AZ IGAZSÁG MINT ÉJJELI TOLVAJ
előszó Hazlitt esszéjéhez [2009 augusztus]

„Mi az igazság? – kérdezte gúnyosan Pilátus, és indult, választ nem is várva.”[1] Ezzel a zavarba ejtő mondattal kezdődik Francis Bacon Az igazságról című esszéje, amely az először 1597-ben, végső változatában pedig 1625-ben publikált Esszék, avagy tanácsok az okos és erkölcsös életre című kötete élén áll. Ezzel a mondattal veszi kezdetét az angol nyelvű esszé története is. Szimbolikusnak tekinthető, hogy a gyakran nem egészen komolyan vett műfaj, amelyet sokszor vádolnak felelőtlen játékossággal, tudománytalan amatőrizmussal, éppen ezzel a kérdéssel indít: a legsúlyosabbal mind közül. Ám nem komoly értekezéssel válaszol a nehéz kérdésre, hanem a maga irodalmi eszközeivel egy zavarodott, esendő embert mutat, aki vak marad az igazságra, még akkor is, ha az majd kiszúrja a szemét.
az igazság nem változtathatatlan
Az esszé a metafizikai bizonyosságtól megfosztott ember műfaja. A születőben lévő modern kor relativizmusának és perspektivizmusának szülöttje, mondta Walter Pater 1893-ban publikált előadásaiban.[2] Az a felismerés táplálja, hogy az igazság nem változtathatatlan, időn és téren túli, transzcendens ideákat jelent, mint Platón metafizikájában. A romantikus esszéírók számára az igazság függ a megismerő nézőpontjától, személyiségétől – és maga is Próteusz-természetű, mindegyre mozgásban van. „Abszolút Igazságot hiába is keresnénk ezen a mi bolygónkon; Vélekedés királynő uralkodik és kormányoz helyette, s az ember sorsa, úgy vélem, hogy az ő mindegyre mozgásban lévő és állhatatlan fényű lámpásait kövesse” – írta 1800-ban Charles Lamb játékos stílusgyakorlatában.[3] Egy 1822-es esszéjében pedig, ami Ausztráliában élő barátjának címzett leveléből nőtt ki, azt kérdezi, „mi biztosítékom is lehetne, hogy amit most írok neked, és ami tényleg igaz, nem változik megmagyarázhatatlan módon hazugsággá, mire elér hozzád?”[4]
Az angol romantika esszéirodalmából három életmű emelkedik ki. Charles Lamb (1775–1834) polgári szakmáját tekintve hivatalnok volt, de jó viszonyban állt a kor néhány ismert szerzőjével (pl. Coleridge-dzsal, Wordsworth-szel, De Quincey-vel), neki is kezdettől voltak művészi ambíciói. Költőként indult, dráma- és újságíróként is kipróbálta magát. Végül rádöbbent, hogy a személyes hangvételű esszé műfajában van a leginkább elemében, és az 1820-as években Elia álnév alatt megjelentetett írásai hozták meg számára a múlhatatlan elismerést. Nővérével, a tragikus sorsú Maryvel írt kötete, a Shakespeare-mesék 1807-ben jelent meg. Leigh Hunt (1784–1859) szintén költőként indult, de újságírásból élt egész életében. Bátyjával, Johnnal 1808-ban alapították az Examiner című hetilapot, amely az ezt követő évek legfontosabb liberális orgánuma lett Angliában. E lap szerkesztőjeként Hunt mutathatta be a pályakezdő Keatset és Shelleyt a közönségnek. Hunt az 1810-es évek végére találta meg azt az esszéisztikus formát, amelyben leginkább időtálló műveit írta. William Hazlitt (1778–1830) portréfestőként kezdte kacskaringós pályáját, filozófusként lépett föl, később politikai újságíróként, színikritikusként jelent meg a zsurnalisztika világában. A kor irodalmi életébe az 1810-es évek derekán tartott előadássorozataival robbant be (Shakespeare-ről, az angol reneszánsz irodalomról, az angol költészet történetéről, az angol komikus írókról beszélt a művelt, de egyetemet általában nem végzett közönségnek). Az 1820-as évek első felében született esszéi alapján nevezte legújabb méltatója Hazlittet a „brit Montaigne”-nek.[5] Élete utolsó éveinek legfőbb terméke egy gigászi Napóleon-életrajz. A fenti három szerzőtől a Hagyomány és egyéniség, Az angol postakocsi és az Angol romantika című kötetekben olvashatók esszék magyarul.[6] A most közreadott esszé újabb válogatáshoz szeretne kedvet csinálni.
úgyszintén igaz
Hazlitt a legvilágosabban 1823-as maximájában fogalmazta meg egész életművét meghatározó gondolatát. „Az igazság nem egy dolog, hanem sok, vagyis önmagában igaz lehet egy állítás még akkor is, ha ellentmond egy másik állításnak, amely úgyszintén igaz – csupán más a nézőpont, amelyből az adott tárgyat szemléljük.”[7] Hazlitt szerint ennek két szorosan összekapcsolódó következménye van: az igazság szükségszerűen viták tárgya és teljes egészében uralhatatlan.
