GEORGE STEINER GESZTENYEFÁJA
1999 április
Kiskamaszként olvastam Jan Kott Shakespeare-könyvét, és a családi krónika szerint abban az időben az elnéző mosollyal feltett kérdésre, hogy mi leszek, ha nagy leszek, lelkesültem azt válaszoltam: Jan Kott. Az áprilisban 70 éves George Steiner Örök Antigonéját újraolvasva ugyanazt a vágyakozást, mondjuk ki, irigységet éreztem, amit tizenegynéhány évvel ezelőtt. Bizonyos fokig persze esetleges, hogy az olvasott könyvek közül az ember melyiknek a szerzőjével, esetleg szereplőjével akar vagy tud azonosulni, de az igazi befogadás aktusa számomra mindig magában rejtette ezt az elemet is. Valamelyest az is a véletlen műve, hogy mely könyveket választjuk, s közben tudatában kell lennünk, hogy ezzel másokat nem választunk, tehát mintegy elzárkózunk a megismerés, befogadás lehetőségétől. Ugyanakkor többször előfordult velem, hogy egy régóta halogatott könyvet olvasva éppen azt kaptam, amire az adott pillanatban vágytam és fordítva: sokszor bosszankodtam, hogy egy-egy különösen szeretett könyvnél nem tudom az első olvasás élményét feleleveníteni, mert bár a második, harmadik, sokadik olvasás talán nagyobb elmélyültséget hoz, a rácsodálkozás érzése elvész.
titkos kacsintással
Ha ugyanattól a szerzőtől gyors egymásutánban több könyvet olvastam, a könyvek laza hálójából finom árnyalakként az író személye is felderengett, és egy titkos kacsintással még össze is nézhetett vele az ember: ismerlek, kópé. Steiner négy angol nyelvű esszékötetét olvasva is sejteni véltem a kép főbb vonásait, és a változatos témakörökből nem volt nehéz kiválogatni a gondolkodását erősen jellemző, magukért beszélő sorokat.
Nemcsak a lenyűgöző tudás, az adott témán túl felvillantott roppant ismeretanyag fog meg Steiner írásaiban: az elemzések, eszmefuttatások, kritikák minden sorából, szavából sugárzik a gyötrődő, az embert mélyen ismerő szellem, amely a keserű tudás ellenére sem zárkózik el, nem lesz mizantróp, de szeretetteljes tárgyilagossággal, mondhatnám ökologikusán tárja fel a valóságot. Az aprólékos nyelvi pontosság és kifinomultság is része ennek az összetett munkának, és jellemző, hogy Steiner olyan sokat foglalkozott a nyelv szerepével, hiszen csak keveseknek adatik meg, hogy az övéhez hasonló környezetben nőjenek fel.
Frantisek Kupka: Humoreszk, jean louis mazieres, flickr.com
Az Örök Antigonéban például azt boncolgatja a könyvet angol nyelven író szerző, hogy az ógörögből fordító Hölderlin a német szavakat miként illesztette az eredeti jelentéshez. Mindezt persze magyarul is olvashatjuk, és még bizonyára számos más nyelvre is lefordították. Az egymásra rakódó rétegek a befogadás során hozzánk csiszolódnak, egyesek lekopnak, mások beépülnek, és mindez a fordítás által és — ne feledjük — a fordítás árán jut el hozzánk. A poliglott Steiner bizonyára saját bőrén érezte a fordítás minden kínját, mint talán minden lelkiismeretes írástudó, aki valaha is fordításra vetemedett. Luther Biblia-fordítása során így panaszkodott egy levelében: „…ah, Istenem, milyen nagy és vesződséges munka a héber írókat arra kényszeríteni, hogy németül beszéljenek. Mennyire berzenkednek, egyáltalában nem hajlandók héber természetüket elhagyni és a nehézkes némethez igazodni; olyan ez, mintha a fülemülét akarnók rábírni, hogy saját kedves melódiája helyett kakukkoljon.”
Steiner fordítója nem panaszkodik, mert bár sokszor hall kakukkszót a fülemüle lágy éneke helyett, mégis reménykedik, hogy a kiválasztott szövegek tartalma hátára veszi a lesántított sorokat és átsegíti az olvasóhoz vezető hídon.
