünk, mint hálót sző a pók.
Ismeritek az őszi éjszakát?
A szűk udvar mélyén platánfa gyérül,
Álmodva lustán fényről, színrül, égrül.
S míg elfog a derű nosztalgiája,
Zizegni hallod halk eső dalát,
S elnyugszol fáradt gyásszal, összefázva!
Soha magyar költővel úgy vissza nem éltek, mint vele; soha egynek sem idézték annyi rossz helyen, rosszul időzítve a verssorait, mint az övéit. A félreidézett, félreértett Petőfit, Adyt, József Attilát mindig átsegítette a kimódolt lapályoson valami: a szeptember végi előérzet, a barna gyász, a felénk futó sínpár emléke, ezek a költészeten túli csattogások – de az ő hangja halk volt, fogcsikorgatása morzsolódóbb, jóslatai világosabbak annál, hogysem mögéjük merjünk látni, hogysem lefejtsék a megszokottság burkát a szokatlanul szépről vagy a szokatlanul fertelmesről.
félrecsúszott nyakkendő
Mert megszoktuk háta mögött a léha színésznőcskét, lába előtt a Tisza vizét, körülötte az árnyakat, jobbról Thonuzoba, balról a tápai Krisztus – És ki segít már, ha ő nem segít? –, mellkasukon sebet üt a félrecsúszott nyakkendő, fejük fölött vidéki glória, Gulácsy Lajos Nakonxipánja, amelyet azóta közelebb havazott hozzánk egy másik költő, Kormos István.
És megszoktuk, hogy a fodrásznál valaki azt mondja: Milyen volt szőkesége…, és 1957 tavaszán megálltunk az utcán a plakát előtt: ,,Én őt dicsérem csak, az élet anyját…”, és mögöttünk valaki belekáromkodott a versbe.
Hát ennyire.
Pedig láttuk, látnunk kellett, hogy menekül, mint valami sokszög foglya, sokfelé, nemcsak férfibánatba és képzeletbe, de eltúlzott narrációba, álarcba, idézetbe, dedikációba – mindenáron-kötődésbe, onnét, a Tisza-partról, Váradig, Szakolcáig, Urbinóig, Thermidorig-Fructidorig, ha már nem menekülhet a saját koráig és Budapestig.
Talán ez is olyan ,,világos”, mint a jóslatai. A dús kalász, a sárguló nyár, a Testamentom költőjének dala, estéinek bánata, A hegyi beszéd ezüstös glóriája – A Mester arcán boldog égi fény –; a képburjánzás elfödi a verset, majdnem olyan rossz, mint napjaink költészetének divatos képhiánya, mindkettő klisé, mindkettőtől hányni kell.
Micsoda kétségbeesés van ebben a képburjánzásban, édes Istenem.
Micsoda fölmért kétségbeesés.
Ismeritek a bérházak magányát? Pontosabb szót a magányhoz aligha lehet kapcsolni, mint a bérház; Kosztolányi Logodi utcai ketrecei, redvesebb kivitelben –
Kongó szobák sötétes odvait?
– a hangzó ürességet tapinthatóan undok érzéki benyomások színezik át, piszkos alkonyat – sötétes huzat, folyosószag, az odvakban az odvas fog beteg szabálytalansága.
Minden oly szürke, bágyatag, avitt,
Füstös falon a járók árnya száll át.
A jelzők egyre lejjebb és beljebb visznek a sötétes fertelembe, amely jellegtelen, fáradt, értelmét vesztett; a közfalakon idegenek cigarettanyomai, s ők maguk – a járók árnya, nem árnyai, csak árnya –, ők maguk így, egy csomóban, átszállnak a falon, egyetlen kísértet-tömb, a többiek.
Ismeritek a bús vasárnapot?
velőscsontszag
Ha eltekintünk a századforduló magyar lírájának kedvenc jelzőjétől, a bústól, a vasárnap ugyanolyan pontos kapcsolatban áll a magánnyal, mint a bérház: vasárnap főznek húslevest a többiek, az odúnak vasárnaponként velőscsontszaga van.
Mikor távol zenéken álmodozva,
Sötét óráknak nincsen vége, hossza,
Gondot szövünk, mint hálót sző a pók.
A hétnaponta ismétlődő szégyenteliségből távoli melódiák kottaszálán lehetne kimászni valahogy; az idő fogósabb, mint a tér: sötétes a helyszín, sötét az óra, ez a sötétség végtelen, ez a gonoszság rovarszerű, s közelétől a benne vergődő is azzá válik.
Ismeritek az őszi éjszakát?
A nagy körző széjjelebb nyitása, az időszak kitágítása csak pillanatra hoz enyhülést; az ökörnyálas szelídség látszólagos.
A szűk udvar mélyén platánfa gyérül,
Álmodva lustán fényről, színrül, égrül.
A ketrecből kivezető platán tovább formázza a ketrecbe zárt embert: álmodik, lusta, gyérül, elvesztette a létfeltételeit. Ez a királyi növény macskásán az udvar mélyére húzódik. Az udvar szűk. A platán ki fogja nőni az udvart.
S míg elfog a derű nosztalgiája,
Zizegni hallod a halk eső dalát,
S elnyugszol fáradt gyásszal, összefázva!
Idill: a bérház őszi vasárnap éjszakája lecsendesedik, eső neszez, zizeg, dalol, mint egy régi kínai versben, az egyhangú dobolás szétemeli a ketreclakó körül a falakat, az ablakokat; a sötétes, szürke, bágyadt, avítt, füstös térnek a bús, sötét, hálószerű idővel bezárt szöge összecsukódik, ennél szűkebb szög nincs is már: a teljes kimerülésé, az álomra korlátozott kifosztottságé, a gyászé. S ekkor nagyot üt a vers végén az utolsó szó: összefázva!
A szó végén felkiáltójel.
Hördülve kinyúlik a sor, a vers, az idill, az alvó.
S az igekötő mindent elárul.
Fázni az ember otthon szokott, otthonos utcán, ismerős városban.
Összefázni vonaton, peronon, barátságtalan tereken. Idegenben.
Magányban.
Hogy üvöltöz az a felkiáltójel.
álomháromszög
S mindez a shakespeare-inél lágyabb petrarcai szonettben, a hímrímeket felpuhító nőrímek, a magas hangú sorvégeket elnyelő mély hangúak, s fény-szín-ég álomháromszöge, a magány-bágyadt-árny-háló-platán impresszionista villogása, a zizegő halk esődal neszezése, mintegy Monet, Debussy és Mallarmé álarca mögött.
Egyetlen szó letéphet bármilyen maskarát.
Figyelem. Egy költő a szemünk előtt összefázott.
Húzódjatok idébb.