S. Nagy Katalin

GAUGUIN ÖNARCKÉPEI

GAUGUIN ÖNARCKÉPEI

Gauguin portréi – önarcképei és mások róla készített festményei – meg a fotók szokatlan arcberendezést mutatnak. Feltűnően nagy, görbült orra, boltozatos homloka, erőteljes csontozata, mélyen ülő szeme és az európaitól elütő bőrszíne etnikailag is összetett, bonyolult körülmények közt élő családjáról tanúskodik. És persze életútjának nehézségeiről, örökös útkereséséről. Minden életrajzírója kiemeli: volt tengerész, tőzsdeügynök, jómódú üzletember, sok gyermekes polgár dán feleséggel, plakátragasztó, köztisztviselő és nyomorgó festő, aki ötvenöt éve alatt élt Párizsban, Limában, Orleans-ban, Rouenban, Koppenhágában, Pont-Aven-ben, Panamában, Martinique szigetén, Arles-ban, Tahitin.

1848-ban Párizsban született és 1903-ban Hiva-Da szigetén, Atuanában halt meg. Közben összetéveszthetetlen képi világot teremtett.

konok, erős ember

Anyai nagyanyja, Flora Pristan gazdag perui nemesi család sarja, a modern feminizmus egyik megalapítója. Így kerülhetett a Gauguin család Limába, és töltötte ott a festő élete első hat évét. Egyéves sincs, amikor apja meghal. Fényképész és műgyűjtő gyámjának is meghatározó szerepe volt sorsában. A nyugtalan, helyváltoztatásokkal teli, mozgalmas gyerekkor után ugyancsak változatos, kalandos felnőtt élet következett. Erről számos regény és film szól, de kevés a tényleges ismeretünk arról, hogy ez a konok, erős ember miért a festészet mellett döntött. Egy tőzsdeügynökségen dolgozott, ott ismerkedett meg 1872-ben a vele szinte egyidős Emile Schuffenecker festővel, akivel aztán együttműködött az Académie Suisse-ben. Amikor huszonöt éves korában megnősült, már elkészültek első festményei. A posztimpresszionista festő, művésztanár, gyűjtő Schuffeneckerrel Gauguin később is szoros barátságot tartott, utoljára 1891-ben találkoztak, amikor Gauguin csalódottan, meggyötörten visszamenekült Tahitiról Párizsba.

schuffenecker family 1889

A Schuffenecker család

Az 1873 és 1883 közötti tíz év Gauguin zaklatott életének viszonylag kiegyensúlyozott időszaka. Van polgári foglalkozása, tisztes jövedelme, amiből arra is telik, hogy kortársaitól képeket vásároljon. Szabadidejében fest, barátságot köt Pissarróval, több nyarat is nála tölt Pontoise-ban. 1876-ban kiállítják egy képét a Szalonban. Az 1880-ban rendezett V. Impresszionista Kiállításon már hét festményével és egy szobrával szerepel. Közben öt gyereke születik.

Az 1882-es tőzsdekrach következtében elveszíti állását és ezzel együtt az addigi jómódot. 1885-ben elhagyja családját, többet nem is költözik vissza. Műtermet bérel, kiállításokon vesz részt, de munkáiból nem tud eladni. Az akkoriban készült fényképeken még rendezett a külseje, igényesen öltözött, komoly, sőt kissé mogorva. Egzotikus helyekre vágyik, de ennek megvalósítására még éveket kell várnia. Sok művésztársa sem kedvelte, elsősorban nyers stílusa miatt (Cézanne-nal is összeveszett, szenvedélyes kapcsolata Van Gogh-gal testi erőszakhoz vezetett). De már akkor biztos volt abban, hogy „elsőrendű dolgokat” fog festeni.

durván egyenetlen arc

Fiatalkori Önarcképén fegyelmezettsége ellenére látszik, hogy nehezére esik a társasági, udvariassági szokásokhoz alkalmazkodni, és nem igazán akar beilleszkedni környezetébe. Szükségszerű, hogy otthagyja polgári foglalkozását, és minden idejét, figyelmét, kreativitását műveinek szentelje. Határozott kiállású fiatal arc; nagy, zöld szeme, kesernyés szája, szinte durván egyenetlen arca eltökéltségről tanúskodik.

Az 1876-os Önarckép után csak 1885-ben festi újra önmagát. De több képén látható a felesége, gyakran a gyerekek. (Gauguin kb. 550 képet festett, ebből körülbelül 40 önarckép.)