nyelvi elsőbbség
„Semmilyen emlékem sincs az első nyelvről. Mióta az eszemet tudom, folyékonyan beszélek angolul, franciául és németül. Amit más nyelveken tudok, később jött, és a tudatos tanulás érzetét hordozza. Az első három nyelvet énem tökéletesen egyenrangú központjaiként érzékelem. Ugyanolyan könnyedséggel beszélek és írok mindhármon. Gyors rutinszámolásokkal próbálták tesztelni ezt a képességemet, de sem a gyorsaság, sem a pontosság tekintetében nem volt jelentős eltérés. Mindhárom nyelven ugyanolyan szókinccsel, nyelvi-szimbolikai ingerekkel álmodom. Az egyetlen különbség, hogy általában azon a nyelven álmodom, amelyet aznap használtam (de sokszor álmodtam már franciául és angolul német nyelvterületen és fordítva). A számos kísérlet az „első nyelv” hipnózis alatti megtalálására kudarcba fulladt: a banális eredmény az lett, hogy a hipnotizáló anyanyelvén válaszoltam. Egy balesetben, amikor az autóm a szembejövő forgalom elé zuhant, kiabáltam valamit. A feleségem nem emlékszik, hogy milyen nyelven. De a nyelvi elsőbbséget még egy ilyen sokk-teszt sem bizonyíthatja. Az a hipotézis, hogy a rendkívüli stressz az ember alapnyelvét idézi elő, felteszi, hogy minden esetben létezik ilyen. A kiáltás valószínűleg azon a nyelven szólt, amelyet egy pillanattal azelőtt használtam, vagy angolul, mert a feleségemmel angolul beszélek.
A természetes állapotom poliglott volt, mint a Val d’Aosta-i, baszkföldi, flandriai gyerekeké vagy a Paraguavban guaránit és spanyolt beszélőké. Anyám öntudatlan szokása volt, hogy egy mondatot más nyelven kezdjen el, mint amelyiken befejezi. Otthon a beszélgetések több nyelven folytak, nemcsak a mondaton belül, hanem a beszélők között is. Gyakran csak egy hirtelen közbeszólás döbbentett rá, hogy a németül vagy angolul feltett kérdésre franciául válaszoltam és fordítva. Korai életem nyelvi spektrumának még ez a „három anyanyelv” is csak része volt. A cseh és az osztrák jiddis elemei erősen tovább éltek apám beszédében. És mindezek mögött, egy alig hallható hang ismerős visszhangjaként, ott volt a héber.
Frantisek Kupka: Egy pont körül, Grégory Lejeune, flickr.com
Ez a poliglott fészek sokkal többet jelentett a magánélet véletlen körülményeinél. Mélyen rányomta bélyegét személyes identitásom és a közép-európai zsidó humanizmus félelmetesen összetett és életrevaló érzésrendszerének megértésére. A beszéd kézzelfogható választási lehetőséget jelentett az öntudat egyenlően hozzám tartozó, mégis eltérő támpontjai között. Ugyanakkor az egyetlen anyanyelv hiánya elkülönített a többi francia iskolástól, a társadalmi, történelmi háttérben egyfajta területenkívüliséget eredményezett… A világ összefonódottságát akkor fogtam fel igazán, amikor megértettem, hogy a házunk előtt, a rakparton álló gesztenyefa (chestnut tree) éppen annyira marronnier mint Kastanienbaum, és hogy ez a három alak a beszéd adott pillanatában a rokonértelműség és az előfordulás változó körülményei között egyszerre létezik.”[1]
„Csak az írott szöveg torzító tükrén át tudhatjuk, hogy egy adott történelmi időben és helyen a férfiak és nők mit tartottak a verbális kommunikációhoz tartozónak, és mit éreztek „kimondhatatlannak” különböző okokból, a misztikus felvilágosodástól a társadalmi tabuig. Miről beszélhettek és miről nem? Amikor összehasonlítunk két közösséget vagy történelmi korszakot, hogyan képzelhetjük el beszédük bőségét vagy szűkszavúságát? Az antik mediterrán világban a „görög” szó egyet jelentett a bőbeszédűséggel. A rómaiakról azt mondták (de a források gyanúsak, mert többnyire maguk is rómaiak), hogy szűkszavúan beszéltek és nagyra értékelték a szófukarságot. Mit ér az összehasonlítás és beszélhetünk-e akár durva mennyiségi meghatározásról (tehát mennyivel több szó hangzott el egy görög házban vagy az agórán, mint egy római háztartásban vagy a fórumon?)”[2]
a másik emberi lény hallgatása
