JÓZSEF ATTILA VERSÉRŐL

SZÜRKÜLET

Ez éles, tiszta szürkület való nekem.
A távolban tar ágak szerkezetei
tartják keccsel az üres levegőt.
A tárgy-egyén mind elválik a többitől,
magába mélyed és talán megsemmisül.
Ki tudja? Válaszolna erre ösztönöm,
de mint az eb, melyet gazdája megszidott
s kedvetlenül borong a rideg udvaron
s ha idegen jő, rávonít, de nem beszél,
olyan most ő. Mihez foghatnék nélküle?
Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés.
Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe
beléfogóznom. – Járni gyermek így tanul.
Hisz gyermek is csupán azért nem lehetek,
mert túlnyügös volnék, makacs és kétszinű,
talán mivelhogy minden ember épp ilyen
ravasz és csökönyös, ha az – hogy tudjam én?
Az egyik rámkacsint s azt mondja, szép fiú
s a másik: randa dög, megint nem dolgozol,
de hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?)
Ez pénzt nyom a kezembe s így szól: Boldogulj,
megértelek, szenvedtem én is eleget
s amaz ellopja tőlem a szemetet is.
Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál,
de észre egyikük sem veszi púpomat,
mit úgy hordok, mint őrült anya magzatát,
amellyel – azt hiszi – ősi némaságot szűl vagy tiszta űrt.

József Attila költészetének félelmetes fesztávját mutatja ez a töredékben maradt verse is. Kibékíthetetlen logikai ellentétek érintkeznek: a szürkület éles és tiszta (nem a napfény), férfi hordja, mint őrült anya magzatát, a púpját, s ami egyedül bizonyos, az a tévedés. Olyan szavak állnak egymás mellett, mint tárgy-egyén és randa dög, ösztön és vartyog. A mindennapi beszéd, a tudomány vagy a filozófia nyelve, a legszemélyesebb, legkonkrétabb (de hasadat azt félted) és a legszemélytelenebb, legáltalánosabb (ősi, tiszta űr) feleselnek egymással. Ám a személyes, a konkrét mintha vesztésre állna: a meditáció az üres levegőtől indul és az ősi némaság, a tiszta űr újraszületésének sejtelméig vezet. A Téli éjszaka szép embertelenségével találkozik itt is az ember, de míg abban a versben megszemélyesített „bütykös vén hegyek” tartják az életet óvó „alkonyi tüzet”, „párolgó tanyát”, itt az üres levegőt tartják élettelen, sőt, nem természetes tar ágak szerkezetei, tagadhatatlan keccsel. Az Óda mesés-tudományos életet adó összeköttetései („Gyomrod érzékeny talaját / a sok gyökerecske át meg át / hímezi”) helyett elkülönült, idegen tárgy-egyénekről van szó, s a töprengő egyén különös titkát a hemzsegő körutakon senki sem veszi észre. Még jó, hogy vannak jambusok – olvassuk egy jambusoktól teljesen mentes sorban.

A Fénycsóva lobbant című antológiából

kép | vecteezy.com