PILINSZKY JÁNOS VERSÉRŐL
2012 május
DÉL
Örökkétartó pillanat!
Vad szívverésem alig győzi csöndjét,
csak nagysokára, akkor is alig
rebben egyet a meglepett öröklét.
Majd újra vár, latolva mozdulatlan,
vadállati figyelme ezt meg azt,
majd az egészet egyből átkutatja,
nyugalmával hol itt, holott nyomaszt.
Egy házat próbál végre messze-messze,
méternyire a semmiség előtt
megvillogtatja. Eltökélten aztán,
hirtelen rá egy egész sor tetőt!
Közeledik, jön, jön a ragyogás
egy óriási közérzet egében –
Céltalanul fölvesz egy kavicsot.
és félrenéz a hajdani szemérem.
Mi látnivaló akad is azon,
hogy megérkezik valahol a nap,
és ellep, mint a vér, a melege,
hogy odatartott nyakszirtemre csap –
Emelkedik az elragadtatás!
Várakozom. Növekvő fényességben
köztem, s egy távol nádas rajza közt
mutál vékonyka földi jelenlétem.
Szinte kétségbeesetten keres az ember valamit, ami biztosnak tűnik ebben az enigmatikus költeményben. Négysoros egységekre bonthatjuk, amelyekben a páros sorok rímelnek, a páratlanok rímtelenek. De már a nyelvtani viszonyok tekintetében bajban vagyunk: mi például az újra vár alanya: a vad szívverésem vagy a meglepett öröklét? A továbbiakban a meglepett öröklét marad az alany? vagy már előre a nap az? Az égitestnek kell tulajdonítanunk minden cselekvést a versben? És kiváltképp: ki veszi föl céltalanul a kavicsot, és kinek a hajdani szemérme néz félre? Nem világosak az emberi, a természeti és a természetfeletti történések határai.
A költemény Pilinszky Harmadnapon kötetének Egy KZ-Iáger falára című ciklusába tartozik. Paradox helyzet: egy nagyon erős nem egy nagyon erős igen-en belül. Egy igen és egy nem, amelyek egyszerre érvényesek. Ahogy a Harmadnapon című versben is egymás mellett áll „hamuszínű ég” és „resurrexit tertia die”. Pilinszky számára utóbbi csak az előbbivel hiteles – az előbbi csak az utóbbival feldolgozható.
áldozatként várja
Mint az ugyanebbe a ciklusba tartozó Apokrifben, itt is egy ember áll „szemközt a pusztulással”, akinek „Nincs semmije, árnyéka van”. Misztikusnak ható elragadtatásban, áldozatként várja, amíg valaki odatartott nyakszirtemre csap. Látnokként, prófétaként, Krisztusként közvetít közel s távol között, vékonyka földi jelenlétével.
Ez a költemény is apokrif, „Mert elhagyatnak akkor mindenek.” De mint apokrif mégis szent irat. Mert „mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént”.