„Úgy biztosítjuk folyamatosan, meg-megújulóan önmagunk számára az egyéni túlélést, hogy befelé sugározzuk a szavak áradatát. Még ha látszólag némák vagyunk is, a beszéd aktív bensőnkben, és koponyánk olyan, mint egy visszhangos kamra. Hasonlóképpen, a másik ember létét — és létünket a számára — a nyelvi adás-vétel eszközével biztosítjuk. Minden párbeszéd a kölcsönös megismerés felajánlása és az én újbóli meghatározása. Az angyal új nevet ad Jákobnak hosszú harcuk végén, a Szfinx arra kényszeríti Oidipuszt, hogy megnevezze magát, hogy megismerje magát mint embert. Semmi sem olyan pusztító, mint a másik emberi lény hallgatása. Ebből származik Lear oktalan haragja Cordelia iránt és Kafka mély ösztönről tanúskodó megjegyzése, hogy sokan túlélték már a szirének énekét, de a hallgatásukat még senki sem.”[3]
„Közhelyszámba megy, hogy a tudományos és technológiai fejlődés súlyos környezeti károkat, gazdasági kiegyensúlyozatlanságot és erkölcsi torzulást hozott magával. Ökológiai és lelki szempontból az elmúlt négy évszázad tudományos-technológiai forradalmáért nagyon súlyos árat fizettünk. De néhány anarchista kritikától eltekintve, mint például Thoreau és Tolsztoj gondolatai, alapvetően senki nem kérdőjelezte meg, hogy így kellett történnie. Ennek a jobbára át sem gondolt meggyőződésnek egyik része az elvakult gazdasági akarat, a kényelem és a tárgyi sokféleség utáni vágyakozás. Másrészt egy sokkal mélyebb mechanizmus is szerepet játszik: a nyugati vérmérsékletben már az athéniak óta fellelhető bizonyosság, hogy a szellemi vizsgálódásnak fejlődnie kell, ez a folyamat természetes és dicséretes: életünk során mindig az igazságot kell üldöznünk. Sorra kinyitjuk Kékszakállú várának ajtajait, pusztán azért, mert „ott vannak”, mert egyik a másikhoz a megerősítés logikájával vezet, amely az értelemben mint önnön létezésének tudata él. Nemcsak gyávaság, hanem árulás, radikális, öncsonkító árulás lenne csukva hagyni egy ajtót is: kíváncsi, kutakodó, előretörő fajunk elárulása. A valóságot üldözzük, bármerre vezet is az út. Óriási kockázatot vállalunk, szörnyű szerencsétlenségeket idézünk elő. De még így is, egészen napjainkig magától értetődőnek tűnt, civilizációnk a priori elvének, hogy az ember és az igazság útitársak és dialektikusán összekapcsolódó útjukon együtt jutnak előre.”[4]
„Az európai és szovjet tömegmészárlás az 1936—45 közötti időszakban (a szovjet antiszemitizmus talán legparadoxabb megnyilvánulása a gyűlöletnek, amelyet a valóság a megbukott utópia iránt érez) sokkal többet jelentett politikai taktikánál, a középosztály alsóbb részének megbetegedésénél vagy a hanyatló kapitalizmus termékénél. Nem pusztán szekuláris, társadalmi-gazdasági jelenség volt. Öngyilkos ösztönt indított el a nyugati civilizációban. A jövő kiegyenlítésének kísérlete volt — pontosabban a történelem összemérhetővé tétele a természetes barbársággal, az intellektuális tompasággal és az önmagába forduló ember anyagias ösztöneivel. Teológiai metaforákat alkalmazva — és használatukért nem kell bocsánatot kérnünk egy kultúráról szóló esszében — azt mondhatjuk, hogy a holocaust a második bűnbeesést jelenti. Úgy értelmezhetjük, mint szándékos kivonulást az Édenből és programszerű kísérletet, hogy felégessük az Édent magunk mögött, nehogy emléke megfertőzze a barbarizmust a bűntudat meggyengítő álmaival.”[5]
Frantisek Kupka: Vízszintes és átlós síkok, jean louis mazieres, flickr.com
„Az Egyesült Államokban megjelentették a Biblia és Shakespeare műveinek több részletét köznyelvi angolra fordítva, képregény formában. Néhány közülük sok millió példányban elkelt. Ezek a kiadványok komoly és hiteles kihívást jelentenek. Nem söpörhetjük félre őket: választanunk kell. Azt akarjuk-e, hogy civilizációnk fő örökségéből legalább valami megmaradjon és hozzáférhető legyen a modern tömegtársadalom nagyközönsége számára? Vagy azt akarjuk, hogy irodalmunk, belső történelmünk java része a múzeumban végezze? Nem kerülhetjük el a kérdést azzal, hogy a klasszikusok olcsó kiadású — és rendszerint kitűnő — köteteivel vagy a tömegkultúrában felhasznált szépirodalommal vigasztalódunk. Ezek mindössze a kegyelet lerovásának jelei a múlt előtt, amelynek nagyságát és tekintélyét, ha atavisztikusan is, de még felismerjük.