„Az elmék ütközéséből szikrázik föl az igazság, ahogy az acél fakaszt tüzet a kovakőből.”[8] Hazlitt szerint az esszéíró eleme a vita és a konfrontáció, amely azonban sohasem öncélú: azokat a pillanatokat keresi, amikor érvek és ellenérvek összecsapásában felragyog az igazság. Az igazság ugyanis monologikusan nem mondható ki: ezért is az esszé alaptermészete dialógus. „Ellentétek nélkül nincs haladás. Vonzás és Taszítás, Értelem és Erő, Szeretet és Gyűlölet: ezek kormányozzák az emberi létet.”[9] Blake híres tétele mellé tehetjük, annak profetikus, vallásos hangütése nélkül, Hazlitt igényét az örökké mozgásban lévő, lezárhatatlan, nyugvópontot sosem lelő dialektikus gondolkodásra.
Az igazság uralhatatlanságáról szól A filozófia lelke című esszé. Hazlitt abból indul ki, hogy ha lehetetlen eljutni a végső igazságokhoz, lehetetlen mindenre kiterjedő enciklopédikus ismereteket szerezni, s ha a minden dolgok magyarázatát megadó nagy rendszer megalkotása túl van az emberi képességek határain, akkor nem is az a feladat, hogy a megfelelő módszer kidolgozása érdekében tegyünk hiábavaló erőfeszítéseket. Önmagunkat kell képeznünk, saját gondolkodásunkat kell megfelelővé tenni, hogy készen álljunk egy igazság (és nem az Igazság) befogadására. 1821-es esszéjében Charles Lamb azt vallotta, hogy a maga részéről megelégszik az „Igazság töredékeivel és szétszórt darabkáival.”[10] Helytelen, vallják az esszéisták, azt a módszert keresni, amellyel kikényszeríthetjük az igazságot; ha mindegyre a nagy egész rendszerszerű magyarázatát üldözzük, megbénul a gondolkodásunk, és elidegenül a tényektől, az élet legfontosabb tapasztalataitól.
A kor esszéistái szemében Coleridge, a költő és filozófus testesítette meg a nagy metafizikai rendszerek bűvöletében élő gondolkodót. Talán egyikük sem vonta volna kétségbe, hogy ő a kor legígéretesebb tehetsége, de számukra joggal tűnhetett úgy, hogy a nagy ígéretből nemigen lett semmi. John Keats, aki az esszéisták közül Leigh Huntot és Hazlittet is bizonyos mértékig mesterének vallotta, 1817 decemberében kelt levelében fogalmazta meg a felismerést, amely számos beszélgetés tárgya lehetett közöttük. Kijelentése szűken értve a saját költői tehetségéről szól, ám egy általános hozzáállásra is vonatkoztatható. Barátságos vitát idéz fel: „hirtelen rájöttem, mi az az adottság, miből minden rendkívüli teljesítmény fakad – különösen az irodalomban –, s mi oly korlátlanul megvolt Shakespeare-ben. Arra a negatív képességre gondolok, aminek következtében az ember képes megmaradni bizonytalanságok közepette, titkok, kétségek közt anélkül, hogy irritálóan kapkodna a tények s a ráció után. Coleridge például képes lemondani a valóság látszatának a titkok szentélyében felsejlő szikrányi, de fényes felcsillanásáról, mert nem hajlandó beérni féltudással.”[11]
A féltudás ez esetben nem hiányos ismereteket jelent, hanem a végső bizonyosságtól megfosztott ember számára hozzáférhető tudás maximumát. A negatív képesség erő, amellyel a támaszától megfosztott ember talpon marad a bizonytalan világban, és igyekszik észrevenni az igazság pillanatokig tartó felragyogását.
valamilyen fontos igazság
Milyen eszköze marad a romantikus esszéistának az illékony, változékony igazság keresésére? Hazlitt szerint „a józan ész (common sense), vagy egyfajta kifinomultság (tact) alkotja a legigazabb filozófia alapját”; ezek segítségével lehet mintegy megérezni, hol rejlik valamilyen fontos igazság. Nincs ebben a megérzésben semmi misztikus. 1829-ben a józan észt mint „az elme ösztönét” határozta meg, amely „úgy érzékeli az igazság levegőjét, ahogy az ujjak érzik a tárgyat, amelyet tapintanak”;[12] – egy korábbi írásában „hallgatólagos észnek” nevezi.[13] A megismerés olyasfajta formájáról van szó, amelyet a tizennyolcadik században többnyire az ízlés vagy ítélőerő kategóriája alatt tárgyaltak. Az érzékelés és a tiszta ész közötti, egyértelműen nem definiálható szféra ez, amelyben a felgyülemlett tapasztalataink, érzeteink, érzéseink keverednek, s amelynek működése, bár nem fedhető le tisztán racionális kategóriákkal, alapvetően befolyásolja mindennapjainkat. Ez segít megismerni Hazlitt szerint az életgyakorlat kicsi igazságait, amelyeknél (ki tudja?) talán nincsenek is nagyobbak. A józan ész megsejtéseit pedig természetesen szigorú argumentációnak kell követnie.
