ÁPRILY LAJOS VERSÉRŐL
2011 március
Pilinkézz, porka hó
Pilinkézz, porka hó, szitálj,
fehéredjék a barna táj.
Tüntess el minden föld-sebet,
boríts fázó vetéseket.
A lombtalan fát cicomázd,
derítsd a bút, enyhítsd a gyászt.
Pilinkézz, porka hó, szitálj,
ragyogtass, idealizálj.
Csillagformáju kis pihe,
lebbenj pillám közé, ide!
Ma légy cseppentő gyógyszerem,
gyógyítgasd gyengülő szemem,
hogy zúzmarák, derek, havak,
még lássalak. Még lássalak.
Öregkori vers. A Napfogyatkozás kötet harmadik darabja. A vége felé közelítő élet egyik nagy veszteségével, a látás megromlásával vet számot. Már a kötetnyitó vers is Oidipuszt (ki mást?) faggatja a vakságról, elviselhetőségéről.
A nagy kérdés persze nyitva marad: a látás elvesztésével megnyílik-e valamiféle végső belátás („többet vallott a virradatlan éjjel, / többet láttál a végzetből vakon?”), vagy csak elszabadulnak a vakon botorkáló öregember démonai a kilátástalan feketeségben? Kételyt lehet kihallani – mi a tragikus tudás értéke? –, és nosztalgiát az ismert, szeretett dolgok és emberek iránt („családod és Thébád volt mindened”).
erősebb színnel
A kötet második verse, a Megraboltan a démonok helyett a dzsinneket kárhoztatja, amiért elvették a világból a színeket. „Az unokáim drága szemszinét”, „patakom csillanó ezüst erét” hiányolja. Az élet mindennapi örömeinek elvesztése, az ismerős tájak, a szeretett családtagok, a természet látványának megfakulása műfaji tekintetben egyszerre teszi elégikussá és idillivé a verset. Mintha „a hegyoldal zöldüllő bokrosa” a friss veszteség fénytelenségében erősebb színnel ragyogna, mint valaha. A megfosztottság tragédiája feloldódik az idillivé finomuló emlékképekben. Kárpótlást azonban nem sikerül találni a veszteségekért, s a Megraboltan utolsó sorában a kifakult világ az elmúlást idézi: „Olyan leszel, föld, mint az alvilág.”
A Pilinkézz, porka hóban is a fájdalom enyhítéséért fohászkodik (derítsd a bút, enyhítsd a gyászt), s ezúttal mintha sikerülne némi vigaszra lelni. A barna, élettelen, téli táj egyszerre, utoljára felfénylik a hóban. A fehér ragyogás elvakítja a látó szemet, de a vaksi pillantás előtt feltárul a táj. Az év végén, az élet végén, amikor a termést hozó barázdák már sebnek tűnnek a föld színén, s az élő természetet absztrakt, ideális látvánnyá dermesztő hó hat gyógyszerként, az öregember mindegyre a szépséget kutatja. Bátorság van ebben a keresésben: a vágy, hogy megélje, saját szemével lássa még a legutolsó pillanatot is.