OLVASATOK EGY NYITOTT KÖNYVBŐL 

Minden valódi versben van valami titok. Valami, amit nem avval mond ki, amit elmond. Hanem? Ezt keressük, ezért olvasunk verset. Felütjük Rába György Közbeszólás kötetét: két oldalon (84-85.) vajon nyomára juthatunk-e a titoknak? Kezdem az oknyomozást.

Igeidők

Azt mondják rólam vallomásos
költővé alakultam
megöregedtem mi maradt
volna nekem más csak a múltam

Úgy tartják drámának jövő
az ideje de köd előttem
hiába meresztem szemem
bele kell törődjem

A jelen re meg rátekintek
s iszkol máris a drága líra
az ujjak tapasztalatáról
az ember így minek is írna

Legföljebb ha még sikerül
s ha nem meglesz amúgy időn túl
fürkészem otthonomat
ahová léptem úgyis indul

Amikor verset olvasok, minden alkalommal várom a (valódi) Verset. Hogy nyisson rám, nyisson ki, mindig újra. Arra készülök, hogy érjen felkészületlenül, érjen tetten, késztessen tettre.

Az olvasó irodalmi tette: az értelmezés. Úgy teszek, mintha érteném a szöveget, amit elolvastam. Rába György verse arról szól, hogy az öregedő embernek csak a múltja maradt; annak távolából közelíti meg, átlépve jelenen és jövőn, az időn túli, örök otthont. Vagyis pillanatnyilag a hontalanságban honos, a felfüggesztett és kiterjesztett (eljövetelében jelenvaló) köztes-létben, valahol az ami-már-nincs és az ami-még-nincs között. S mivel író, az életét jelentő írásban – itt és most, máris, mégis – az időtlenség grammatikájából kell mondatokat generálnia; oly módon, hogy szövegének mélystruktúrájában voltaképp a létigét ragozza a hol-volttóI a hol-nem-Ieszig.

Íme a paradigma. Az első három versszak egy-egy igeidő mellé hegeliánus módszerességgel egy-egy irodalmi műnemet társít: az elbeszélő múlthoz tartozik az epika, a konfliktusban-felsejlő jövőhöz a dráma, az önmagában-teljes jelenhez a líra. Ez a teoretikus megfeleltetés azonban nemigen felelhet meg a lírikusnak, aki érzetekben és érzéki benyomásokban gondolkodik. A versszakok tehát rendre megjelenítenek egy-egy domináns érzékelésmódot: az első a hallást, a második a látást, a harmadik a tapintást. S hol vannak az ízek és szagok? Várjunk türelemmel! Egyelőre még csak tájékozódni próbálunk a rendszerező elvonatkoztatástól a rendhagyó konkrétum felé.

S ehhez máris szükségünk van, bizony, a fülünk, a szemünk és az ujjaink „tapasztalatára”, amikor értelmezni próbáljuk az egyszerűségévei megtévesztő szöveget. Úgy tűnik, evidenciaértékű kijelentések sorakoznak egymás után. De tekintsük meg tüzetesebben: nem inkább egyidejűleg feltételezhető jelentés alternatívák? A jelzésszerűen modern (vagy archaikusan jelzetlen?) írásmód ugyanis elhagyja a központozást. Nem mindegy pedig, hogy ideálisan hová milyen írásjel kerülne: pont? vessző? pontosvessző? kettőspont? gondolatjel? zárójel? felkiáltójel? kérdőjel? A hiányaival rejtjelezett partitúra ránk hagyja, hogy jelöljük be magunk a megfelelőnek vélt beszédtónusokat; azaz, hogy komponáljuk és fejtsük meg legjobb tudásunk szerint a versüzenet valódi értelmét: az ideák dallamát.

furcsán megbiccen

Tudásunk: amit sejthetünk. Hallgatózunk, tapogatózunk. Mit mond az ujjainkon mérhető versritmus? A választott mérték alighanem a félrímes, ötödfeles jambus; a harmadik versszakban ez pontosan ki is ritmizálható; vagy talán váltakozva a négyes-ötödfeles, ahogy a negyedik versszak mutatja. De az első versszak második sora (— — — ꓴ ꓴ — ꓴ) és a második versszak negyedik sora (ꓴ ꓴ — ꓴ — U) furcsán megbiccen, és ettől az elmozdulástól különös hangzatokkal berezonálnak a rímek: „alakultam” – „csak a múltam” … „köd előttem” – „bele kell törődjem”. Az Őszikék botos-kalapos Arany Jánosának elmenőfélből visszavett hangejtését vélem hallani (szinte mintha a heroikusan roskatag taghordozását is látnám!) … és azon túl, a gesztussá tett dikcióban már-már a jeremiádos Adyét. Zamatok és illatok támadnak fel versélvező emlékezetemben. Utólagosan, a megidézett stílustörténeti hajdankor párlatai? Nem tudom. Az is lehet, hogy egy majdani stílustörténés előlegez meg magából egy leheletnyit; a vajákos beszédmóddal (ki tudja) hátha az új-mitologikus, poszt-posztmodern, legifjabb magyar líra üzen.

Hallgatjuk, fürkésszük, tapintjuk, ízleljük és szimatoljuk: jelenünkben a múltat és a jövőt. Ahol a három egybeesik, ott lehetetlenség tájékozódni az időben. Ebből az ellehetetlenülésből teremti meg az egyetlen – irodalmon túli, műfajtalan – írás- és létlehetőséget a negyedik versszak. Hiányzó interpunkciója sűrű talány. Hét nem létező irányjelzés igazítja útba a vonakodó értelmet („ha még” … „ha nem” … „amúgy” … „úgyis”) beszédes hiátustól visszhangos hiátusig. Ahová indul, ahol átlép önmagán, ami kinyílik előtte és magába zárja: az már a csönd. Az a titok.

kép | vecteezy.com