Harminchét éves azon az Önarcképén, ahol állványa előtt ül, kifelé figyel a képből, sovány, gondterhelt. Szűkös a tér, mintha bezárta volna önmagát a műteremtés puritán közegébe. Szokatlanul világos (sok fehér festék) arcából kipiroslik érzéki szája – ez sem jellemző a többi önarcképre. Nehézségekkel teli év ez is. Koppenhágában rendezett kiállítása kudarc, ráadásul összeveszik felesége rokonaival, Pont-Avenbe költözik, a Gloaner fogadóban lakik, amely a művészek törzshelye lesz. „Szeretem Bretagne-t – írja. – Amikor facipőm kopogása visszhangzik a grániton, hallani vélem azt a tompa, fénytelen hangot, amit a festészetben oly nagyon keresek”.

vangoghmuseum s0224v1962 3840

Önarckép Émile Bernard portréjával

1888-ban festi Önarckép Émile Bernard portréjával (eredetileg: Les miserables) című festményét. A francia címet a festmény jobb sarkában is láthatjuk aláírásával és a dátummal együtt. Jobb oldalon, fent a sarokban világító zöld háttér előtt a festő jóbarát balra néző profilja. A képet Van Goghnak ajánlotta, aki javasolta Gauguinnek és Bernard-nak, hogy önarcképeiket cseréljék ki egymással. A virágdíszes, napfényes, króm sárga fal előtt Gauguin arca meglehetősen szomorú. Ifjúkori festő barátjához írt levelében olyan rablóhoz hasonlítja magát, amilyen Jean Valjean a Nyomorultakban. (Van Gogh a Gauguinnek ajánlott Önarcképén buddhista szerzetesként festette meg önmagát.) A festmény miatt „törvényellenesnek” nevezi magát. Van Gogh csalódott a kép láttán, mert szerinte „kínzást” fejez ki, és „nem nyújt” reményt – ezért is romlott meg kettejük kapcsolata.

a két ember közötti feszültségek

Van Gogh jobbra néző mellképet festett Gauguinról. Profilját görbe, erőteljes orra uralja és nagyon hegyes álla, szakálla. Meglehetősen darabos, durva ez az arc. A mélyvörös sapka kontrasztos a háttér világosabb és a felöltő zöldjével. Ez utóbbin a Van Goghra jellemző nyugtalan, tekergő széles ecsetnyomok a két ember közötti feszültségekről vallanak.

1888-ban rendezték Párizsban első önálló kiállítását, ahol eladni ugyan nem sikerült, de a fiatal festők figyelme felé fordul, a szimbolizmus mesterét látták benne. A következő évben festi a legtöbb önarcképét. Őt és Monet-t felkérik a Les Ving belga avantgárd művészeti csoport tagjai, hogy együtt állítsanak ki Brüsszelben. A tárlaton 12 művével szerepel.

yellow christ 1889

Sárga Krisztus

Az 1889-es A Sárga Krisztus egyik legjelentősebb műve. Színvilágával, festésmódjával rokon az Önarckép halállal és kígyóval (Karikatúra önarckép, Szintetista önarckép címen is ismert). A markáns, csontos és nagyon rosszkedvű arc feletti dicsfény, a szentek szokásos aranysárga glóriája, a felülről belógó faágon az almák szakrális utalások, akárcsak az előtérben tekergőző hatalmas kígyó. A kígyó sötét, erőteljes alakja és a művész sötét haja, kontúros szemhéja és szemöldökvonala kontrasztot képez a háttér vörös tömegével és az előtér izzó sárgáival, okkereivel. A sovány, tépelődő arcon is ugyanezek a nyugtalan, már-már idegesítő színek láthatók. Dekoratív felületek, ornamentikát idéző vonalak, középpontba helyezett fej, ugyanakkor szimbolikus tartalmú képépítő elemek. Sokan angyalszárnynak értelmezik a festő nyaka körüli nagy, sárga foltot. Mások olyan önarcképek ellenpárjának látják, amelyeken Krisztussal azonosulva festette magát. Mintha itt ördögi lényét mutatná meg. Az alma és a kígyó a bűnhöz, az ember bukásához kapcsolódik. Kétségtelenül talányos kép, s az útkeresés, szerepkeresés kifejezője.