Keats a fenti idézetben Shakespeare-t említi mint vitathatatlan példát arra, hogy az általa feltételezett negatív képesség alkotó erővé válhat az irodalomban. Nem is csoda, hiszen az állandó mozgásban lévő igazságnak csakis olyan költő tud megfelelni, akinek villámgyors a képzelete. Shakespeare Keats szerint „kaméleon-költő”; „egyforma gyönyörűség neki, hogy egy Jágót teremt vagy egy Imogent.”[14] A drámai elv felismeréséről van itt szó: Shakespeare egyik szereplőjével sem azonos, vagyis egyik szereplő sem hordozza a darab „üzenetét”. Minden szereplőnek a saját nézőpontjából igaza van: a különféle perspektívák drámai ütközéséből ragyog föl a mű igazsága.
A filozófia lelke című esszé valószínűleg 1830-ban született, röviddel Hazlitt halála előtt, és 1836-ig kéziratban maradt. Súlyosan beteg, nincstelen, magányos ember munkája, akinek ezúttal nem nyílt lehetősége, hogy nyomdakész állapotba hozza a szöveget. Az esszé mindezek ellenére számos alapvető gondolatát magában foglalja, mindenekelőtt az igazság természetével és megismerésének legmegfelelőbb módjával kapcsolatban. Egyfajta szellemi önéletrajzként is olvasható: Hazlitt visszapillant szinte még kamaszkorában megszerzett alapvető belátására az önazonosság fogalmának problematikusságával kapcsolatban, amelyre a legalapvetőbb morális és politikai meggyőződéseit építette. Visszatekint legfontosabb szellemi gyökereire: a brit empirikus filozófia nagyjaira Bacontől Hume-ig. A filozófia lelkével – ahogy azt ő érti – nem összeegyeztethető, hogy elvesszen a múltban: korának számos fontos szellemi jelenségével kapcsolatban állást foglal: a frenológiától az utilitarizmusig. Hazlitt a legvégsőkig nyitott maradt, és mindig készen állt a vitára.
William Hazlitt: A filozófia lelke
A filozófia lelke a gondolkodás erejében és az eredmények kivárásához szükséges türelemben rejlik.[15] Nem javaslom, hogy függesszünk fel magunkban mindent, amit gondolni vagy érezni vélünk (ez szinte lehetetlen volna, és talán veszélyekkel is járna), hanem hogy várjuk ki, amíg akármilyen lassan és csak nagy nehezen is, de összegyűlnek a bizonyítékok, és csak tiszta és kielégítő magyarázatokat fogadjunk el észszerűnek és filozófiainak, még ha a lustaságunk, az előítéleteink vagy a hiúságunk mást diktálnak is. Bizonyos mértékben ráhagyatkozhatunk a fantáziánkra vagy az előítéleteinkre is, csak ne tévesszük össze az előítéleteinket az ész bizonyítékaival. Az értelmünknek szabadnak kell maradnia, és elfogulatlanul kell ítélnünk. Ha megpróbálunk kizárni és elnyomni minden olyan természetes érzést és késztetést, amely miatt egy kérdést így válaszolnánk meg, és nem másképp, azzal csak eltorzítjuk és kapkodóvá tesszük ítéletünket, mert még hamis és kiforratlan érveket is inkább fogadunk el, mint hogy ilyen kellemetlen és természetellenes állapotban maradjunk. Ha ellenben – észszerű határok között – szóhoz hagyjuk jutni általános elképzeléseinket és sejtéseinket, hogy hol rejtőzhet az igazság, sokkal kitartóbban és nyugodtabban várjuk majd, hogy kutatásunk dogmatikus és formális eredményei is megjelenjenek. Közönséges halandóként képzelhetjük ugyan, hogy valami így és így van, de filozófusként az a dolgunk, hogy ezt meg is mutassuk; és bizony nagyon kell vigyáznunk, hogy szilárd talaj van-e a lábunk alatt, ha azt állítjuk, hogy képesek vagyunk elvégezni a bizonyítást – akár csak önmagunk számára, akár követendő törvényként másoknak. Bármilyen puha és kidolgozatlan hiedelmeket táplálhatunk dolgunk megkönnyítése végett, amíg megtartjuk azokat saját magunknak; de ha azt állítjuk, hogy meg tudjuk magyarázni valaminek a miértjét és a mikéntjét is, akkor mintegy diktálni akarunk másoknak. Ilyenkor megbocsáthatatlan, ha nem szabadulunk meg a szokás, a tekintély és az érdek minden káros befolyásától, és nem az észt tesszük egyeduralkodóvá érzéseink birodalma fölött. Az emberek általában úgy vélik, minden tárgyról jogukban áll véleményt formálni, és már előre biztosra vehető, hogy képesek lesznek meggyőzően bizonyítani az igazukat; amíg ugyanis el sem gondolkodtunk egy kérdésen, magától értetődőnek tűnik a válasz. Így aztán nem is csoda, hogy akik ennyire korlátlanul és ennyire alaptalanul vallják tévedhetetlennek magukat, türelmetlenek az útjukba akadó kételyekkel és ellenvetésekkel szemben, és a legkisebb gondot vagy szellemi erőfeszítést sem vesztegetik legyőzésükre. Könnyedén megnyugtatják magukat valamilyen bejáratott szófordulattal, és készek, hogy fenyegetésekkel vagy pofonokkal győzzék meg azokat, akik nem fogadják el közhelyes gondolataikat, és nem követik őket vakon. Sokan képesek felfüggeszteni ítéletüket, mintha mit sem számítana, melyik oldalra állnak; de aki egyszer már valamiképpen állást foglalt, az soha nem hajlandó beismerni, hogy nem volt jó oka döntésének, és mindenkire haragszik, aki nem fogadja el megfellebbezhetetlenségét. Bizony, a legvakabb és a legbigottabb elképzelések a leginkább dogmatikusak, a legtudatlanabb korok és nemzetek tűrik el a legkevésbé, hogy valaki akár csak egy hajszálnyival is eltérjen az átgondolatlan hiedelmeiktől (hiszen egy fia bizonyíték sem áll az oldalukon, s így nem engedhetnek teret a kérdéseknek). Ezek a leginkább hajlamosak arra is, hogy hitbizonyítékaikat ellenségeik vérével írják a porba. Ezért számít az eretnekség a legfőbb bűncselekménynek, s így lesz a nézetkülönbségekből kibékíthetetlen ellentét.
