fbpx
S. Nagy Katalin

GEDŐ ILKA ÖNARCKÉPEI

GEDŐ ILKA ÖNARCKÉPEI

Gedő Ilka háborús években készült önarcképein hasonló változások figyelhetők meg, mint Anna Margit képein, miután férjét, Ámos Imrét munkaszolgálatba kényszerítették. A szerelmes, szép, művészeti tanulmányokba mélyedő fiatal nőket kibillentették a történeti, politikai események. Mélységes szomorúság, keserűség, félelem látszik Gedő Ilka tágra nyílt szemében, a vonalak kuszábbá válnak, a vonalkázások a rémület és tehetetlenség kifejezései. A háttér bizonytalan, elmosódott, hiszen minden felborult körülötte.

De több családtagjával együtt életben marad.

Az 1947–49 között készült önarckép-ceruzarajzokon nem oldódik a feszültség. A gettólét lenyomata örökké ott marad megnyúlt, sovány arcán. Ebben a periódusban és a hét évnyi festés-szünet után haláláig (1985) mintha egyszerre jelen is lenne a művekben, meg nem is: folytonossá válik a múlt, rátekeredik a jelenre, nem enged felejteni, oldódni. Többen megírták, hogy leginkább Giacometti önarckép-rajzait és testetlen, magas, vékony, rücskös felületű alakjait idézik Gedő magányba süllyedt önportréi. Már az úgynevezett szocialista realizmus évei előtt érzékeli az újabb, másfajta börtönt.

1948-ban festi Önarckép kalappal című képét (olaj, papír, 48,5×39). Mellkép, mögötte valószínűleg a műterem zöldes-sárgás fala látszik. De a falon üres festmény, csak a keret azonosítható. A függőleges tengelytől kissé balra megjelenik kézfeje is, nyitott ujjai a mellkasán, mint aki nehezen lélegzik. Hangsúlyos, egyenetlen kontúrvonalak. A szürkék, kékek miatt didergős, szinte élettelenre hűlt ujjak. Kora keresztény Mária-képekről, bizánci ikonokról ismerős ez az önmaga felé forduló kézmozdulat. Az esett vállak is jelzik, hogy fáj a lét. A kalap szokatlanul nagy (a nagykarimájú Rubens-kalapokhoz hasonló, azok díszessége nélkül). Talán nem belemagyarázás Gedő Ilka polgári miliőjének kellékeként értelmezni, mindenesetre jellemző a festő egyéniségére. Eredetileg kadmiumsárga színű, de az önálló alakzattá váló, élőlényszerű karimák sötétek, berlini kékekkel tört fekete szén. Jobb oldalon meg felduzzad, még nehezebb, mint a többi mélykék folt. Az anyagtalan felsőtesttel, esett vállal ellentétben ezek nagyon is valóságosak. És valahogy glóriaszerű is lesz. A konvencionális táblakép betartja a szabályokat, mégis számos jelzés és utalás eltér a megszokottól. Leginkább a kalap.

A hosszúra nyújtott, beesett arc a semleges szürke miatt halotti maszk is, annak ellenére, hogy az arc erőteljes részletei sokat megmutatnak a személyiség belső életéből. A maszk elfed, ebben az arcban a szem, az orr, a száj viszont nyitott, kifejező. Valahonnan fény is jön, hiszen a jobb oldali rész árnyékban van. Meztelen és kortalan arc – Gedő Ilka ekkor huszonhét éves. De sokkal-sokkal idősebbnek vélhető, megállapíthatatlan, hogy mennyivel.
az élet fonala
Mintha az egyik párka vagy moira volna, leginkább Klóthó, aki az élet fonalát fonja. Londonban a Victoria and Albert Museumban látható egy 16. sz. eleji flamand falikárpit, azon bal oldalon, kék bársony ruhában, a másik két párkától elfordul. Fakó, színtelen, fájdalmas, zárkózott arca mintha Gedő Ilka elődje volna. Számos olyan középkori ábrázolás ismert, ahol a párkák mögött a várakozó halál vigyorog. Mintha a műterem falain is sötét nyomokat hagyott volna a halál. Az önarcképen is, elsősorban a természetellenesen nagy szemben. Az egyiket megvilágítja a fény, az mozdulatlan golyó, a másik árnyékban van, az üreges, zöldeskék. A szorosra zárt száj azonban akaratot és elszántságot mutat.