a tahiti őslakosok szellemei

Ugyancsak 1889-es az Önarckép a Sárga Krisztussal. A transzcendentális és archaikus témák iránti érdeklődésében szerepe volt a bretagne-i tájnak, az ott látott falusi Krisztusoknak, a megtapasztalt népi vallásosságnak és mélyen hívő barátjának, Émile Bernardnak. Az a XVII. századi faszobor, amely mindkét festményt inspirálta, a bretagne-i Trémolo kápolnában található. Gauguin több alkotásához használt motívumként plasztikákat. Itt is, mint legtöbb önarcképén, olyan az arca, a feje, mint a faragott szobor, mintha valamilyen kemény anyagból formázta volna térbelivé. A háttérben nagy foltokban felvitt világos, tiszta színek, Krisztus sovány teste sárgán vakít a kereszten, az előtérben a festő kék pulóveres mellkasa, válla sötét, izmos, szigorú, gondterhelt és szomorú arcának nagyobbik része árnyékban. Jobbra a háttérben különös alakzat, talán egy zaklatott arc, egy portré részlete, pontosan nem azonosítható, akárcsak a tájban álló kereszt mögötti három vörös, amorf alakzat. Mintha a tahiti őslakosok szellemeit előlegezné.

Ugyancsak 1889-ben festi az Önarckép mint fiatalkori Krisztus című képet. Dürer 1500-as szembenéző önarcképe óta kevés művész merészelte ezt. Gauguin többször is: a Krisztus az Olajfák hegyén című képen saját vonásai ismerhetők fel Jézuson. A tágas háttér zöldjei és a haj, a szakáll, a bajusz, az ölbe hulló kéz cinóbere különös kettősséget sugall (az előző évben menekült el Van Goghtól és a panamai csalódások elől, ugyanakkor rendkívül termékeny év van mögötte, soha annyi képet nem festett).

gauguin christ in garden

Krisztus az Olajfák hegyén

1889-ben készült az a kőszobor önportréja is, amelyen lecsukott szemmel és elszakított füllel örökíti meg önmagát. Arcán, nyakán vörös foltok, nyilvánvalóan lecsorgó vér. 100 évvel később, 1989-ben Laurel Gasque kritikus azt írta: „az életet, a mítoszt és történelmet ötvözi egy feldúlt ember felejthetetlen emblémájává”. A fejforma és a kancsó alakzat egyesítése perui kerámiákra utal, valószínűleg Gauguin édesanyjának gyűjtéséből származhatott.

1891 februárjában, Párizsban a Hotel Drouot-ban kiállított festményeiből harmincat megvásároltak. Áprilisban hajóra szállt tele reménnyel, illúziókkal. Két év múlva betegen és szegényen visszamenekült Párizsba, ahol Tahitin festett műveit értetlenül fogadták. 1895-ben végleg elhagyta Franciaországot. Pursaauiban, majd Hiva-Da szigetén telepedett le örökös konfliktusban az európai hatóságokkal. A bennszülöttek életét, hitvilágát örökítette meg „szimbolista”, utánozhatatlan művein.

Tahitin festett önarcképein betegen, nyomorral küszködve látjuk. Sokféle kétség gyötri, de elszántan fest, szobrokat és grafikákat is készít. Megtanulja a bennszülöttek nyelvét, hogy elnyerje bizalmukat, hiszen ők a modelljei. A vékony kontúrokkal körbezárt figurákat egymás mögötti térbe helyezi (Ta Matete, 1892; Nevermore, 1897; Nave Nave Moe, 1899).

sötét szörny

1893-ban szembetegségével küzdve műtermet bérel Párizsban a Rue Veningoterixen. Egyik nagybátyjától örököl, ez könnyít helyzetén. Néhány grafika és kőszobor önarcképet készít, vázlatokat arca különböző részeiről. Az Önarckép groteszk fejjel képen jobbra a sötét háttéren egy forma a polinéziai hitvilágból. Többen ezt barbár szobornak tartják, mások sötét szörnynek. Számomra ez a bumfordi alak rokonítható Gauguin némely bizarr, nem konvencionális kerámiájával. A sárga Krisztusos önarcképén látható szellemalak ugyanabból az indíttatásból, gondolkodásmódból fakad, mint a 1889-ben készült zománcozott kerámia – valójában saját portré groteszk fejplasztika formájában.

