GÉHER ISTVÁN VERSÉRŐL
2014 szeptember
AZ ISMERETLEN KÖLTŐ KRIPTÁRA SPÓROL
géher: magyar lírában nincs ilyen név.
igazolványomban sincs, ékezettel.
geher volt felmenőleg /egyik ágon/
valahány ősöm. „österreichische fa
milie”. bécsben látta címertári
jegyzékben, állítólag, nem tudom ki.
lézengő ritterektől származom hát?
volt mindenesetre egy „ludi-rector”
lőrinc /kántortanító/ ükapám. ő
betelepült. ha nem előtte józsef.
jött jános: pusztavacs, iskolamester.
jött jános: mávos. hasán gyakoroltam
a miatyánkot. a monarchiában
vegyültek vérek – novobátzky, sajer-
mann, dobrava – vérrel: nyilas, kardhordó.
építettek magukból birodalmat.
milyet? milyet. maradjunk dédapámnál!
román vasútból rakott „zsák” arannyal
rákosnál házat /áll, azóta:/ érdem-
keresztért fáradott. ezt visszaküldte,
mikor kitört a /nagy/ vész, a királynak.
„a haza ellensége nem kitüntet.”
vegyük a másik ágat? szilvafából
falusi kertekben hét: prédikátor
volt /s gályarab?/ kérészy & makláry.
faragott zsoltárt ábrahám. lett
károly főpásztor. „papapám”: korán halt,
levágva találtam. fejformánk hasonlít.
dísz-sírján sötét debreceni márvány.
ez genézisnek hivalgó. de istván,
első: bíró. és istván: én, fiammal.
törvényem él. nemzetnek több mi kellhet?
mi itt nyugszunk. a duna-tisza mellett.
Azt hiszem, erős igény élt Géher Istvánban, hogy megírja saját A Dunánál-ját. Hogy versben gondolkodjon el, kik „fogják a ceruzáját”, amikor verset ír. Történelmi, családi és személyes léptékben vizsgálta azt a kulturális, etnikai, vallási elegyet, ami Közép-Európa legnagyobb lehetősége lehetne – vagy lehetett volna.
„Az értelmetlen vadmagyarkodás – írta utoljára a Polgár Istókban – a magyarságot többször sírba vitte”. E kötet keserűen rögzítette mind a nemzeti, mind a polgári megszólalás elhiteltelenedését. De egyidejűleg felidézte értéküket is: „istók félti a nemzetét, hazáját / beszédözönben befogja a száját.” Istók „polgári származék”, de rémíti „a társadalmi osztály, / amiből vétettem, ami vagyok”. Megidézi és elsiratja az „úriember” ideálját, „akinek világa / önértékű, az ízlése csiszolt”. „Légüres térben”, illúziók híján fordul a múlthoz. Felidéz egy „falusi pap” nagyapát, aki „adynál horthyt jobban szerette”, de a „jogi doktor” apát is, aki a „sárgacsillagos / ügyvéd előtt leszállt a pulpitusról”.
„Őrzöm a néhai magyarok, osztrákok, csehek, szlovákok, lengyelek, németek emlékezetét; mindet szeretem, mindegyikből van bennem valami” – írta a vers elé annak újraközlésekor, Egy családi biblia előzéklapjainak olvasata címen. S ahogy a családfa olvasatából költemény lesz, el kell gondolkodunk rajta, hogy Géher István verseiből lesz-e élő műalkotás az olvasatokban. Hiszek egy olvasóban, állt híres esszéjének a címében, én pedig hiszek abban, hogy van ez a sokarcú név – Anakreón, Prospero – a magyar lírában.