ORSI ÉS A POLIP
A polipnak nyolc keze karja van, ez jutott eszébe, és egy pillanatra látta a negyven évvel ezelőtti önmaga girbegurba betűit a sárga papíron, érezte a mára alig láthatóvá kopott és fényesedett grafitceruza illatát, egyetlen pillanatra visszarepült az íróasztalához, ahol a lámpa melegítette a bal kezét, hallotta, hogy az anyja zörög valamivel a konyhában, és remélte, hamar szól neki, hogy „Orsika!”, mert akkor befejezheti a leckét, legalábbis egy időre, mert igazán semmit sem tudott a polipokról, és ha így szólítja, akkor talán a kedve is jó lesz, és együtt vacsoráznak, és majd megpróbál gyorsan enni, hogy az anyja rászóljon, „fújd meg!”, mert szerette, ha néha így rászólt, vagy hogy ne szipogjon már, fújja ki az orrát, meg azt is szerette, ha reggel megfésülte és befonta a haját, és akkor ketten voltak a hajnali sötétségben, nem úgy, mint most, amikor felkapcsolta az előszobai lámpát, és meglátta magát a tükörben, és eszébe jutott, hogy az anyja ennyi idősen már régen halott volt, és hogy nemsokára ő is meghal, mert egy ideje mindig a halálra gondolt, meg hogy fázik-e majd annyit a temetőben a föld alatt, mint amennyit mostanában fázik, egy fa alá képzelte a sírját, arra gondolt, hogy új sírhelyet kéne venni az anyjának, ahol aztán ketten lehetnének, csak ez a kurva albérlet és ez a kurva munka, ezek nem engedik, hogy legalább a végén jóvá tehesse a dolgokat, amik mindig is rosszak voltak.
a megcsavarodott harisnya
A polipnak nyolc keze karja van, és a vízben él. Ennyire futotta elsőre, pedig egyszerűnek tűnt, amikor a tanár komoly arccal felajánlotta ezt a lehetőséget a bukás elkerülésére, hogy csak egy oldalt írjon a polipokról, mert úgy látja, mondta az anyjának, hogy Orsit érdeklik a vízi állatok, de hogy ezt miből gondolta, azt nem árulta el, és az anyja sem hozta szóba hazafelé, csak amikor leültek a villamoson, akkor mondta, hogy már megint megcsavarodott a harisnyája, és nem érti, ez őt miért nem zavarja, és ő addig észre sem vette, azt sem tudta, mit kellene ezzel kezdenie, de valahogy nyomatékot adott az iskolai nehézségeknek, a bukás szónak, rejtett összefüggést sejtett a bukás, a megcsavarodott harisnya és az anyja összeszorított szája között, egy darabig a lábát nézte, aztán kibámult az ablakon a sötétbe, amiben először a saját szemét látta meg, aztán az orrát és a száját, és a haja nem volt már olyan szép, mint reggel, és ő maga sem volt szép, és ettől nagyon elfáradt, aztán eszébe jutott, hogy az anyja főzni fog, és majd csörömpöl a konyhában, aztán szól neki, hogy „Orsika!”.
A polipnak nyolc keze karja van, és a vízben él. A száraz földön elpusztul. Előző este találta meg a régi füzetet az anyja szobájában, ahova csak akkor lépett be, ha elkerülhetetlen volt, nem kellett neki onnan semmi, de megválni sem akart semmitől, csak egyszer beágyazott, miután elvitték az anyját, nem is emlékezett rá rendesen, csak mint egy álomra, az anyját levitték a lépcsőn, nézte őket, amíg el nem tűntek a fordulóban, hallotta a kapu csattanását, aztán valahol lent felmorgott egy autó, és ő ablakot nyitott, a paplant, a párnát és a lepedőt begyűrte az ágyneműtartóba, bedobálta mellé a gyógyszereket, de a bögréhez nem nyúlt, attól irtózott, és az ott van azóta is, éppen csak rápillantott, amikor este bement a nagy táskáért, amivel még az anyja járt a kórházba, és most neki volt rá szüksége.
az a pofon
A polipnak nyolc keze karja van, és a vízben él. A száraz földön elpusztul. A polip a karjaival sok mindent elér. Ügyesen bánik velük. A táska régen fekete volt, a szekrény alján beszürkült a penésztől, és belepte az alatta fekvő, régi füzetet is, mint egy lassú, de megállíthatatlan kór, ami az anyja szobájából valahogy kiszivárgott, és most őt is elérte, hogy beteljesítse az anyja bosszúját, aki nem akart meghalni, és ordított és szitkozódott, amíg tudott, és egyszer még fel is pofozta, amiért nem sietett haza, csak olyan jó volt elszívni még egy cigit, meg még egyet, aztán még egyet a munkatársaival, és örült, hogy késik a busz, megrántotta a vállát, és mondta nekik, hogy nem siet, és hallgatta őket, és nevetett velük, de közben érezte, hogy furcsán néznek rá, talán mert sosem cigizett és nevetett velük, és hogy ez nem is igazán ő, hanem egy gonosz része, aki nem akar hazamenni abba a szagba, nem akarja érezni az anyja súlyát, amíg segít neki fürdeni, és nem akar éjszakánként felkelni hozzá, hiszen nem a gyereke az anyja, és ezt szégyellte a legjobban, és jó érzés volt az a pofon, mintha feloldozta volna őt ezzel a pofonnal, megnyugodott és tette a dolgát, teát főzött, mézet rakott bele, ahogy ő kapta gyerekként, ha megbetegedett, és azóta is a betegségek jutottak eszébe a mézes tea illatáról és a bögrébe ragadt kanálról, aztán vacsorát készített, amíg az anyja a szobájában feküdt, most ő csörömpölt a párás melegben, és utána együtt ettek, és hosszú idő után átaludták az éjszakát.
