Géher István

NOTESZLAPOK VOJTINA HAGYATÉKÁBÓL

1995 szeptember

NOTESZLAPOK VOJTINA HAGYATÉKÁBÓL

1.

Fiatal költő jön hozzád a verseivel. Véleményedet kéri, buzdításodra vár, tanulni akar tőled. Tanítod tehát, mert mindenkit tanítasz, aki tőled tanulni akar. Nem kérdezed, hogy lehet-e ezt csinálni; nem meditálsz azon, hogy tanítható-e a versírás. Csinálod, ahogy tudod.

Tudod, amit tudsz; ismered a mesterséget, az életet; sokat tapasztaltál. De ez nem elég. Ahhoz, hogy valakit művészetre taníts, a tudáson túl képzelet is kell. Egy világkép, amelyben a művész elképzelhető. Másképpen: érdeklődés, érzékenység, figyelem, tapintat. És még valami: bizalom. Aki hozzád jött, megbízik benned; viszonozd azzal, hogy bízol a tehetségében.

2.

Tehetségre senkit sem tudsz megtanítani, de a tehetségnek adhatsz tanulnivalót.

Minden a tehetségen múlik. Az a dolgod, hogy jelenlétét felismerd, s aztán kiismerd a természetét, hogy úgy gondozd, ahogy megkívánja.

1501geher2

3.

az ösztönöd
Honnan tudhatod, hogy kiben van tehetség? Sehonnan, ha meg nem érzed. Segít persze, ha emlékezetedből mérőszempontként felidézhetsz sokféle jó verset. Csak épp, ami eléd kerül, lehet másféle; és az is meglehet, hogy a tehetség nem jelentkezik mindjárt jó verssel. Elmédet könnyen megtévesztheti a szakértelem. A szakmai ügyesség gyakran együttjár a tehetséggel, de nem azonos vele. S még kevésbé a divatismeret. Hogy a fiatal költő hasonlítani próbál-e vagy különbözni; hogy az újabban felkapott stílussal tüntet-e, vagy azzal, hogy (dacból?) régebbi mintákat követ: legföljebb a hajlamot mutatja, amellyel tehetsége jellemezhető, ha van. És mi jelzi, hogy van-e? Az ösztönöd, ha veszi a vers adását: hogy van benne „valami”, valami igazi, valami intenzitás, erő… Pontatlan megjelölések megfoghatatlanságukban misztifikációra csábítanak. A tudós kritika legyintésre se méltatja az efféle spirituális telekommunikációt. Sebaj. Sose szégyelld, hogy a te tudományod sajátosan (vajákosan) alkalmazza a befogadásesztétikát. Szöveget olvasol, ám a személyiségben (bizony, a lélekben) keresed — nem is csak azt, ami ott van, hanem amivé válhat az a „valami”.

A tehetséget nem annyira a teljesítményen mérheted, mint inkább a megsejtett lehetőségen.

Rosszul is ítélhetsz. Tanúsíts hát jóindulatot! Kisebb kárt teszel, ha első látásra tehetségesnek véled a tehetségtelent, mint ha fordítva döntesz elhamarkodottan.

4.

Adj időt — a tehetségnek, hogy bizonyítson; az intuíciódnak, hogy kiigazítsa vagy megerősítse magát. A benyomásból így lesz lassan meggyőződés. Olvasod a verseket egymás után, egymással és felhalmozott versismereteddel összehasonlítgatva, míg figyelmesen számba veszed fél év vagy két év termését. Amitől nem várhatod, hogy majd magától megterem. Azzal is számolnod kell, hogy az első véleménynyilvánítás pillanatától kezdve te is cselekvő részese vagy az alkotásfolyamatnak.

5.

Véleményed nem megfellebbezhetetlen, de az adott pillanatban iránymutató. Ne köntörfalazz, ne fanyalogj, ne fölényeskedj! Nem célszerű bírálati bűnlajstrommal letámadnod a fiatal költőt; ez kedvét szegi. Úgy kritizálj, hogy kedvet csinálj vele! Válaszd ki, amit a legértékesebbnek tartasz; magyarázd el, hogy mi tetszik benne és miért — így ösztökéld az igyekezetét arrafelé. Majd elválik, hogy intelligensen jelölted-e ki az irányt; illetve, hogy a tehetségben megvan-e a kellő intelligencia, mely arra viszi, amerre a legjobb neki.

1501geher3

6.

