PROSPERO AJÁNLJA A VIZEK KÖNYVÉT
2011 május
Régi igazság, hogy az új könyv felfedező és emlékeztető. Egy új könyvet mutatok, hogy a közös emlékezet újra felfedezzen egy régi emblémát: mintha a vízparton Prospero állna itt, A vihar shakespeare-i hőse, kezében a könyvvel, amit még négy óra hosszat, délután kettőtől hatig magánál tarthat, mielőtt a mélybe vetné. Ha ez a könyv az a könyv volna, ahogy nézem a mai nap múló idejét, még kereshetnénk benne egy órányi felfedezni valót, hogy aztán fel-felmerülését várva elmerítsük olvasmányélményeink mélyébe. Ajánlom, hogy tegyük is meg most mindjárt: aki keres, az talál. Ha itt-ott próbára tesszük változatos felszínét, talán rá is hagyatkozhatunk, hogy átvigyen a maradandó mélységek fölött.
A leendő olvasó erre rábólinthat. Vagy csóválhatja a fejét. Prospero mélymerülésű ember, de hogy révkalauz lenne: micsoda képtelenség! A kép, amit róla alkottunk: állókép. Ő az a megfékezett gondolkodó, akit életfogytig szigetre száműzött a foglárhatalom. Ámde lehet-e valaha is helyhez kötni az eredendő mozgékonyságában megfoghatatlanul szabad gondolatot?
hajó és iránytű
Prospero elméje szabadon közlekedik egy utópiai sziget és egy európai félsziget, part és part, víz és víz – lét és nemlét – között. Hol van a szigete? Valahol a Nápoly–Milánó–Tunisz közötti mediterrán pályán, s ugyanakkor a Bermudák jelezte atlanti távolban. Mintha álltó helyében is mozogna, hogy révjáratban kösse össze és összpontosítsa maga köré az ókor, a középkor és a korai újkor hajózó útvonalait. Keresnénk a helyét a kései posztmodern navigáció globális terében. Szeretnénk hinni, hogy a könyv most is lehet még egyszerre hajó és iránytű; hogy átvihet oda, ahol a folyékony lételem létértelemmé szilárdul. Prosperóként igenis hiszem, hogy a keményfedelű könyvben benne foglalódhat a kiáradó világ.
Ajánlom, hogy nyissuk ki a könyvet. És javallanám, hogy – ha tudunk – emlékezzünk megint. Ezúttal Peter Greenaway 1970-es filmjére, a Prospero könyveire. A feledhetetlen, halhatatlan John Gielgudra, ahogy Prospero-Shakespeare szerepében olvassa és írja a könyveit, ily módon megteremtve bennük és belőlük a világot: a négy elemet – a levegőt, a tüzet, a földet és a vizet…
Kezemben tartom a Vizek Könyvét. Tartalma varázslatosan hömpölyög, folydogál, zuhog, csorog, ringatózik, hullámzik, összetorlódik és szétterül. A kétdimenziós lapok síkján a teljes teret betöltve három dimenzióban működik a prosperói „bűbáj”.
szöveggé tömörülő élményfolyamat
Elbűvölnek a képek, a festmények reprodukciói, melyek formákban és színekben megjelenítik a patakot, a folyamot, a tavat, a tengert. És elragadnak a versek, mert a szöveggé tömörülő élményfolyamat megfogalmazásában olyan feszítőerőt fejt ki a lélek „víznemű izomzata”, hogy arcunkat kiveri a veríték, elönti a könny. Várhatunk-e ennél többet egy könyvtől? Nem. De kaphatunk. Harmadjára ugyanis elgondolkodtatnak a költeményekhez alkalmanként társuló, gondolatforrásként feltörő reflexiók. Együttesen: mintha megmerítkezhetnénk az esztétikai misztika konkrét közegében, hogy mit jelent egyetemlegesen (és egyedileg nekünk) a történeti összművészet folyamatában „lenni vagy nem lenni”. És miért ne lennénk, ha itt vagyunk a nyitott könyvben? – kérdezné Hamlet, a másik gyászmezes filozófus, a világirodalomban az első (archetipikus) modern egyéniség, azaz értelemszerűen az első magántermészetűen megrögzött (tragikusan értelmes) könyvolvasó. Prospero, miután figyelmesen átolvasta Christopher Marlowe Doktor Faustusát, minden bizonnyal aktívan végigolvasta (hiszen játszotta is) a Hamletét, és bizonyságot szerezhetett belőle, hogy a könyvből nyerhető tudás mindenkor a tanulni vágyó figyelemnek és a játéknak köszönheti létét. Mire tanítaná tehát e mostani alkalommal az új könyv olvasóit? Emlékezésre és felfedezésre. „Több dolgok vannak földön és égen (…) mintsem bölcselmetek álmodni képes.”
Képesek vagyunk-e együtt játszani és a sokféleségből egységet álmodni a könyv szerzőivel és szerkesztőivel? Ha igen, a régi emlékben újdonságot fedezhetünk fel. Versekben látomásokat, festményekben költészetet. Nem illusztrációt, hanem revelációt. Tanúságtételt arról, hogy mi van. Egry Józsefnél a fényrobbanás kozmikus rendje … Nemes Nagy Ágnesnél „Egy hosszú, függőleges pillanat / gőzölgő jégmezőkbe tűzve”…
Ezek a művek a könyvben nincsenek egymás mellé téve; képzeletünk rendezi őket összetartozó kompozícióba. És még hányféle (ilyenféle, másféle) kötést-kapcsolatot tudnánk-tartoznánk magunktól – a kitűnő anyagból – kialakítani. Úgy tűnik, hogy a könyvnek annyiféle más-más rendje lehetne, ahányszor újraolvassuk. Az olvasó mintegy maga is odatársulhat a tizenkét „jegyzetíró” (invenciózus műelemző) mellé, az alkotó gondolatközösségbe. Igen, igen, ez a jó könyv ismérve: hogy kreatív olvasásra ösztönöz.
rangos munka
Prospero a kreatív olvasó őstípusa: „pár kötetből” újrateremti és újjávarázsolja mindazt, amit a világról tudni kell. A kezemben tartott kötetet akár el is helyezhetnénk az ő könyvtárába. Nem tudhatom, mert ez majd a réven nyert tapasztalatból válik el, hogy vajon ez lenne-e az egyik útravalónk, mely minden „hercegségnél többet ér”, de azt máris állíthatom, hogy rangos munka. A Vigyél át, révészem – mint a Vizek Könyve – megéri a fáradságot, hogy kiemeljük a tömegkommunikáció özönvizéből. Érdemes felfigyelnünk rá, eljátszanunk vele, megőriznünk emlékezetünkben, hogy felfedezzük benne világunkat és magunkat. Hölgyeim és uraim, valamennyiünknek élvezetes és hasznos olvasásra ajánlom.
Elhangzott a VIGYÉL ÁT, RÉVÉSZEM kötet bemutatóján.