A polipnak nyolc keze karja van, és a vízben él. A száraz földön elpusztul. A polip a karjaival sok mindent elér. Ügyesen bánik velük. Ha meg ijed, tintát lő ki magából. Leült, hogy felvegye a cipőjét, aztán az órát nézte, hogy eléri-e a buszt, ha elszív még egy cigit, aztán nem érdekelte az egész, basszák meg azok is, ő ki nem lép ma a lakásból, hideg van, esik is az eső, és figyelt, hogy fáj-e a hasa, mert nem érzett semmit, csak lassan, apránként szivárgott belőle a vér, és sokáig nem is akart ezzel foglalkozni, mert úgy volt vele, hogy a nők ilyenek, csak a baj van az egésszel, és talán a többiek, a munkatársai is így vannak, csak nem mondják, és figyelte őket, hátha elszólják magukat, de nem, sosem, mindenki boldog volt és jól érezte magát, ő meg csendesen vérzett az asztalánál, és szégyellte magát, amiért nem egészen nő, hiszen nincs senkije, és hogy a gyereke is a saját anyja lett, és most még meg is fogja ölni valami a testében, amire neki soha nem volt szüksége, csak megátkozták vele, aztán valahogy szóba került ez az egész, a másik részlegen szegény Zsuzsika, miért nem ment hamarabb orvoshoz, ki lesz helyette, és ő ettől félt a legjobban, hogy majd ő lesz helyette, mert ő bárkit tud helyettesíteni, az anyját otthon, vagy Zsuzsikát a kemón, és akkor hirtelen tudni akarta, mi történik vele, ott és azonnal tudni akarta, és később, az orvosnál is azonnal tudni akarta, úgy képzelte, hogy megjelenik, és azonnal közlik vele az ítéletet, de az orvos a számítógépét nyomkodta, valamit nem értett, és ettől hideg lett a helyiségben, egészen kihűlt a keze, a ruha rátapadt a hátára, és még csak akkor kezdődött az egész, az orvos mosolygott és elnézést kért, ősz volt a halántéka, a szemüvege arany, az arca meg még piros a borotválkozástól, erről neki a sebészet szó jutott az eszébe, vastag, vörös vágások, amikből drótok lógnak ki, láz és gyengeség, meg a forró fájdalom, amit a szike hagy maga után, és akkor még mi lehet belül, talán ott is drótok lesznek, amik majd szúrják, és ő kitépné magából, de nem tud benyúlni a sebbe, és nagy ürességet érzett a mellkasában, mintha túl híg lenne a levegő, és gyorsan válaszolt az orvosnak, aki gyorsan kérdezett, hogy mióta, meg ilyesmi, aztán azt is megkérdezte, hogy él-e nemi életet, amire ő csak ingatta a fejét, és az asszisztenst figyelte, aki nem nézett rá, aztán azt is megkérdezte, hogy szűz-e még, ő meg arra gondolt, hogy a kurva anyádat már, azt, és meggyulladt benne valami, amikor csontszáraz torokkal elsuttogta, hogy nem, és megijedt az asszisztenstől, aki valamiért túl gyorsan állt fel az asztaltól, mintha megunta volna ezt az egészet, mintha elege lenne belőle, és neki is elege volt az egészből, és nem is emlékezett később, hogyan került abba a székbe, csak az orvosra emlékezett, aki átlátszó zselét kent egy valamire, amire aztán óvszert húzott, és megint bekente, és ő arra gondolt, hogy ez egy fasz, egy robotfasz, és őt ezzel fogja megbaszni az orvos, és nem látta az asszisztenst sehol, nagy fájdalmat várt, aztán hideget érzett, és hogy bent van, ott mozog a robotfasz, ott, és az orvos faarccal bámulta a monitort a félhomályban, és ő képzeletben hazaért, vacsorát főzött és csörömpölt közben, aztán az orvos adott neki valamit, hogy törölje meg magát, aztán közölte, hogy polip, vagy mi, meg hogy műteni is kell, a többire nem emlékezett.
A polipnak nyolc keze karja van, és a vízben él. A száraz földön elpusztul. A polip a karjaival sok mindent elér. Ügyesen bánik velük. Ha meg ijed, tintát lő ki magából. Ez a tinta elrejti a ragadozók elől. Írt egy sms-t, hogy rosszul érzi magát, nem megy be, aztán levette a cipőjét, és újabb cigarettára gyújtott, pedig fájt a torka, és várta a választ, hogy semmi baj, jobbulást, ilyesmi, és arra gondolt, hogy hazudott-e, valahogy tényleg rosszul kéne lennie, aztán felvillant a telefon, hogy semmi baj, jobbulást, és ettől nagyon magányosnak érezte magát, még mindig azon gondolkodott, hogy hazudott-e, mert tényleg nem fájt semmije, és hogy a polip nem rák, „Még!”, ordított rá az anyja a fejében, és ő újra rágyújtott, és eltűnt a telefon és a tűzhely fölötti, megsárgult lámpa fényében kavargó füst, eltűnt a félrerúgott cipője és az egész konyha, és kopasz fejeket és sovány testeket látott, fájdalomtól holtfáradt, könnyes szemeket, kórházi fehéret, és ettől dühös lett, ő soha többet nem fog magyarázkodni senkinek, nem tartozik senkinek semmivel, és hogy a szabadnapján ő csak tv-t fog nézni, és nem lép ki a lakásból, dögöljön meg mindenki, és kivilágosodott, a ház előtt egy kukásautó zajongott, valaki becsapta a lenti kaput, és ő nem akarta lekapcsolni a lámpát, nem akart bemenni tv-t nézni, csak ülni a konyhában, és elképzelni, hogy minden másképp van.