Ha a fiatal költő nem marad el mellőled, akár el is fogadhatod mint tanítványodat. Aki mindenekelőtt az („intended”: „szándékolt”) olvasót igényli benned, mert ihletőleg hat rá, hogy nem csak magának ír. Olvasói szándékod tehát, ha már vállalkozottan olvasol, hogy téged is haszonnal olvashasson a szöveg. Nevelődsz általa; világszemléleted, versfelfogásod valamelyest hozzáalakul. És közben alakítasz: írót és olvasót önismeretre, őszinteségre, bátorságra nevelsz. Igen, a felismert eszmények kölcsönösen köteleznek. Most már magad sem riadhatsz vissza attól, hogy egy-egy alkalommal mesterként kijelentsd: ez a vers rossz.
Nem félsz?
Milyen alapon tehetsz ilyen kijelentést? Nem félsz, hogy neked esnek a teoretikusok? Ha irodalomelméletet oktatnál, okosabb lenne fontolóra venned az esedékes dogmát. Mivel írni tanítasz, nem muszáj törődnöd vele. Az írás mint alkotó hitgyakorlat, mindig eretnekség. Nincs az a relativista inkvizíció, ami megingathatna rákérdező kíváncsisággal („inquisitiveness”) kipróbált abszolút hitedben: hogy lenniük kell rossz verseknek, máskülönben jó versek sem lehetnének; azaz, ha a versek csak úgy — nyitva felejtve, megkülönböztethetetlenül — vannak, akkor nincsenek versek, mert a verset az emlékezetes megkülönböztetettség teszi. Hitvallásodat a világlíra teljességére (a szentek — nyitottságod köré záruló — egyességére) alapozod, amelynek tanultsággal megközelített, ésszel használt össztapasztalatát alkalmazod ösztönszerűen minőségi ismérvként, valahányszor verset olvasol.

Igazad van, ha tanítványod elhiszi neked, hogy van igazság — nem a tanításodban, nem a hagyományban, hanem benne magában. Vagyis, ha nem olyannak képzeli a jó verset, amilyet te írnál, vagy amilyet mások írtak, hanem amilyet csakis ő írhat meg, a maga legjobb formájában.

7.

Formálódik a vers közös ideája, melynek bűvöletében a mester: a tanítvány, a tanítvány: a mester. Forogtok egymás körül. Ha jól táncolsz, tanítványod magával egykorúnak tekint, nemzedéktársnak, aki barátilag kapható minden (szellemi) kalandra. S ha helyesen viselkedsz, ugyanakkor úgy tekint rád, mint kortalan öregapjára, aki nem vetélytárs, hanem oltalmazó, ítélkező, áldásosztó tekintély. Vigyázz! A rituálé veszélyekkel kacérkodik, a szerepjáték provokatívan személyes jellegű: lélek nyúl lélekhez. Illő tehát távolságot tartanod; tartózkodj a bizalmaskodástól, a lelkizéstől! Ha lelki segéllyel is szolgálnod kell, ami nem ritka eset, ennek metaforikus közlőformája és „tárgyi megfelelője” mindenkor: a szöveggondozás.

8.

A szöveg: munkatárgy? élőlény? Semmiképp sem kijavítandó dolgozat. A vers olyan organikus jelentés-struktúra, mely nélküled is létezik ugyan, de olvasatodban ismét létrejön. Ebből tudod meg, hogy milyen. Lehet, hogy úgy jó, ahogy van. Ha így van, vedd észre, és hozzá se érj, csak bólints rá elismerően, hogy ez az. És ha rossz? Akkor kifejtheted, hogy mitől, és megkísérelhetsz kimenteni belőle valamit — egy felhasználható szerkezetet, egy ígéretes új hangzást — későbbi versek számára. A két szélsőséges eset a kivétel. A munkafolyamat szabályozója a normálvers: jó, de lehetne még jobb is. Ahogy futtatod át magadon a szöveget, valahol megakad, kizökken. A jelző nem dolgozik… a motívumkapcsolatból hiányzik egy elem… a sor felében „fedőszavak” takarják el a virtuálisan „valódi” textust… Stb., stb. Ilyenkor ujjaddal finoman ráböksz a kéziratlapra: itt meg itt.
ketten együtt vagytok a vers
Hogy mersz beleturkálni a más szövegébe? Hogy mersz a sajátodba? Ha a végletekig tisztelnéd a műalkotás integritását (vagy az eredendő intertextualitást), sohasem javítanál azon, amit egyszer leírtál, hiszen minden szövegváltozat egy-egy külön írásmű (vagy megfordítva, a mű is csak változat); egyszóval: nincs autentikus szöveg. Elvben elelmélkedhetsz a művek változatos nemlétezésmódjain, de írói gyakorlatodban mégsem a piszkozataidat publikálod. Ugyanezért mutatsz rá most is a tisztázatlan helyekre. Hogy a hiba nem a tiéd? Itt és most: mindegy. A mester is a tanítványáé, és viszont, azaz egyikőtök sem az, aki — mert ketten együtt ti vagytok a vers. És a vers javulni akar. (Nem mindjárt tökéletessé lenni, ez szertelen kívánság lenne, csak tökéletesedni, amennyire lehet.) Kinek a jóvoltából? Ez már más kérdés. Adhatsz ötleteket; de jobb, ha kérsz. Nem a társ-szerzőt alakítod, hanem a költészet lelkiismeretét; konkrétan: a költő lelkét, ahonnan kihívod, előhívod az alkotó, önjavító szellemet.

geher4

9.

