MEGENGEDŐ PILLANAT
Megromlik-e a hús, erre gondolt, amikor meglátta a járda közepén a hátán fekvő, tehetetlenül vergődő bogarat, hogy megromlik-e azonnal, ahogy kimegy az állatból az élet, abban a pillanatban, vagy van valami haladék, egy megengedő pillanat, amikor még nem teljesen komoly a dolog, amikor még dolgoznak a sejtek, dolgoznak és élnek, levegőt vesznek, pontosabban oxigént, ami lassan, alattomosan égeti szét az élőket, akik nem is tudnak erről, de ő tud, mert olvasta, és még az iskolára is emlékszik valamennyire, ott, az év végéhez közeledve, az arra a tanévre már elmúlt szerelmek viharai után, de még a nyár magánya előtt, ami után újra hazudni kell a nyaralás élményeiről, mert senki sem tudhat a Semmiről, ami ilyenkor körbeveszi, mint most a bogár lábait, a Magányról, ami jobb barátja lett, mint bárki más az osztályból, hogy az oxigén mindent eléget, akkor ott magára gondolt, hogy beszívja ezt a végtelenül veszélyes anyagot, ami a tüdejéből az ereken át valahogy eljut benne mindenhova, és ettől működik ő, ez a végtelenül bonyolult rendszer, ami szuszog, zúzódik, zizzen, izzad és buzog, és büszke volt, hogy megértett valamit, talán rosszul, már ami a verset illeti, de az oxigénben és a halálban biztos volt, elvégre akkor is lángolt belül, a kémia óra kilátástalanságában, harminchat fokos lázban ég, húzta ki magát a füzet fölött görnyedve, mert abban a pillanatban új barátja lett, aki már azelőtt értette őt, hogy egyáltalán megszületett volna, és ez a lassú égés jelenti az életet, pontosabban inkább velejárója, mert vannak lények, amik hidegen égnek belül, de ezt már nehéz lett volna megmagyarázni, ezért inkább maradt a harminchat foknál, ami biztos pont volt önmagára és a szőrös, vagy tollas állatokra nézve, és most, annyi év után ott volt a szatyrában egy tollas állat, darabokban, tollak és élet nélkül, de a részvéttelen nyárban lassan újra harminchat fokosan, és arra gondolt, hogy ebből semmi jó nem származhat, mert Isten elválasztott mindent, a fényt a sötéttől, az eget a földtől, a férfit a nőtől és az életet a haláltól, de hogy miért, azt sosem mondták el neki, hogy mi célja volt ezzel a borzasztó nagy renddel, ami főleg a dolgok elválasztását jelenti, hiszen végül úgyis minden összekeveredik mindennel, ezt már a tv-ben hallotta, hogy végül széthullik ez a nagy rend, és minden pontosan ugyanolyan lesz, és a szatyorban már hiába lesz újra harminchat fokos a hús, nem kapja vissza az életét, csak egy kis részét, valamiféle kiegészítését az életnek, ami mindenképpen szembe megy Isten döntésével, és inkább csak szemtelenkedés, mint próbálkozás, és ennek az eredménye a halálnál is halálabb romlás, ami megbetegíti, és azt gondolta, hogy segíteni fog a bogárnak, mert úgyis kiterítenek mindenkit, akkor akár tisztességes is lehet, és a lábát lassan a bogár lábai fölé emelte, mert kézzel nem akart hozzáérni, sem lehajolni hozzá, az olyan lett volna, mint egy meghajlás a piacnál tolongó emberek előtt, amiért bemutathatta az életmentő művészetét, de ő senkinek sem akart megköszönni semmit, főleg nem ezeknek a harminchat fokos, fénytelen gyertyalángoknak, ezért a bal lábán egyensúlyozott, kezében a szatyorral, benne az élőholt hússal, a jobbal nagyon lassan közelítve a bogárhoz, nehogy eltapossa, mert akkor véget vet Isten rendjének, a bogár belseje kívülre kerül, felbomlik a rend, és azt a rendet ember már soha többé, satöbbi, türelmetlenkedett, mert vagy a bogár kapkodott utána ügyetlenül, vagy ő nem merte elég közel engedni hozzá a lábát, mert nem történt semmi, csak állt ott, a törékeny egyensúly miatt egyre magasabbra emelve a szatyrot, mintha jelentkezne, hogy vegyék észre az emberek, pedig semmit sem akart kevésbé, csak találnának már egymásra a bogárral, aztán mehetne mindenki a dolgára, a bogár csinálná azt, amit a bogarak szoktak, ő meg hazamehetne tovább melegíteni vagy lehűteni a húst, mindegy, csak eltávolítani az élet közelségéből, mert ez így nem lesz jó, és akkor kívülről látta magát, valahogy mindenhonnan és magasabbról, mintha körbeállták volna nála sokkal nagyobb emberek, és az ő szemükön keresztül figyelné a saját szobrát, ahogy ott billeg a bogár felett, ki tudja, mire készülve, és mert a bogarat sem veszi észre mindenki, ezért távolról hülyének nézik, közelebbről talán gyilkosnak, és csak ő, a kör közepén, valahol nagyon mélyen, önmagánál is beljebb, egy pici, még a bogárnál is kisebb magként, csak ő tudja, hogy nem akar ártani.