V. Buzás Andrea

GALAMB A BOSPORUS FÖLÖTT

GALAMB A BOSPORUS FÖLÖTT

Még most is viszolygok, ha arra a tyúkra gondolok – mert magamban tyúknak csúfoltam a rusnya galambot –, amit apu a gyűrűsujjamhoz kötött. Undorodtam tőle, de anya ragaszkodott hozzá. Különleges leszel, meglátod, mondta, pedig én csak királylány akartam lenni. Egyszerű királylány, szép hosszú ruhában, csillogó koronácskával a fejemen. Ugyan! Ötvenhét királylány lesz! – csattant fel anya.

rücskös pálcikalábak

Kábultan bámulok magam elé. Kinn suhanó feketeség, benn alacsony kárpit alatt alvó-hortyogó asszonyok. Az irtózásaimon mélázom. A szerzett vagy velem született undorokon, mert például a madarakat még most is rühellem. Talán a tollaktól ver ki a víz vagy a rücskös pálcikalábaktól. Persze lehet, hogy csak alacsonyröptű irigy vagyok, mert egy lettem ezekkel a mellettem szuszogó galamblelkű tyúkokkal, akikkel mélyrepülünk itt Svájc felé az osztrák éjszakában. Mosogatni megyünk, ágyneműt húzni, takarítani, főzni, ágytálazni, katéteres zacskót üríteni. Megyünk hetekre, hónapokra – ki hová… S közben tele vagyunk reménytelennek tűnő történetekkel, és persze tele vagyunk adósságokkal is.

De nem panaszkodom a mélypont miatt, hisz a holtpont ennél sokkal rohadtabb. Azon meg már túl vagyok. Mert most megkeresek nettó hétszázötvenet, plusz ingyen kajám és szállásom van. Mi ehhez képest az otthoni fizetésem? Ha csak egy évig csinálom, az kilencmillió. Ebből a kölkökre és az otthoni háztartásra megy havi cirka kettőszázötven, vagyis – ha valami váratlan kiadás közbe nem jön, és minden fillért megfogok – marad évi 6 millió. Ha két évig csinálom az 12, ha három évig… Persze nem tudom, bírom-e addig, mert gyilkos meló ez. És a kölkeim is cefetül hiányoznak.

buzas08311

David Yu, flickr.com

Duruzsol a motor, suhanunk a reflektor szűk fényalagútjában. Próbálok kényelmesen elhelyezkedni, de a lábamat se tudom kinyújtani. Pedig hosszú még az út.

Elbóbiskolok, s közben pontosan érzékelem, ahogy átcsúszom az álom múltat és jelent egymásra kopírozó szürreál mozijába. S máris bosszankodom, hogy milyen agyament ötlet is galambbal utazni. Mert kissé elmosódva ugyan, határozatlan kontúrokkal, de látom magunkat, ahogy megállunk egy benzinkútnál, s én szakajtóval, foltos szoknyában, ormótlan klumpában csattogok a pisilni masírozó asszonyok között. Gálkati vonul előttem, olyan koronácska van a fején, amilyet én is szerettem volna. Nem is értem, miért utazik velünk, hisz kicsi még. Persze én is az vagyok, tán másodikosok lehetünk. Libasorban araszolunk a mosdó felé. A vécé előtt zsűri ül. Középen az igazgató bácsi, mellette a ruszki vécés néni, tőle jobbra és balra néhány alsós tanár. Ötven eurocentet kell bedobnunk a fehér porcelán tányérkába. Fémesen koppannak az érmék, Gálkatié az élén pörög, aztán kis csattanással a lapjára esik. A vécés néni elragadtatottan kiált fel, meg az igazgató bácsi és a tanárok is mind, mert épp eléjük érek, amikor felcsap a galamb, kitárja szárnyát és menekülni akar. Megrántom a madzagot, amivel apuci az ujjamhoz kötötte. Megszorítom a rút dög lábát, mire visszaül, aztán újra csak rémülten pislog. Nagy tapsot kapok. A vécés néni azt mondja, harasó, ócseny harasó. Mindenki elismerően mosolyog, anyáék örömittasan tapsolnak a nézők között. Ómami lebeg mellettük komolyan és csendesen, mintha nem is álarcosbálban lenne. Meglep, hogy itt van, a ricsajos-konfettis tornateremben, mert már eltemettük, de azért megkönnyebbülten lépegetek tovább. Végre megnyugszik a galamb is.