Egy 1947–49 között készült Önarckép ceruzarajzon (papír, 238×210, New York, mgt.) ugyanolyan hangsúlyos, erőteljes a száj. Hiszen nem adta fel, élni akar (szül két gyereket). Az önarckép-rajzok pontosan érzékeltetik kételyeit: művész-e egyáltalán, korszerű vagy korszerűtlen, értékhordozók vagy jelentéktelenek-e művei. Egész életében kísértették ezek a kérdések, és bizonytalan volt a válaszokban, még amikor végre kiállíthatott (1980-ban, 59 évesen Székesfehérvárott az István Király Múzeumban és 1982-ben, 61 évesen a Dorottya utcai Galériában – mindössze ennyi, egy 1965-ben rendezett műterem-kiállítást leszámítva).

Visszatérve az Önarckép kalappal olajfestményhez: a légies sárgászöld háttéren a sokféle zaklatott ecsetnyom néhol foltokká áll össze, néhol szabadon lebeg. Üresség és elzártság. Legalább olyan reménytelen, mint a mitologikus képzeteket keltő arc. Talán azok az angyalok és démonok hagyták lenyomataikat a háttéren, akikre nagy szemmel rámered.

Gedő Ilka az 1940–45 közötti szenvedések és a 1948–49-es fordulat után úgy érezhette, se visszatekinteni, se előrenézni, a jövőt firtatni nem érdemes. Abbahagyta a festést.

Aztán 1968-ban abszurd, szürreális portrékat festett barátairól: Anna Margitról, Bálint Endréről, Veszelszky Béláról, Pásztor Béláról, fiairól: Dani, Dávid címmel, és 1971-ben az Önarckép virággal címűt (olaj, vászon, 48×33). Többrétegű, kontúros, színes téglalapokon – talán festővásznakon a középtengelytől jobb felé tolva egyetlen száradt virág. Önmaga helyett. Ekkor ötvenéves. A virág az ifjúság, a szerelem, a tavasz, a halál legyőzésének szimbóluma. Az elszáradt virág mindennek ellentéte. Fekete, barna és beleszervül az okker-barna felületbe. A földszínek a realitás színei. Mégis: Gedő Ilka életműve az utolsó tizenöt évben kiteljesedik, de a művirág – az élő virág helyett – alapmotívum lesz.

Ilka_Gedo_03

1980-ban festi Gondolkodó önarcképét (olaj, tempera, falemezre fektetett papír, 17×27,5), 1983-ban Kalapos önarcképét (olaj, vászonra fektetett fotópapír, 60×48), 1984-ben Rózsaszínű önarcképét (olaj, vászonra fektetett fotópapír, 59×49). 1984-ben, 63 éves korában három önarcképet fest.

A halála előtti évben készül a Szalmakalapos önarckép (olaj, vászonra fektetett fotópapír, 60×45,5). Talán ugyanaz a kalap, mint a 36 évvel korábbi festményen, a sárga folt is utal erre. A mi éghajlatunkon a szalmakalap nyári viselet. Könnyű, védtelen, akár egy fuvallat is lesodorhatja. Mégis: a fény, a sugárzás, a meleg érzete kapcsolódik hozzá. Ezt erősítik a háttér világos színei: a tört sárgák, törtfehéren sárga pöttyök, elmosódó szürke foltok, balra fent és balra lent zöldeskékek. A háttér színei örömforrások is lehetnének, akárcsak a szalmakalap. A kadmiumsárga színpöttyök és a ceruzanyomok azonban feszültségeket keltenek. A test fekete és kék kontúrvonala nem egyenletes, ezért válik nyugtalanná a fő forma. A háttértől, azaz környezetétől élesen elhatárolódik, kiválik, önálló életre kel. Amilyen lágy, lírai, már-már érzelmes a háttér, olyan erőteljes, dinamikus a kontúrvonal. Az ellentét folytatódik. A kicsit jobbra forduló, kissé balra tolt test mintha több egységből állna, talán nyolcból, a vállaknál és alul szabálytalan alakzatok, közöttük téglalapok. Színben is különbözőek. Nyárkéknek is hívják a legnagyobb felület színét (tisztakék, anilin) – valóban a nyári égre emlékeztet. Határtalanság, végtelen, harmonikus ragyogás. Mandalák kedvelt színe, és az anyasághoz is társítják. A kalap kékje fénytelenebb. Kék vonalak szövik át a testet takaró ruhát a jobb oldalon, az alsó negyedben pedig mintha víz hullámozna.