Amit művelsz, egy kicsit mágia. Csak nehogy nagyra légy vele! A művelet komoly tétre megy, épp ezért kerülendő minden mágusi komolykodás. Működésed maradjon, ami: játék a szavakkal. Míg (életre-halálra) játszol, bízz a humorérzékedben; az fog visszatartani a másik véglettől is. Az önirónia, mely derűsen átsegít a kisebbségi komplexuson, hogy ne irigykedj, ne féltékenykedj a tanítványodra, amiért ő a pódiumon ,,énekel”, te meg csak ,,énektanárként” korrepetitorkodsz a háttérben. Tudhatod: nem az énekes számít, hanem a dal. Akárki írta, az a fontos, hogy megíródjék a jó vers.

10.

Az esztétának semmi se drága. Biztos vagy a dolgodban? A jó költők gyakorta boldogtalanok. Hát még a költőnők! Amikor mesterkezeddel felszabadítod, és szakavatottan felingerled egy fiatal lélekben a démont — nem bánt a lelkiismeret? Ha igen, próbáld megnyugtatni. A boldogtalanság nem a jó versből támad, még ha abban fogalmazódik is meg. Miért ne lehetne a kimondás egyszersmind terápia? Hinned kell az artikulált szó erejében! És remélned, hogy az, akit megtanítottál igével varázsolni, talán képes arra is, hogy megszelídítse a démonait. Talán, talán.

11.

rossz verset sajnálni kell
Hogy mire képes a vers, leginkább a versben érhető tetten. Tanítványodnak, hogy jó verset írjon, sok verset kell olvasnia. Összeállíthatsz neki olvasmánylistát (úgysem állhatod meg anélkül), de ne zárd könyvtáradba, ne foszd meg a szabad böngészés, a véletlen rátalálás gyönyörűségétől. Később lehet még belőle irodalomtörténész és kritikus is, te azonban a költőt iskolázod. Állj ellen a szakmai kíméletlenség kísértésének, hogy a kritika elmeélét rossz verseken köszörüld. A negatív pedagógiának visszás a haszna: cinikus elmésségre szoktat. Ahogy a fogyatékost nem való kinevetni, a rossz verset is sajnálni kell. A középszerűség viszont megértésre hangol, és mi tagadás, könnyebben szerethető, mint az emberen túli (bestiális? muzeális?) műremek. Mindamellett, a másodrangú ismeretanyagot mértékkel adagold, mert a filológiai tájékozottság értéke félre is érthető: igénytelenségnek. Ne hagyd, hogy a tanítvány a maximumnál kevesebbel beérje; jobban mondva, hagyd, hogy kitombolja természetes maximalizmusát. Azért fiatal, hogy Pygmalion-hévvel életre lobbantsa a szobrot, és hamleti étvággyal megegye a krokodilt!

12.

A versolvasás: versmagyarázat, mely tudattalan tartalmakat tesz tudatossá, mint a versírás. Explicare necesse est. A modern művész nem vadzseni. Hogy önmagát megértse, a műelemzéshez is értenie kell. Már fiatalon. Mert a tehetség aligha bontakozhat ki perspektíva nélkül: ha meg nem tanulja, hogyan lehet ugyanazt a dolgot (élményt, életet) egyszerre látni belülről és kívülről.

Tanítványoddal írass elemző esszéket, elemezzetek együtt verset! Olykor-olykor tőle magától is sorra keríthetsz egy költeményt; hadd szokja meg a költő, hogy a megírt mű az irodalomé, s ennyiben az interpretáció prédája. Rendszeres önelemzésre — főként hajlandósága ellenére — mégse kényszerítsd; ő tudja, hogy számára hol van a kreatív skizofrénia határa. Más a jótékony világosság, és megint más a tolakodó jupiterlámpa.

13.

Emitt a tudás fénye, amott az ösztönhomály; meddig ér a mesterség, hol kezdődik a boszorkányság? Nem tudhatod; de attól még tudhatsz kunsztokat. Sőt, taníthatsz is: végeztethetsz többféle formai gyakorlatot, mint a valaha volt poétikai osztály preceptora. Nem árt az senkinek, ha megtanul szonettet, hexametert faragni. És nagyszerű érzés, ha valaki görög ódamértéken tudja úsztatni a mondatait, akár a tengerhullámokon. Mindaddig, amíg a saját felségvizein (mondd csak ki: az élményén, a kimondanivalóján) úszik. Mert ahol nincs víz, ott nincs úszás, csak tempózás. Ha mindenáron alkaioszit és szapphóit íratsz azzal, akinek most épp rímelni szeretne a verse, üresben járatod a tehetségét, és ihletett szárnyalás helyett feladatmegoldó találékonyságra kapatod.