szerbül káromkodik
Begyorsul a sor, én meg hátrafelé tekergetem a fejem. Seherezádét keresem. Ha kanyarodunk, épp rálátok. Nem tudok betelni a buggyos selymekkel, a csillogó ékszerekkel, az áttetsző tüllökkel, a szájfátyollal, ami minden leheletére finoman lebben. Még a balettcipőjén is színes kövecskék fénylenek. Forgatom a fejem, egyre csak hátrafelé nézegetek. Ez lesz a vesztem, mert a zene hirtelen leáll, a sor lefékez, én meg teljes erővel Gálkatinak ütközöm. Megijed a tyúk, magasra csap a szárnyával, és kiveri a szakajtót a kezemből. Százfelé hullanak a búza- és kukoricaszemek! Ügyetlen vagy, Hamupipő! – csattan fel Gálkati, de ahogy felém fordul, megrémülök, mert a Gálkatinak Olga arca van. Egy pillanatra megébredek, kábán meredek a feketén száguldó tájra, aztán hullok is vissza az arcokat és eseményeket összemosó álomba, ahol természetes, hogy Olga Gálkati hangján jajveszékel. Schon wieder!?, kiáltja, mert Olgának eszébe jutott, hogy egyszer már kivertem négy tányér szuflakit a kezéből. Nem tudsz figyelni?! – ordít, aztán szerbül káromkodik. Mérgesen toppant a lábával, mire a galamb megriad, és kurrogni kezd. Az éjkirálynő is észreveszi, mi történt, meg a balett-táncosnő és a hercegkisasszonyok is mind, és végighullámzik a nevetés a soron. Ügyetlen vagy, Hamupipő! – visszhangozzák. Olga is nevet, pedig még ő a legnormálisabb a bosporusos csajok között.

Egy tündér siet felém, hófehér ruhában, pálcájával a szétgurult búzaszemek fölött köröz: Ó, de kár! Elromlott a varázspálcám! – énekli tettetett sajnálkozással. – Nem tudok rajtad segíteni! A szakajtóért szaladok, s miközben a tyúkkal viaskodom, rájövök, hogy ez nem is tündér, hogy szarná össze magát, hanem a Gülsüm Gilly, a Bosporus tulajdonosnője. A nyomomban jár mindig, csak hogy a legkisebb gikszernél is azonnal lecsaphasson. Családi vállalkozásban viszi a hotelt a férjével, Herbert Gillyvel, akinek Gülsüm az istennője. Szó se róla, Gülsüm gyönyörű még most is, igazi török szépség. Egy lányuk van, az éjfekete hajú Selamet, aki még az anyjánál is szépségesebb. Ő csak időnként jelenik meg a hotelben. Ilyenkor beül a recepcióba, ahol drága parfümjei illatfelhőjében trónol. Selamet ügyel rá, hogy hűvös legyen és megközelíthetetlen. Nem úgy Frau Gilly. Ő jóindulatú, nyájas tündér, már ami a vendégeket illeti. Mert velünk, az alkalmazottaival kíméletlen hisztérika.

– És a magokkal mi lesz, Hamipőpi?! – visít a tündérruhás Gilly. Már rajtam röhög mindenki, a vendégek meg a Bosporus alkalmazottai is. Olga vihog a legjobban, az áruló. Menekülhetnékem van nekem is, akár a galambnak. Nem vagyok Hamupipő!, kiáltom dacosan, és hirtelen eszembe se jut, hogy akkor ki is vagyok én valójában.

Felriadok, s mint egy összezavart avatár, értetlenül bambulok álom és ébrenlét senkiföldjén. Míg végre szétszálazom a helyszíneket és idősíkokat, s beugrik, hogy amíg el nem kezdődött ez a rémálom a svájci bankhitellel, magyart tanítottam Kiskunlacházán. Vizsgáljuk meg nyelvállás szerint a magánhangzókat! Nézzük például ezt a főnevet: Hamupipő! A-u-i-ő, mély-mély-magas-magas, vagyis vegyes hangrendű. Most keressetek a Hamupipő főnévben megbújó egy vagy két szótagú szavakat! Apu, pipa, puma… Remek! Papi, hami, púp… nem, a púp nem jó, itt csak rövid u van. Ima… igen-igen, ez jó! Ima, ima…

buzas08312

Istvan, flickr.com

De most szobalány vagyok a Bosporusban, hogy fizetni tudjam a törlesztőrészleteket. Amikor megtudtuk, hogy a kilencmillió forintos hitelünkből nyolc évi törlesztés után 12 millió még hátravan, a férjemet megszállta valami világvége hangulat. Akkor már munkanélküli volt az iskola-összevonások miatt. Sose bocsátom meg neki, hogy a piával kezdett lazítani. Tavaly aztán darabokban szedték ki a hitellel agyonterhelt kocsiból, 1,3 ezrelék volt a véralkohol szintje. Esélye se volt a túlélésre.

