NEMES NAGY ÁGNES VERSÉRŐL

ÉJSZAKAI TÖLGYFA

Éjszaka történt, hogy a járókelő
valami zajt hallott és visszafordult:
egy tölgyfa jött mögötte.

Megállt, bevárta. Úgy jött ez a tölgy
ahogy gyökereit frissen kihúzta
s még földes, hosszú kígyólábakon
hullámzott az aszfaltos útra,
mint egy idomtalan sellő, igyekezett,
túlságosan széles feje súrolta
a néma boltredőnyöket,
mikor elérte a járókelőt,
a lámpaoszlopnak mindjárt nekidőlt,
aztán haját széthárította.
A haj mögül egy tölgyfa arca nézett.

Nagy, mohos arc. Talán. Vagy másmilyen.
Érezte akkor a járókelő
saját körvonalait lazulni,
köd úszta be folyékony partjait,
mint aki hirtelen erdei
tóvá sötétül,
mert egy ilyen arcot tükrözhetett.

És lélegeztek mindaketten.

Néhány madárfészek a tölgy hajában,
bennük alvó madár, mintegy gondatlanul,
ott-feledetten.
Mert sürgető volt.
Oly sürgetően állt ott mozdulatlan,
mint egy hír, tölgy-alakban,
amely elfárad megfejtetlenül.

Hajfüggönyét visszaengedte már.
Megfordult. Indult. Furcsa lába.
Vitte fészkeit, madarait,
s a járókelő
szilárduló szeme előtt
fénnyel szórta a neonlámpa-sor.
Már várta az elhagyott gödör,
amelybe visszaforr.

Álomvers. De kinek az álma? A feltoluló látomásba beleolvadó „járókelőé” vagy a jelenést kemény objektivitással láttató költőé? Mit keres az aszfaltos úton éjszaka egy tölgyfa? Nyilván valamit közölni akar, sürgetően, szótlanul. Talán az ötvenes évek elföldelt titkát, ami hamleti módon „nem marad, Borítsa bár egész föld, föld alatt”. Hogy a teremtő energia gyökereit frissen kihúzva, azon földesen is megjeleníti magát. Ez az üzenete. Vagy másmilyen. Találgathatjuk, de szembe kell vele néznünk. Nagy, mohos arc. Férfié? Vagy a haját széthárító, engesztelhetetlen nőé?

androgün vízió

Nemes Nagy Ágnes androgün víziója nem ismer sem megkülönböztetést, sem kíméletet. A látvány összpontosítja a rezdületlen figyelmet. Ne tévesszen meg senkit az ág-hajbozót fészkében alvó madárka! ebből a fészekből nem repül ki semmi remény. A világlátomás valósága: az elhagyott gödör. Innen kelünk ki, ide térünk vissza. Jó lenne hinnünk, hogy a láttató szavak valamiféle csodás feltámadást idéznek elénk. De nem. A vers halotti beszéd. Hogy elolvashatjuk, s félszázad múltán (úgy, ahogy) még mindig élünk, álmodunk: ez a csoda.

A VERSES ÖRÖKNAPTÁR című antológiából

kép | vecteezy.com