A MAMA KEDVÉÉRT
Megszólalnak a rádióban a harangok. Tizenkét óra. Asztalhoz ülünk. Először leves, aztán főzelék fasírttal, desszertnek lekváros piskóta. A főzeléknek külön tányérokat tettem, mindig ügyelek a terítésre. Mindenre nagyon ügyelek, a sózásra, a habarásra, ügyelek arra, hogy ne legyen túl forró az étel, és arra is, hogy ki ne hűljön tálalás előtt. A kenyér legyen kovászillatú, a kalács foszlós, a sütemény kellően édes.
nagyívű vergődés
Az asztalon középen vörösbor, üvegkancsóban. Régen a szüleim itták, ma nekem kell. Péter velem szemben ül, hol egykor apám. Mohón kanalazza az ételt, mereven néz a tányérjába, épp úgy, ahogy apám. Amikor eszünk, én se nézek Péterre, soha, apámra se mertem ránézni az asztalnál, Van-ra figyelek, a nyelésére, és hogy megtartsam a fejét. Birkózunk. Evés közben kiszabadul belőle az erő. Sose tudom, hogy követeli az ételt, vagy inkább visszautasítja, a mutatvány ugyanaz: nagyívű vergődés a semmiben. Maga a mozdulatsor nagyfejű kígyó agóniájára emlékeztet, ahogy a hosszú nyak utánakúszik a fejnek, és húzza magával a kicsavarodott nyúlánk testet, aztán hirtelen hátralendül, koppan egyet a szék támláján, majd újra előre, és megint a koppanás.
Az egész értelmezhetetlen és hiábavaló, mint járvány idején a templomfelújítások, meg a számok, hogy ezerhatszáz… vagy tizenegyezerhatszáz? Nekem mindegy. Nekem a borsószemeket kell visszakanalaznom Van szájába a nyelvéről induló nyálcsúzdákról, és ki kell piszkálnom a fogai közé szorult borsóhéjat. Holnap krumplifőzeléket csinálok, akkor előbb szabadulok. Azt csak szétnyomkodom a villával, kanállal visszatolom a fogak mögé a falatot, ahogy anyám is csinálta.
Milyen kicsi volt akkor az eperfa! Apám ki akarta vágni, anyám nem engedte. A könnyeivel tartotta meg a fát. Majd én összetakarítom alatta a szemetet, ti csak legyetek nyugodtan, mondta mindig, és már ment is ki a söprűvel.
Anyám elment, így rám maradt az eperfa, hiába kerülgetem az árnyékát, mindenütt ott van. Az éjszakák se csendesek, többször is át kell mennem Van-hoz, hogy felszedjem a földről, nem bírom hallgatni a vonítását, hiába rakom fel az ágyra, minden reggel a padlón találom.
csupán létezik
Van egy gusztustalanul lucskos januári napon született. Én neveztem el a húgomat Van-nak, talán mert Van, minden akaratom ellenére, volt. Létezett. Ott volt az otthonunkban, az álmainkban és a jövőnkben. Van vegetatív lény, akár az eperfa, táplálék kell neki, és takarítani kell utána. Van csupán létezik, és mert ő létezik, sok más nem létezik: férj, gyerekek, család. Ezek mind nem léteznek, Van az egyetlen létező az életemben.
Péter undorral löki el félig teli tányérját, és kiront a konyhából.
Ez is el fog menni, mint az apám, meg a többiek. Hiába vigyáztam a sózásra, habarásra meg mindenre, el fog menni. Hát csak tessék, szabad az út, uraim, az ajtó kifele nyílik!
Látod, Van, ez van velünk, hogy mind elmennek!
Na, még ezt az egy falatot, a mama kedvéért…