A költői forma életlehetőség, nem penzum.

14.

a műfordítás
Nálunk a költők ab ovo műfordítók is. Szerencsés helyzet, mivel a műfordítás (mely a versmegértésből versszöveget költ ki) ideális költőnevelő. S talán az is egyfajta szomorú szerencse, hogy versfordításból ma már nálunk sem lehet megélni; így legalább elhárul a veszély, hogy szakiparrá silányul a nemes foglalkozás. Amikor tehát fordítással foglalkoztatod tanítványodat, nem azért teszed, hogy szakmát adj a kezébe. Inkább kulcsot, amivel a verset nyitogatja. Nem kell szakmányban mindenfélét ráerőltetned — azzal, hogy minden lefordítható. (Ha véletlenül semmi érzéke sincs a fordításhoz, mert van ilyen költő, akár egyáltalán ne is fordítson.) A műfordítás — annak, aki megtanítható rá — az öngyötrő gyönyörszerzés kitanult formája. Kínkeservében örömét lelheti a fiatal tehetség, ha módjával műveli, és megadja a módját. Ne csak a munkafogásokat gyakorolja rajta; tegye magáévá, önmagával lelkesítse át az idegen anyagot! Akármiből antológiatölteléket termelni többen tudnak, valódi versből valódi verset teremteni annál kevesebben. Ez legyen a célod: hogy a fordító (amint ez örvendetesen ismét szokásba jött) a tulajdon verseskötetébe is betehesse a mesterremeket.

15.

Mikor lesz kötet a kéziratkötegből? Jóval korábban, mint hogy a kiadó elé kerülne. Ebben közrejátszhatsz. Amint összegyűlt húsz-huszonöt jó vers, kimondhatod a világteremtő mondatot: Legyen köteted! És lesz is. Innentől kezdve már egymást olvassák a sokasodó versek, társaságot alkotnak, meghozzák törvényeiket.

Mintha egyetlen óriásköltemény állna össze versekből: alakul a kompozíció, elemei cserélődnek, át- meg átrendeződnek, míg lassacskán kitöltődik a képzelt alakzat, és minden darab a maga végleges, rendelt helyére kerül. Amennyire mindenható szerénységed engedi, részt veszel a kötetcsinálásban, mert isteni passzió.

1501geher5

16.

Ahogy a tanítvány önbizalma megjön, úgy bizonytalanodik el mindinkább a mester. Felemelnéd az ujjad, hogy ez itt rossz, aztán visszahúzod. Hátha épp attól jó, amitől éppen rossz is lehetne? Ez már egy öntörvényű költészet, mely egyre kívülebb kerül a javító szándékú pedagógia hatáskörén. Hatásodat magával viszi, de beavatkozásodra nem tart igényt. Ne erősködj, és ne érzelmeskedj! Fogadd el bölcsen, hogy ez a diadalod: ha eltávolodik tőled a maga mesterévé önállósult növendék. Felnőtt; ahogy vártad tőle. Jóleső emlék, hogy első kötetének még bábája lehettél. Legyen hát éppoly jóleső a felismerés, hogy a második kötetnek már csak az olvasója vagy. Egyik a többi közt.

17.

a tandíja
A verseskötettel a tanítvány kilép (belép) az irodalmi közéletbe. A színrelépés előjátéka, amikor a lapokban publikálni kezd. Számára sorsdöntő lehet a nyilvánosság elé bocsátás procedúrája — ennek előkészítése, időzítése, megszervezése vajon mennyiben tartozik rád? Attól függ. Taktikai tanácsaid vagy használnak, vagy sem. Ha vannak nexusaid, élj velük; ha nincsenek, ne bánd. S ne bánkódj, ha tanítványod érvényesülését netán megnehezíti valamelyest, hogy tőled tanult. Ez a tandíja, majd megfizeti. Aki előrejutásra termett, majd időben észbe kap, és iparkodik, hogy elfelejtsen. Örülj a sikereinek, nézz utána ellenérzés nélkül.

És láss a dolgod után! Fiatal költő jön hozzád a verseivel…

18.

Tanítványaidból ne gyűjts követőket, ne követelj tőlük hűséget, viszontszolgálatot. Ha akad közülük akár csak egy, akinek a tanító hivatást is továbbadhatod, meg lehetsz elégedve sorsoddal.