1893-ban készült Önarckép munka közben című akvarellje, amelyen a nézőnek háttal áll, festőasztalára támaszkodva. Nehézkes testtartása jelzi rossz fizikai állapotát. Növényi ornamentikával díszített bennszülött szoknyát visel. Felül tahiti nyelven felirat: Ja Drama.

self portrait in a hat

Kalapos önarckép

A Kalapos önarckép (vagy Önarckép kalappal) mellkép, különös háttérrel. Jobbra a falon egy Gauguin-festmény látszik: bennszülött nő meztelenül fekszik, sötétbarna bőre kontrasztos a kanapé vakító világossárgájával. A világos keretű kép alatti felületen dekoratív alakzatok, minták, ugyanolyan élénk színűek, mint a festő arcán a foltok. A sötét kalap mögötti fal zöldje és vöröses sárgája állandó alkotóeleme utolsó periódusában készült munkáinak. Arca és teste sovány, szeme gyanakvó, tekintete megviselt, de kemény állában és összeszorított szájában, kontúros szemöldökében, lázasan vöröslő homlokában még van erő, eltökéltség. Ezt bizonyítják a profilja jobbján felcsillanó világoskék és fehér fények is.

öniróniát sem nélkülöz

1894-ben Párizsban a Montparnasse mögött bérelt műtermet. A tükörből festett önarcképét már barátai is a Pont-aveni iskola szellemiségével rokonították. Jobb kezében hosszú ecset, baljában élénk színekkel paletta. A mellkép beállítása követi az önarcképfestés hagyományait. A háttér nagy, sík felület, Gauguinre jellemző módon. Szenvedélyt, veszélyt, bátorságot, akaraterőt sugall a háttér nagy vörös színfelülete, amit még inkább kiemel a festő vállán látható férfias, kék köpeny és a sötét zakó. Szilárdság, méltóság árad a kontrasztokra épülő és az öniróniát sem nélkülöző képből, talán mert újra megpróbálkozott Bretagne-ban élni, dolgozni.

1894-ben találkozik utoljára Koppenhágában a családjával. Ekkor írja meg a Noa Noa-t, rajzokkal, akvarellekkel, metszetekkel, fényképekkel illusztrált dokumentum regényét Tahitiről, s persze művészeti elméletét, filozófiai, vallási gondolatait. A dokumentum Az ősi maori kultuszról írt művével együtt fontos forrás összetett személyiségének és új képi nyelvet teremtő szimbolikus művészetének megértéséhez. Betegsége és műterme kifosztása újra arra késztették, hogy Marseille-ben megint hajóra szálljon, és visszatérjen a szigetekre.

452 the kings wife 1896

A király felesége

1896-os Önarcképe a monumentális aktkép, A király felesége után készült. Fejével balra fordul (ez hagyományosan a jövőtől elfordulást jelenti), a háttér is szokatlanul sötét, az arcon nyomokat hagyó depressziónak megfelelően. Hiányoznak a képről a Gauguinre jellemző tiszta színek, nagy, sík felületek, a világító sárgák, narancsok. Egy beteg ember önvallomása. Talán csak egy hálóing van rajta, vagy a bennszülöttek ruhadarabja, nem európai öltözék.

nagyon betegen

Utolsó önarcképét halála évében festette, nagyon betegen. Szemüveges mellkép tompa, sötét háttér előtt. Arca is sötét, barna, félig árnyékban. Itt is hiányoznak a jellegzetes Gauguin-színek. Az arc sem olyan erőteljesen plasztikus felépítésű, mint a Tahiti előtti időszakban készülteken. Még a karakteres, vaskos orr is visszafogottá vált, szeme fénytelen. Utolsó önarcképei nagyon különböznek a polinéziai szigeteken festett sokszínű, rejtelmes és ragyogással teli művektől. A merész vonalvezetés is hiányzik.

Van egy ceruzarajza, amelyet feltehetően a halála előtt rajzolt önmagáról: nyaka, válla előregörnyed, egyik ujja gyermekded módon a szájában.

1920-ban, nem sokkal halála előtt volt felesége, Mette mondta fiuknak, Paul Polának, akiből grafikus és műkritikus lett: „Apád erős volt szenvedélyeiben és cselekedeteiben. Bizonytalanságot vagy kishitűséget nem ismert. Talán kissé kíméletlen volt, mert becsületesen csak meggyőződése szerint viselkedett. Mindig nyugodt és következetes maradt, és soha nem vált fanatikussá. Nem tudtam soha megérteni, hogy lett belőle művész. Csak most látom be, hogy igaza volt. De senki nem csodálkozhat, hogy nem maradtam együtt vele, és hogy abban az életben, amely számomra reménytelen, őrült kalandnak tűnt, nem szültem még több gyereket.”

felső kép | Önarckép, 1896