A filozófusnak óvakodnia kell, hogy elkövesse ezt a gyakori hibát. Elég erősnek és elég őszintének kell lennie, hogy így beszéljen: „szerintem ez így van, de nem tudom, hogy miért van így. Nem nyugszom, amíg meg nem találom az okát (ha ugyan ez lehetséges), de egészen addig sem mások megtévesztésére, sem önmagam elszórakoztatására nem fogok valamilyen ostoba és semmire sem jó elmélettel előrukkolni.” Hogy bátorítsuk az ilyesfajta beszédet, és megmutassuk: a mélyen gondolkodó embernek semmi szégyellnivalója nincs, ha nem sieti el a választ a kérdésre, „mi az igazság?”, talán elegendő emlékeztetni, hogy a szellem és a bölcsesség teljes enciklopédiája helyett, amelyet a tudálékosok oly szívesen aggatnak a nyakuk köré, vagy a gyakran tapasztalt elképzelés elbizakodottsága helyett, hogy valaki alaposan tájékozott lehet de omni scibile et quibusdam aliis,[16] a legtöbb, amit az ember remélhet, hogy egy hosszú, fáradságos élet gyümölcseként fölfedez egyetlen igazságot; s így nem azt kéne mottójául választania, hogy „Bevezetlek minden lehetséges ismeretbe”, hanem hogy „Fölfedek előtted egy misztériumot”. Minél többre becsüljük a végső jutalmat, annál kevésbé érzünk majd kísértést, hogy hirtelen és durván csapjunk le rá, s annál inkább találunk vigasztalásra lassú előrehaladásunk és számos kudarcunk miatt, hiszen bízunk a végső sikerben.
az értelem élessége
Ha nem a sikerre vagyunk büszkék, hanem arra, hogy milyen nehéz és nemes feladatra vállalkoztunk, pirulás nélkül beismerjük, hogy igen keveset tudunk, vagy éppen semmit sem. Mert ha olyan „olcsó volna az ok, mint az áfonya”, bárki kaphatna tőlünk „okot kényszerítve”.[17] A tudás után kutató elme véleményem szerint a szarvasgombát kereső kutyára hasonlít: szaglása alapján fedezi föl a zsákmányt, az vezeti, de végül a fogával és a karmaival kell elkotornia az avart, amely eltakarja. Hasonlóképpen az igazságnak is van egyfajta illata, amely ott lebeg bizonyos sejtések körül, és rájuk irányítja a figyelmet, de csakis az értelem élessége és ereje képes leásni a dolgok gyökeréig. Így aztán elmondható, hogy a józan ész, vagy egyfajta kifinomultság alkotja a legigazabb filozófia alapját, az emlékezet ugyanis mindig tárol bizonyos tényeket és valamilyen azok alapján kialakult általános impressziót, s az értelemnek az a dolga, hogy ezeket megvizsgálja, nem pedig hogy kitérjen előlük, vagy ellentmondjon nekik. Ez a filozófia egyik legáltalánosabb hibája, és a szofisztika egyik legfőbb oka. Egyesek, akiknek nagy mellénye nem sok őszinteséget rejt, úgy próbálják megtéveszteni az embert, hogy tagadják a tényeket, amelyek vagy ott állnak mindenki szeme előtt, vagy bárki a saját tudatához fordulhatna értük, s ezt egyedül azzal indokolják, hogy nincs magyarázatunk ezekre a tényekre. Pedig ha a jelenségek valóban úgy vannak (és ez az első kérdés), akkor őnekik is, éppúgy, mint minekünk, az a dolguk, hogy megmagyarázzák, nem pedig hogy kihasználva járatlanságunkat a logika tudományában, egyszerre diadalmaskodjanak felettünk és az igazság felett. Itt azonban felmerül egy dilemma. Ha csak nem hisz az ember benyomásai alapján valamiben, akkor minek is törné magát azért, hogy megindokolja? Másrészt, ha már eleve adottnak tételezzük, mielőtt biztosan tudnánk és demonstrálnánk, nem fenyeget-e a veszély, hogy elfogult elmével látunk dolgunkhoz, s végül hatalmas erőfeszítések és minden ötletességünk árán egy előítéletet sikerül alátámasztanunk ahelyett, hogy egy igazságot állapítanánk meg? Nincs ennek más ellenszere, mint az igazság erős szeretete, és a meggyőző érvekkel szembeni nyitottság; ha ugyanis egyes tények okai és alapelvei után kutatva újra és újra szemügyre kell vennünk a tényeket, s ha úgy látjuk, nem elegendő a bizonyíték, vagy az ellentétes oldalon több tény sorakozik, bizony ideje feladnunk tarthatatlan pozíciónkat, mielőtt az a lábunk alatt omlik össze. A legrosszabb, ami történhet, hogy tekintély és érdek avatkozik közbe egy roskadozó lábakon álló következtetés megtámogatására, s a szellem az elfogadott hiedelmek és rendszerek rabszolgája és szószólója lesz. Az emberi értelem erőfeszítéseinek talán a kilenc tizedét (ha ugyan a tudós könyvtárak állományából ezt meg lehet ítélni) olyan tanok bizonyítására pazarolták, amelyeknek személyesen soha egyetlen betűjét nem hitte el, és nem is értette senki, inkább csak mások szavára hallgattak, és mások tekintélyének engedtek.