A fehéren visszafogott bíbor, balra lent, és a kalap bal karimáján violaszín. Kapcsolódnak a kékekhez, még ha a lenti szabálytalan formát felül és jobb oldalt a fehér élesen el is választja a többi résztől. Geometrikus idom: ez is újabb feszültségforrás. A halvány bíbor és kék karimájú nagy szalmakalapon is a vonal-folyondárral válik mozgalmassá a felület.
esendő ember
Szokatlanul hosszú a sápadt, csaknem színtelen nyak, mint a gótikus faszobroké és Giacometti pálcikás embereié. A nyak oszlopszerűségét erősíti a bal oldali erős, fekete kontúrvonal, folytatva a test energikus kontúrvonalát. Esendő ember, kiszolgáltatva saját belső hullámzásainak, ugyanakkor mágikus és materiális erő. Maga a koncepció is fegyelmezett, semmi felesleges mozzanat.

A húsos száj érzéki. Ezt azért is fontos megemlíteni, mert Gedő Ilkáról szólva többen feltételezik, hogy az 1946–49 közötti időszak egzisztenciális kérdései között szerepelt, vajon a művész női mivolta befolyásolja-e művészetét.

A nagy szem az időszámításunk körüli időkből ismerős: az egyiptomi Fayumban készített szarkofágképmásokat idézi. Valószínű, ezek az első ismert individuális portrék. Gedő Ilka portréi és önarcképei azonnal azonosíthatók, annyira személyesek, egyediek. Minden festményén megjelenik, ami ebben az ovális arcban és szempárban sűrűsödik: rácsodálkozás a világra. Ugyanolyan kortalan, időtlen arc, mint az 1948-ban készült Önarckép kalappal című festményen. Mintha az önarcképek között nem telt volna az idő – harminchat év! Ez az időn kívüliség Lévinas segítségével értelmezhető, hogy az arc nem tükör, hanem ablak: „az arcban manifesztálódik a Másik”. „Az arc… személyiség, amelyik befogad és eredendően nyitott.” Gedő Ilka önarcképei sohasem narcisztikusak.

Az utolsó önarckép (1985, olaj, vászonra fektetett fotópapír, 58×42) sem az öregedésről, hanem a halálról szól. Kettős önarckép a címe. Kép a képben. (Kedvelt műfaja a festőknek a 16–17. századi németalföldiek óta.) Az előtérben a festő mellképe balra billent fejjel. Az európai festészeti hagyományoknak megfelelően a múlt irányában. Már alig-alig él. Vékony arcát fekete és fehér vonalak szövik át, szinte fényképpé változtatják. A minden addigi önarcképen tágra nyitott nagy szem is zárt, már nincs tekintete. Elmosódott, betegséget sugalló foltok az arcon, bíbor a homlokon, állon és a jobb oldalon. Ez még a létezés bizonyítéka. A fej felett kadmiumsárga színnyalábok világítanak felfelé, a magasba nyújtva és beleolvadva, elszíntelenedve a háttér, a fal törtfehér síkjába. Szén-, tus-, ceruza- és fehér festékvonalak hálózata nemcsak az arcon és a fej alatt, hanem a fej felett is, valójában egy kadmiumsárga kalapon. Zaklatottak, egymáson áthatolók, nyugtalanok, de még energikusak, ellentétben a fej lemondó mozdulatával és az arc élettelenségével.

