ARANY JÁNOS VERSÉRŐL
2009 július
NATURAM FURCÂ EXPELLAS…
Gyermekkoromban felköték
A színben egy nagy tökharangot,
Amely ugyan nem ada hangot,
De máskép vígan működék;
Megvolt a súlya, lódulása,
Kötelét hogy jól visszarántsa
S vele a kis harangozót; –
Szóval: csinált commóciót.
„No, mondám, majd ha nagy leszek,
Valódi harangot veszek
És azt egész nap kongatom
Saját kényemre, szabadon.”
Így kongatom most untalan
E verseket – bár hangtalan.
Gyanúsan szelíd, gyermekdeden emlékezgető, öregurasan szerénykedő ómódi költemény? Ne tévesszen meg a külszín, a régies félmúlt, a rejtőzködő látszat! A vers 1877. július 9-én íródott, mint az őszi kék-sorozat negyedik darabja, azaz a hatvanéves költő már javában belül van a váratlanul kitörő lírai forradalmon, már sodorja a Kapcsos Könyvét elöntő „új folyam”.
Az Epilógus héroszi oroszlánhördülése – pályám bére / Égető, mint Nessus vére – és a Vásárban torokszorító kérdésözöne között most úgy tesz, mintha ártatlanul csak idézgetne, nosztalgiázgatna. De vigyázzunk: szándékosan félreidéz, mondhatni félreveri a felismerhetetlenné tett 14 soros szonettformát.
A cím Horatiusra (Episztolák, I.8.24.) utal, a latin szöveg így hangzik: „naturam expellas furca; tamen usque recurrit”, Takács Gyula fordításában: „őstermészetet űzz villával, visszafut úgyis…” Fuscushoz intézett levelében Horatius azt dicsőíti, hogy az „őstermészet”, még ha erőszakot tesz is rajta a civilizáció, az áldott natúrához téríti vissza a jámbor lelket. Arany átértelmezése mást sejtet: valami javíthatatlan ősbűnt. Netán a költészet démonával viaskodik? Meglehet.
Életművében található egy hibátlan petrarcai szonett is: 1855 januárjából való, Az ihlet perce. Bestiális emlékezetre vall, ahogy az öreg lírikus életművéből előkotorja ezt a 22 évvel korábbi kissé kölcseyesen européer műdarabot, és amúgy magyarosan beletipor. Mert most csakugyan itt van az ellenállhatatlan, áhított és rettegett ihlet perce, hogy egy utolsó táncra megtáncoltassa.
Ez pedig nem gyerekjáték. A tökharang hangtalansága kísértetiesen, dalosan visszhangos. Megkondul benne a költő szívbeli múltja, a népnemzeti klasszicizmus „közös eszméje”. Hogy is szólt annak idején Petőfi köszöntője a Toldi írójához? Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű… Ebből lett a nagyszerű esztétikai program, abból a politikai, amire jött a zendülés, az eposzi „kommóció”, s Petőfi akkor így szónokolt a nemzethez: konduljanak meg a vészharangok! / Nekem is egy kötelet kezembe!… Nesze neked, felkötött harang!
A régiesség félhangos félcsöndjében riasztóan modern vers muzsikál. Az a mondanivalója, amit nem mond el. Ebből hallható ki, hogy vészharangozás ez, egy össznemzeti haláltánc kísérőzenéje. Hogy is dalolta Nagy László? „Jönnek a harangok értünk.”