Az újdonságok hiú hajhászása is csak azért járul hozzá olyan nagy mértékben a szofisztika és a paradoxonok erejéhez, mert gyakran fedez föl gyengeségeket és hibákat az elterjedt és begyöpösödött előítéletekben. Így aztán, amíg az egyik párt tagjai úgy érzik, mindenre rá kell bólintaniuk, ami régi, mások az ellentmondás szellemében, és a régi ostobaságok iránti megvetésük miatt meg vannak győződve arról, hogy minden, ami divatos és új keletű, szükségszerűen igaz is. Akinek elméje mentes mindkét fenti elfogultságtól, s így képes önállóan, a konkrétumokból kiinduló torzítatlan, bár esetleg homályos indukció alapján ítélni, nem valószínű, hogy csökönyösen kitart hibás előfeltevései mellett, miután elegendő ellenérvet ismert meg. Amíg nem lát alapos okot, hogy feladja eredeti benyomását, addig kitartóan keresheti tovább annak szilárd bizonyítékát, és nem kell félnie, hogy csak az idejét vesztegeti. Nem kell kétségbeesni, ha a remélt megoldás nem érkezik meg egy nap alatt; már az is szép, ha sok év után eljön, akkor is „gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt”.[18] Ha megvan a nyomravezető jel, megéri várakozni, és van okunk remélni. Minden ezen múlik. Ha a vizsgált tárgyat soha nem tévesztjük szem elől, és folyamatosan készen állunk, hogy minden megfigyelést vagy saját ötletet felhasználjunk, amely megvilágíthatja a dolgot, akkor (nem gőgösen, hanem nyugodt magabiztossággal) bízhatunk a sikerben. De minél szilárdabb alapokon nyugszanak a reményeink, minél mélyebbről fakadnak és minél kifáraszthatatlanabbak törekvéseink, annál kevésbé hajlunk idő előtt hinni, hogy közeleg a szerencsés pillanat, annál bátrabban övezzük fel magunkat a büszkeség és az alázat keverékével a sorsunkat jelentő küzdelemre, és annál szilárdabban vetünk majd el minden üres látszatot és hiú árnyat, amely az igazság köpenyében jelenik meg. Az igazság szeretete, éppúgy, mint az őszinte keresztényi szeretet, „mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr”.[19] Nem szabad azonnali tapsot várni, sem a sekélyes szofizmust a stílus színeivel elfedni. Az igazság után hajtó szenvedély elkötelezettség, amelyet lehetetlen lekenyerezni vagy eltéríteni; erő, amelynek segítségével mindvégig az igazságon töprengünk, és abból nyerjük a legfőbb vigaszunkat – ezek jelentik minden igaz filozófia alapját. Nem szabad a népszerűséggel cicázni, nem szabad sem másokat, sem önmagunkat olcsó leurre de dupe-pel[20] elvakítani; ne siessünk a tudás gyümölcsét éretlenül leszakítani; nem fogadhatjuk el a barátaink zsongító hízelgését, és nem követhetjük az ellenségeinkkel szemben érzett haragunkat. Csakis önmagunktól kérhetünk tanácsot, a saját szívünktől, és csendben, az ismeretlenség magányában táplálhatjuk az igazság iránti vágyunkat, belé vetett hitünket, míg egyszerre egy fénysugár tör be a sötétbe, mintha egyenesen az égből jönne, és az alak, melynek oly régóta udvarolunk, ragyogva áll vágyakozó szemünk előtt. Semmiféle mesterség vagy módszer nem képes „erőt venni” az igazságon, nincsenek olyan titkos szavak vagy formulák, amelyek kikényszeríthetnék, hogy megjelenjen; akkor jön el, amikor a legkevésbé számítanánk rá, mint a tolvaj éjjel.[21]Megadatik számunkra fogadkozásaink, imádságaink és a mindegyre a dolgokról nyert torzítatlan impresszióinkra és azoknak az elménkben zajló működéseire irányuló gondolataink jutalmaként, amelyek megszámlálhatatlan okozat vizsgálata és mérlegelése alapján tárják föl az okokat. A ravasz fogások, az akarat „fiat”-jai, vagy az önteltség egyéb formái mit sem segítenek. Minden nagy igazság (amelyet az elme fent leírt hozzáállása tesz lehetővé) a véletlennek, nem pedig valamely rendszernek köszönhetően kerül napfényre; felfedezéseket csakis önkéntelenül tehet az ember (hiszen a mechanikus következtetések nem felfedezések).
