HANG A NÉMASÁG HELYETT: EGY TELJES TÉRNYI PONTRÓL

Az olvasás – mint az írás – mindig egyszeri alkalom: visszhangos némaság, magunkban-együtt-lét, a szétszóródás gyújtópontja, mely öntükrében úgy kettőzi meg magát, hogy egyik egyetlene egyszersmind a másik.

Az alkalom, amelyre itt összegyűltünk^[1], kettős természetű. Ünnepeljük a szerző hatvanadik születésnapját – ismételten s még mindig előlegezetten, az előestén. És ünnepélyesen bemutatjuk a könyvet _ utólag, mert fel is mutathatjuk, már itt van a kezünkben, mintha mindig is ott lett volna. Az alkalom természete szerint tehát egyszerre tekinthetünk előre és hátra.

Előrenézzek? Ki tudja, mit látok. Könyveket? könyveket? Hátranézek, hátha megtudhatom, hol az a látvány, amit tekintetem keres. Könyveket látok, s mögötte könyveket. Harmincvalahány éve olvasom Tandori Dezsőt, akivel ötvenvalahány éve ismerjük egymást – mint egyik kiismerhetetlen a másikat. Közeli kerületszomszédom; egy másik, távoli világban. Ahogy Tandori Kafkától idézi: „nincs mód, egy élet hossza sem elég rá, elmenni a szomszéd faluba.” Amire én azt kérdezem: s vajon onnan megjönni van-e mód? Mert van. Tandori Dezső időtlen idők óta nem járt a szobámban, de verseimet időről időre meglátogatja. Valamikor régen egy „Mail-art”-ot címeztem neki; azzal, hogy „lehettünk volna – a köz helyén? a posta!” Nemrégiben pedig, mintegy magamnak messziről visszaüzenve ezt írtam egy szomszédi levél alá: „az álló víz folyik – / jár felszínén az imbolygó alak, / jön, mint a postás. mit hoz? hozza csak… „Nem tudhattam, hogy a szerző épp ez idő tájt az Utolsó posta Budapest című könyvet írja, amely (mintha megrendeltem volna) időben eljut, mint rendeltetési helyére, hozzám, az olvasóhoz. Itt van, nézegethetem a küldeményt.

világméretű nemlét

A könyv néma tárgy; a szemnek szól, ahogy a nyomtatott lapról az olvasóra „néz beszéde”. Az olvasó visszatekint rá, s ettől a tükörtekintettől térré kerekedik a sík, visszhangtér támad, ahol az írás megszólal, hangot ad. Esetünkben elvéthetetlen Tandori-hangot. Hogy ez pontosan mit jelent, egy hangpróbával próbálom bemérni. Az 1968-as „Koán III”-at idézem: „Némaság a hang helyett. / De a némaság mi helyett?” Évekbe telt, amíg ezt a két sort megértettem. Akkor egyszerre ráhallottam az értelem-hordozó határozott névelőkre: hogy az egyik szűkíti, a másik meg tágítja a főnév jelentését. Van először „a hang”, a szűkebben vett alkalmi hangzatosság, amit az épp-akik igényelnének a megszólalótól, s amit inkább némasággal helyettesít az igényes beszélő, abban a hiszemben, hogy van olyan alkalom, amikor ezzel is beszélhet, sőt, csak ezzel mondhat igazat. De esetleges némasága mögött ott van „a némaság”, az egyetemesen néma csend, mely nem kíván más igazolást, mint önmagát, mert nem valami helyett van, hanem a mindenség helyén: maga a világméretű nemlét, az egyetlen öntörvényű létező. Ennek a világtiszta állapotnak a törvényei mindörökre meghatározhatatlanok; megnevezhetetlen létüket talán csak a határozott névelők elbizonytalanító hangsúlyrezdülései jelezhetik egy-egy ihletett pillanatra.