Most anyunál húzzuk meg magunkat, mert kiköltöztem a két gyerekkel a házból, és kiadtam bérlőknek. Anyám vigyáz a srácokra is, míg én szobalányként dolgozom. Nem is tudom, meddig kell még törlesztenem. Ráadásul már a felújítás is rég aktuális lenne. Mit szépítsem, a bank rabszolgája lettem.

– Dehogynem vagy te Humapipő vagy Hamupőpi, vagy hogy mondjátok ti ezt Ungárnban! Nézz csak a ruhádra! – civakodik Gilly, és pálcájával a szoknyám felé bök.

– Nem vagyok Hamupipő – ordítom. – Különben tanuld már meg! Ha-mu-pi-pő, figyelj a magánhangzók dallamára, a-u-i-ő, érted?! A-u-i-ő! Ha még ezt se tudod megjegyezni, nem is vagy tündér!

– Dehogyisnem vagyok tündér! Siehst du denn nicht!? – csattan fel nevetve, megrebegteti tüllszárnyát, és pálcájával a levegőbe suhint.

– Ez csak egy vacak fanyárs a kebabjaidhoz! Verstehst du, ein verdammter Holzspieβ! Még varázsolni se tudsz vele! – kiáltom diadalmasan.

Gilly szeme kikerekedik, arca győztes vigyorba torzul.

– Tééényleg?! A te galambod viszont nagyon is igazi! Nézd, hogy fél! Repülni akar, szállni-menekülni! Ezek szerint teee igazi Mupihapő vagy!

Gúnyosan nevet, hangosan, rekedten. Nézd, hogy fél, kántálja, szállni akar, menekülni, visít szinte már tajtékozva. Csak az ment meg, hogy mozdul a sor, és Gilly a helyére szalad. Felhangzik a zene, végre araszolunk tovább. Klumpám alatt csak úgy csikorognak a búza- és kukoricaszemek.
a koronáját igazgatja
Na ugye? – lebeg anya hangja felettem, mert első leszek. Büszke a galambra meg a fa klumpára, még az igazgató bácsi is odajön hozzánk, és kezet fog velünk. Benne leszel az újságba’, ujjong Gálkati békülékenyen. Te lettél a kanton legügyesebb szobalánya! Váuu! Most pofázzon a Gülsüm Gilly, mondja lelkesen. Egyik kezével a vállam öleli, másik kezével a koronáját igazgatja. A fotós kattint. Anya és apa boldogok, a bank is az, meg a Gálkati is. De én nem vagyok boldog, és Ómami se az. Ómami azt súgja: Ne búsulj, kislányom, Hamupipő is hercegnő, csak…

Rikkant a sofőr, bunkón vág Ómami szavába. Hahó, ébresztő! Pisiszünet, mondja, közben ránk kapcsolja a villanyt. Csak mi…?, kiáltok Ómami után, de hangja már elröppent, alakja kifehéredett a lámpafényben.
Ő is hercegnő, szólal meg váratlanul egészen a közelemben. Csak… álruhába bújtatták, súgja szelíden.

buzas08313

Indrean Ramalingam, flickr.com


Húsz perc,
kurjant a sofőr, agyát már elöntötte az endorfin, mindjárt rágyújthat. Hunyorgunk, ébredezünk mi is. Elgémberedve kászálódunk ki a kisbuszból. Langymeleg a hajnal, arcomat, csupasz karomat izmos szellő gyúrja. Hátramaradok a vécére masírozóktól, s miközben nyújtózom, fájdalmasan ismerős hangot hallok. Odakapom a tekintetem, a kandeláberen szürke, testes galamb kurrog. Apró mozdulatokkal forgatja a fejét, közben nagyokat pislogva határozottan engem kukkol. Aztán kitárja szárnyát, csapdos egyet-kettőt, s erőteljes mozdulattal belehasít a levegőbe. Meghökkenve bámulok utána, és meglepve hallom a saját nevetésem is, hisz évek óta először nincs epés, flegma, fanyar, bántó vagy hisztis mellékíze. S hirtelen megmagyarázhatatlanul könnyűnek, szabadnak és erősnek érzem magam.

Mert elrepült a galamb, liebe Frau Gilly!

Repült, repült, elrepült…

Ott száll ni, magasan a Hotel Bosporus fölött.

felső kép | David Yu, flickr.com