A kérdés sürgető, és a lehető legőszintébb válaszra van szükség. A költészet, vallásos elmélkedés, művészet jelentős része a befogadóval való személyes kapcsolatból már így is a szakértők kezébe került, ahol bizarr pszeudo-életet él, a kritika, a szerkesztői szövegmagyarázatok, a nárcisztikus viták benső környezetében burjánzik (már nem olvasunk Dantét, csak Eliot Dantéról szóló értekezését). Talán még sosem volt ekkora lázas tékozlás a különleges tudományos képzettségekben, irodalmi tanulmányokban, zenetudományban, művészettörténetben, kritikában és a legbizáncibb műfajban, a kritikaelmélet kritikájában. Az őrzők metanyelve, arrogáns zsargonja talán sosem virult még ennyire az élő jelentés csöndje körül.”[6]
„Nem tanulunk már meg könyv nélkül szövegeket, a memóriánk rendkívül felületessé vált. De a nyugati irodalom és különösen az epika a korábbi költészethez, mitológiához, topográfiai és kronológiai jelzőkhöz fordul vissza és elsősorban az emlékezeten alapszik. A figyelmes olvasás közben nemcsak észrevesszük az idézetet, hanem a begyakorolt, koncentrált csendben a rákövetkező sort is kimondjuk.”[7]
a könyv magántárgy
„A kolostori olvasópolcon vagy az egyetemi könyvtárban láncra fűzött könyv nem ugyanaz, mint 17. századi társa. Klasszikus időszakában a gyártás, eladás és tárolás különleges körülményeinek köszönhetően a könyv magántárgy volt. A magánkönyvtár sokkal több építészeti találmánynál. A társadalmi és pszichológiai értékek rendkívül széles spektrumát foglalja magába. Különleges helyre és csendre van szüksége, és így kihat a ház egészére. Szemmel láthatóan és tapinthatóan jobban kedvel bizonyos formátumokat és műfajokat — a kettő összefügg —, például a fűzött kötetet a pamfletnál, az összegyűjtött műveket az egyes köteteknél. A szellemi réteg nem választható el a fizikai tényéktől. A magán-könyvtárában olvasó ember egyszerre terméke és megteremtője egy sajátos társadalmi és erkölcsi rendnek. Ez a burzsoá rend az olvasottság, a vásárlóerő, a pihenés, a kaszt bizonyos hierarchiáin alapszik. A házban másutt bizonyára találunk egy cselédet, aki leporolja a könyvespolcokat és csak akkor lép a könyvtárba, ha hívják. A gyermekeket arra nevelik, hogy ne csapjanak túlzott zajt és ne törjenek apjukra, amikor olvas.
Röviden, az olvasás klasszikus művészete — ahogy azt oly sok 18. századi képen és metszeten ábrázolják — számos, a tanultak és a szolgák, a kipihentek és a kimerültek, a tér és a zsúfoltság, a csend és a zaj, a nemek és a generációk (a nők csak roppant fokozatosan kezdtek úgy olvasni, mint férjük, fivérük vagy apjuk) közti, hallgatólagosan elfogadott erőviszonyok középpontjában áll. Ezek az erőviszonyok és feltételezett értékek drasztikusan megkoptak. Csak kevés magánlakásban van könyvtár és még kevesebb szolga porolja és olajozza a könyvek gerincét. A példátlan mértékű fényerősség és zajszint behatol az egyén életterébe, különösen a városi otthonokba. Egyre gyakoribb, hogy az olvasás valamilyen más médiummal kel szoros versenyre — a televízióval, rádióval, lemezjátszóval. Gyakorlatilag nincsenek tabu-helyek vagy szent és sérthetetlen órák a modern családban. Mindenhol szabad az átjárás. Ahol korábban a könyvespolcok álltak, most gyakran a lemezesszekrényt találjuk, benne a lemezek sorát (ez magában is az egyik legfontosabb változás intellektuális és érzelmi életünkben). A régi értelemben vett olvasás gyakorlata csak nagyon ritkán történik otthon, inkább rendkívül specializált keretek között, általában az egyetemi könyvtárban vagy az akadémiai „irodában”. Szinte a Montaigne híres csendes toronybeli kerek olvasószobája előtti időknél tartunk. „Komolyan” olvasunk, mint a papok, különleges helyeken, ahol a könyvek szakmai eszközök, a csend pedig intézményesített.
Frantisek Kupka: Zenedoboz, jean louis mazieres, flickr.com
A modern puha kötésű könyv az új paraméterek közvetlen és zseniálisan hatékony megtestesülése. Kevés helyet foglal el, majdhogynem egyszeri használatra szánt. Tömött alakja egyenesen azt sugallja, hogy „mozgásban” használandó, alkalmi és töredékes körülmények között. Nyíltan ugyanabból az anyagból készül, mint a ponyvaregények, és még ha a tartalma magasröptű is, a könnyű hozzáférhetőség demokráciáját hirdeti. A gazdasági vagy kulturális elitizmus egyetlen látható jelét sem hordozza magán. A népszerű krimik és Platón szépen megfér egymás mellett ugyanazon a polcon a reptéri váróban és a vegyeskereskedésben.”[8]