Ebbe a súlyos hibába esik Lord Bacon is a Novum Organonban, ahol miután megsemmisítő kritikának vetette alá a skolasztikusok szőrszálhasogató distinkcióit és szócséplését, s mindenben a kísérletet tette meg mércének, ő maga is rögzíteni akarja a megismerés helyes módszerét; mintha bizony azt hinné, hogy a találékonyság csapdát tud állítani az igazságnak, és állítások és tagadások újfajta sorozatával bekerítheti azt. Ezt csak akkor lehetne megvalósítani, ha a tények (ahogy azt ő feltételezi) véges számúak volnának, és ha mindet ismernénk; valójában azonban végtelenül sok, homályos és egymással kibogozhatatlanul összefonódott jelenségről van szó, s így csakis akkor remélhetjük megragadni a vezénylő és egymással összekapcsoló erőt (amely valamilyen erőteljes nézőpontból vagy szokatlan megközelítésben a szemünk elé tárulhat), ha szüntelenül nyitottak maradunk a néma és folyton változó hatásokra. Tegyük fel például, hogy az önazonosság fogalma ellentmondásos. Amíg a szubjektum ideáját a jelenre korlátozom, az ellentmondás talán nem annyira feltűnő, hogy feltétlenül észre kellene vennem, de ha a koncepciót átviszem egy jövőbeli állapotba, amikorra az önazonosság megszakad, újra kell definiálnom a fogalmat, mert az összeegyeztethetetlenség egyértelmű: szinte a képembe röhög.[22] De semmiképpen nem láthattam előre, hogy ebből az újfajta összehasonlításból ilyen felfedezésre jutok majd (és ez nem is lehetett a célom, amikor kitaláltam ezt a példát), mindaddig, amíg történetesen, magam számára is váratlanul, rá nem bukkantam. Mégis, ha hosszan, türelmesen töprengünk egy problémán, gyakrabban lesznek ilyen szerencsés találataink; kitartó virrasztásunk és kutakodásunk elnyeri méltó jutalmát. Megtalálni valaminek az okát olyan, mint megtalálni valamire a megfelelő szót: soha nem akkor történik, amikor mi akarnánk, hanem utólag, amikor neki tetszik; és mégis szükségesek hozzá a saját korábban megtett erőfeszítéseink, hiszen azok hozzák mozgásba a kívánatos asszociáció-láncolatot. Az ember tudja, mikor talált rá a megfelelő szóra, és ha beéri egy másikkal, annak az az oka, hogy a tunyaságot választja az értékes fáradalmak helyett, és inkább megkerüli a nehézségeket, mint hogy felülkerekedne rajtuk; ugyanez mondható el az igazság kereséséről is. A filozofálás igaz és új módját szépen írta le korunk filozofikus költője. Saját gondolatmenetem szárazságának enyhítésére idézek tőle néhány sort.
Nem csukhatjuk be a fülünk,
ha nem akar is, lát a szem,
testünk érez, bárhol legyen,
ha akarjuk, ha nem.
Azt is hiszem, hogy van Erő,
mely magától hat, és
ezt jól segítheti elő
a bölcs semmittevés.
Vagy te talán azt gondolod,
hogy nekünk kell keresni,
és e sok beszédes dolog,
ez önmagában semmi?
Jóról és rosszról, meglehet,
egy tavaszi gyümölcs
többet taníthat meg neked,
mint valamennyi bölcs.
Csak amit a Természet ad,
igaz tudás. Agyunk
eltorzítja a dolgokat;
hogy tudjunk, gyilkolunk.
El, Művészet! El, Tudomány!
Ne sivár lapokat,
a szíved hozd, az nem silány,
az figyel s befogad.[23]
Az igaz filozófia az érzések által válik kifinomultabbá, és hűségesen követi a természetet. Igaz ugyan, hogy a szenvedélyeket elragadhatja az ész szárnyalása, de amikor éppen a szenvedélyek természetét és hatását vizsgáljuk, átélésük nélkül hogyan is értetnénk meg ezeket? Mintha vak ember értekezne a színekről!