A ruházat színe is kétféle, vonalkázásának iránya is. Jobb oldalon nagyobb felületen fehéren világoskék vízszintes, vékonyabb csíkozások, balra a tompakéken vörösesbarna, vastagabb, függőleges, szabálytalan foltok. A kétféle felületalakítás ugyanazon az alakzaton feszültséget kelt, fokozza az elbillenő fej szomorúságát, magányát.

A jobb oldali önarckép festmény a festményben. Az önarcképek történetében a 16. század, a manierizmus óta ismerjük ezt az ábrázolásmódot. Időtlen arc, de talán fiatalosabb a nála szokásosaknál. A bal szem nagy, kerek, nyitott és a fehéren világoskékkel festett részen van; a másik, a fehéren halványsárga, a megvilágított oldalon alig látszik. Ez a fény–árnyék kettősség jellemzője az önarcképeknek. A kalap kisebb, főleg a karimái, és kék: az archoz hasonlóan a bal oldali sötétebb, a jobb világosabb kék. A kalapot és a haj nagy vörös tömegét is átszövik a minden irányban mozgó fekete, fehér, vörös vonalak. Az élet dinamikája. A ruha is kék, a nyakat szokatlanul testes, súlyos sál takarja.

gedo 152

Finom kék, lefelé haladó cikcakkos vonalak a háttérben, a két önarckép között. Mozgalmas a pasztelltónusokkal teli, többszínű háttér, ilyen Gedő Ilka csendéleteinek, művirágainak háttere – és ilyen volt a műterme is. (Gedő Ilka egyébként járatos volt a színtanban. Az ötvenes években lefordította és jegyzetekkel látta el Goethe színtanát.)
nyugtalan vonalak
A kompozícióban szerepe van a függőleges középtengelytől jobbra látható két nyújtott téglalapformának, lehet ajtó vagy ablakkeret, vagy az egyenes tartású önarckép kerete; kivezeti a néző tekintetét, felfelé, a festményen túlra. A függőleges tagolások mellett fontos a hátterén az átlós irányú halvány vonal, amely balra fent a sarokban ugyancsak kivezet a képből. Jobb oldalt, a kalap felett ugyancsak átlós vonal látszik, így a háttéren fordított háromszög keletkezik. Ezek az alig érzékelhető geometrikus alakzatok egyensúlyban tartják a kalapokon, ruhákon egymást keresztbe-kasul átszövő nyugtalan vonalakat.

A monográfia (Hajdu István – Bíró Dávid) oeuvre katalógusa szerint ez a festmény valószínűleg egy 1948-as tusrajz alapján készült. A rajzon is kétszer látható a festő arca, és az egyik szemet nem rajzolta meg. Gedő Ilka önarcképei nem az idő múlásáról szólnak, számára nem a konkrét dátum (1948 és 1985) a lényeges.

1985-ben már nagyon beteg volt. Tudta, nem sok ideje maradt a festésre. A bal oldali, tekintet nélküli, balra billenő önarcképben benne van a halál – de halálfélelem nélkül. Gedő Ilkának a társadalmon, művészeti csoportosulásokon kívüli, magányos létállapotában szinte intim viszonya alakult a halállal (lásd pl. művirág festményeit). Festményei többsége zárt terű (még a kertek is), műterme is az volt: menedék, sziget. A zárt terek a mitológiákban egyben archetipikus haláljelképek.

Két létforma együttes jelenléte tehát a két önarckép egymás mellett. Gondolati összegzése mindannak, ami évtizedeken át foglalkoztatta a festőt: a létező és a léteztető viszonya, a jelenlét és a semmi, mindenekelőtt a művészi létforma és a mű mint tárgyi létezés.

Önarcképei az önmagával azonos művész megnyilvánulásai.

kép | Gedő Ilka művei

[fb_embed_post href=”https://www.facebook.com/liget.folyoirat/posts/1032462473488503/” width=”550″/]