Igen: Tandori Dezső hangját leginkább a beszéden átrezgő hallgatás teszi jellegzetessé. Ennek modulációitt hallgathatjuk most is: az utolsó posta és a címzett közötti távolságot betöltő beszédes csendet. Vagy, ahogy mondtam, nézegethetjük, mert a csend úgy beszél, hogy átvilágít. „Schlusslicht”, villannak fel az Utolsó posta látványpontjai: minden akárhollét utoljára-ottidőzés. Minden bármittevés utoljára-csinálás. Minden pont végpont, mint ahogy az volt a megelőző is, és az lesz az utána következő. Így kapjuk meg a végtelen egyenest, emberi álltóhelyünk örökmozgóját, mely vízszintesen körbe-körbefordul az élettérben, míg függőlegesen forog önmaga körül az életidőben. Mintha szárny suhogna benne: a mindenkori utolsó, a tetszőlegesen kitűzhető teljes térnyi pontok mindegyike – egy-egy rezonáns univerzum.

pixabay.com

Átfúj rajta a szél – az elmúlásé, a búcsúzásé, az ismétlődésé, a vissza-visszatérő felismerésé. S amikor ismételten elül, és feltámad az űrbéli szél, zúgásában vajon üzenetre ismerhetünk-e? Mit üzen a végtelen Tandori-beszéd egyetlen dallama? Idézem a könyv végét: „Mondom, nincs baj. Ugye nincs semmi baj, baj? Nincs egyáltalán semmi.”

Ez van. Semmit mondani nem sok. De a semmit kimondani akár egyetlen mondatban: sokkal több a soknál. Sok mondatot idézhetnék az idézett zárómondat elé, amely egy háromrészes regényfolyam („Az ember trilógiája”) után tesz pontot. S mivel minden pont tükörpont, ezzel vissza is veri önmagát, mondhatni, párbeszédet nyit visszamenőleg önnön viaszhangjaival.

Befejezőleg hallgassunk még bele a tükörtársalgásba, amely – lévén abbahagyhatatlan – mindig újra kezdhető. Ezt mondja az És megint messze szállnak: „amit látunk, vakon is tudnunk kell, látnunk kell. Ez lenne a harmadik világ. Vakon is, süketen, némán, bénán, mindenmód – nem egyszerre tudni a gyakorlati világot és ellenkezőjét.” Ezt mondja a Játék-történet: „Olyasmiért van az egész életed, amiről másnap mást gondolsz… Nem, nem is gondolsz, hanem teljesen más jegybe fordulsz.” Ezt mondja az Utolsó posta Budapest: „Most itthon vagyok. / De valami nincs. Különös Hírmondóként ülök csupán itt, nincs hitem a magam híreiben sem. Hogy de szép volt az élet, a világ, minden tájon, írja kb. Szép Ernő, de mégis túl… nem tudom, mi… semhogy fájjon: az élet, az élnivaló nem szép itt mégsem. Mert barátom, az életet, barátom, igen, igen, szétszórja itt az élet. / Akarsz valamit mondani nagyon… / Mondod. (Eléggé nagyon?) / Eljut. Kikhez? (Nem valami, nagyon.) / Minden megy tovább. Miért állna meg? / De akkor te miért akarnád feltartóztatni a dolgok menetét. Menj csak, menj te is, ahová akarsz. / És ha nem akarsz sehova se menni, mit tudom én: Halj meg. Élj.”

Mit tud erre mondani az olvasó? Azt mondom, amit Tandori Dezsőtől tanultam. Ha úgy élsz, írsz, olvasol, mintha nem élnél, írnál, olvasnál, akkor élsz, írsz, olvasol valóban. Nem „lesz vigasz”? Nem, ha igaz, hogy „HA VALÓBAN, / MÁR NEM VALÓBAN”. Azaz dehogynem. Mert minden kerek igazság megfordítható: HA NEM VALÓBAN, / MÁR VALÓBAN.

Ahogy mondtam: ez van. Az van, ami nincs. Az az „egyetlen”. Nincs másunk, mint hogy vagyunk. És legyünk is, barátaim, egymás írásában-olvasatában, még sokáig. Így, ahogy ez alkalommal, ezen a ponton most épp lehetünk: egy-egy magunk világszobányi szomszédságában, így, együtt.

1. Elhangzott Tandori Dezső Utolsó posta Budapest című könyve bemutatóján, 1988. december 7-én az Írók Boltjában. ↑

felső kép | pixabay.com