Éppen ezt az ordító hibát és égre kiáltó bűnt követi el korunk filozófusainak egy szektája, akik mindent a haszon elvére akarnak visszavezetni, és a következmények hidegfejű kalkulációjára, akik hadat üzentek mindannak, ami kellemesebbé és örömtelibbé teszi az életünket, és igyekeznek kiirtani ezeket a dolgokat azon tételek listájából, amelyek szerintük a jót alkotják.[24] Ha rajtuk múlna, vasból vagy fából készült gépezetekké silányítanák az embereket, és amikor a társadalom természetéről gondolkodnak, feltételezik, hogy egy ilyesfajta átalakulás nemcsak igen kedvező volna, hanem valójában már végbe is ment. Mint Shakespeare-nél az „Ó, Istenem!”[25],náluk a kedvenc szófordulat, a „következményekkel kalkulálás” az a válasz, amely minden kérdést megold. Szerintük a bátorság is a „következményekkel kalkulálás” – épp, mint a gyávaság. A bátorság tehát – logikájukat követve – gyávaság. Úgy vélik, az őrültek is racionálisan gondolkodnak. Ha így volna, a világ egyetlen nagy bolondokháza lenne, és el kéne hinnünk, hogy minden lakója legalábbis a logika professzora. Mi sem egyszerűbb, mint gondolkodás nélkül néhány üres frázist ismételgetni, és mindezt ráadásul a filozófia nevével illetni, miközben az emberről szóló tudomány egyetlen lépést sem tesz előre; inkább csak zavart és homályt kelt a sok „nagyképű, setét kifejezés”[26] felsorakoztatása, amelyek színleg mindent megmagyaráznak, valójában nem jelentenek semmit. A skolasztikusok híresek voltak a szavak ilyesfajta hibás használatáról; a modern gondolkodók viszont (bár nincs rá különösebb alapjuk) azt vallják, hogy ők már megszabadultak ettől a hibától, és minden kérdésben kísérleti úton döntenek, szemmel látható bizonyíték alapján.[27] Ha kezük közé kerül valamilyen tény, vagy az érzékek bármely tárgya, máris azt hiszik, sikerült felfedezniük egy igazságot. Így aztán egy dudor a fejen a lélek valamely szervének vagy képességének számít, az agy pedig azonosnak az elmével.[28] A fejen lévő dudorokat persze kitapinthatjuk, és felboncolhatjuk az agyat, de az elméről mindez semmit sem mond el. A modern metafizika (egyik önelégült hirdetőjének szavaival) a „megnevezés tudománya”; vagyis annak tudománya, hogy valamely dolgot egy másik dolog nevével illetünk. Ez a tudomány a filozófia igaz lelkének hiányából születik, vagyis abból, hogy a művelőinek nincsen türelme megvizsgálni a dolgok igazi okait, s ezért eltökélten vitán felül álló és kézzel fogható ideákkal helyettesítik a homályosabb és távolibb ideákat, még ha ezt nem is indokolja semmi. Ezen az sem segít feltétlenül, ha a szavakat tárgyakkal helyettesítik, és azokat tekintik az általános igazságok szimbólumának vagy jelölőjének.
Például hogy az embernek orr van a fején, vitathatatlanul látható tény, de jogom van-e ennek alapján azt állítani (hogy így takargassam tudatlanságomat, és használjam ki mások lustaságát és hiszékenységét), hogy a szellemesség vagy éppen az emlékezet nem több, mint az orr valakinek a fején? Ez aztán igazán különös elfajzása a kísérleti filozófiának, és mégis nap nap után tesznek ilyen állításokat, méghozzá nagy parádéval és ceremóniával. A filozofálás másik fontos szabálya – túl azon, hogy szigorú éberséggel és önmegtartóztatással ki kell tartani, amíg el nem érjük a célunkat –, hogy tudni kell, mikor álljunk meg. Ha valaki nagy munkával és bölcsességgel felismer egy igazságot, a követelőző elme sürgetése miatt, amely mindent tudni akar, könnyen meggyőzi magát, hogy az az egyetlen igazság magában foglalja az összes többit is.
Ebbe a hibába esik szinte minden rendszer és rendszeralkotó; aki ugyanis túl messzire merészkedik, és mindenre ki akarja terjeszteni a birodalmát, az még a meghódított területeket is elveszti:
Mint a becsvágy, amely túl nagyot ugrik
S átbukik a nyergen.[29]
Az ideák asszociációjának tana például nagyszabású felfedezés volt a szellemi tudományok terén, és számtalan jelenség kialakulásának megértését tette lehetővé, de amikor már mindent ezzel magyaráznak, és ezt tekintik a gondolkodás és a cselekvés egyetlen alapelvének (amit pedig nem tesznek lehetővé ezek a fogalmak), pusztán zavarosabb lesz tőle a gondolkodás, és szemfényvesztésre, valamint paradoxonok kiötlésére ad lehetőséget.
-
Hagyomány és egyéniség: Az angol esszé klasszikusai. Ruttkay Kálmán fordítása. Budapest: Európa, 1967. 5. ↑
-
Walter Pater: Plato and Platonism. London: Macmillan, 1910. pp. 175–6. ↑
-
E. V. Lucas (szerk.): The Works of Charles and Mary Lamb. 7 kötet. London: Methuen: 1903–5. p. i. 34. ↑
-
Lucas, ii. 104. ↑
-
Duncan Wu: William Hazlitt: The First Modern Man. Oxford: OUP, 2008. 284. ↑
-
Hagyomány és egyéniség: Az angol esszé klasszikusai. Az angol postakocsi: Angol romantikus esszék. Budapest: Európa, 1986. Péter Ágnes (vál. és szerk.): Angol romantika: esszék, naplók, levelek. Budapest: Kijárat, 2003. ↑
-
P. P. Howe (szerk.): The Complete Works of William Hazlitt. London: J. M. Dent, 1930–34. 21 kötet, ix. 228. ↑
-
Howe, p. viii. 205. ↑
-
Menny és pokol házassága – Szenczi Miklós fordítása. ↑
-
Lucas ii. 59. ↑
-
Keats levelei. Válogatta, fordította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Péter Ágnes. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999. 34. ↑
-
Howe, xx. 289. ↑
-
Howe, viii. 33. ↑
-
Keats levelei, 69. ↑
-
A fordítás a következő kiadás alapján készült: P. P. Howe (szerk.j: The Complete Works of William Hazlitt. London: J. M. Dent, 1930-34. 21 kötet. xx. 369–376. A fordítás és az előszó elkészítése során rengeteg segítséget kaptam Péter Ágnestől, Kállay Gézától, Vince Mátétól, Jásdi Andrástól és Sarkadi Bencétől. Köszönöm nekik. ↑
-
Minden tudhatóval, és még egy-két dologgal kapcsolatban. Voltaire szellemessége Pico Della Mirandola De omni re scibili című munkája kapcsán. ↑
-
Hazlitt Falstaff szellemes mondását csavarja ki, a Negyedik Henrik Király első részéből (II. 4). A darabot kivételesen Lévay József fordításában idézem (nem pedig Vas Istvánéban), mert ezen a ponton jobban illeszkedik az esszé szövegéhez. ↑
-
Malakiás könyve (4:2). A Bibliát mindvégig Káróli Gáspár fordításában idézem. („És feltámad néktek, a kik félitek az én nevemet, az igazságnak napja, és gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt, és kimentek és ugrándoztok, mint a hizlalt tulkok”) ↑
-
Pál 1. levele a korintusbeliekhez (14:7). ↑
-
Kb. szemfényvesztés, trükk, átverés. ↑
-
Vö.: Pál 1. levele a thessalonikabeliekhez (5:2–3) „Mert igen jól tudjátok ti magatok, hogy az Úrnak napja úgy jő el, mint a tolvaj éjjel. Mert amikor azt mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jő rájok, mint a szülési fájdalom a terhes asszonyokra; és semmiképpen meg nem menekednek.” Az Újszövetség számos helyen hangsúlyozza a második eljövetel idejének kiszámíthatatlanságát, igen gyakran a tolvaj-metafora segítségével, pl.: „elmegyek hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, mely órában megyek el hozzád.” (János jelenésekről, 3:3). ↑
-
Hazlitt saját alapvető felismerésére utal itt, amellyel gondolkodói és írói pályája a kezdetét vette (úgy 25 évvel korábban). Röviden összefoglalva az volt az elképzelése, hogy az én nem identikus, hanem időben egymást követő, folyamatosan változó „self”-ek sorozata. A múltbeli „self”-ünket az emlékezeten keresztül tapasztaljuk meg, a jelenbelit az érzékelésen, a jövőbelit pedig a képzelőerő működésén keresztül. Lehetetlenség mások emlékeiben vagy észleleteiben osztozni, de a képzelet számára semmilyen esszenciális különbség sincs saját magam és egy másik ember jövőbeli állapota között. A jövő pedig kiemelten fontos, hiszen minden cselekvésünk és minden cselekvéseinket motiváló vágyunk valamiképpen a jövőre irányul. ↑
-
Wordsworth: Lírai balladák. [Hazlitt saját jegyzete] Hazlitt a fenti idézetben két Wordsworth-versből tesz egymás után versszakokat: a Szemrehányás és felelet és a Visszaadva a kölcsönt című költeményekből. A helyzet iróniája, hogy az irodalomtörténészek vélekedése szerint Wordsworth ezeket a verseket jó harminc évvel korábban egy Hazlitt-tel folytatott vita után írta, az ifjú filozófus ellenében. Mindkét művet Mattyasovszky Brigitta fordításában idézem. ↑
-
Hazlitt, mint oly gyakran, itt is az utilitarizmussal, mindenekelőtt Jeremy Bentham tanaival vitatkozik. Felháborította a gondolat, hogy az ember működését a kalkulatív racionalizmus határozná meg, és valószínűleg ellenszenvesnek érezte Bentham tekintélyelvű politikai beállítottságát. ↑
-
Shakespeare Minden jó, ha vége jó című színművében (II.3) kezdi a Bolond mindig ezzel a válaszát, bármit is kérdeznek tőle. A drámát Vas István fordításában idézem. ↑
-
Hazlitt Laurence Sterne Tristram Shandy című regényéből idéz. Határ Győző fordítása. ↑
-
Jelöletlen idézet az Othellóból (III.3), Kardos László fordítása alapján. ↑
-
Hazlitt itt a frenológiának nevezett elméletről beszél. Ez a két német orvos, Franz Joseph Gall és Johann Spurzheim nevéhez kötődő, nagy érdeklődést kiváltott iskola a koponya alakjából kívánt lélektani következtetéseket levonni, Hazlitt, akit taszított az elmélet determinizmusa, számos írásában támadta a frenológusokat. ↑
-
Macbeth, 1.7. Szabó Lőrinc fordítása. ↑