CÁFOLAT

Átváltoztam házsorok közt csapongó sirállyá
s nem vette senki sem észre
átváltoztam moha-borostás sziklává
s nem vette senki sem észre
átváltoztam dűlőútra tévedt autóbusszá
s nem vette senki sem észre
döbbenet aknaszilánkja ért
fél évszázada betokosodva hordom
s nem vette senki sem észre
Rába György: Észrevétlen

Orpheuszi hangvétel, próteuszi téma. Ez a mindenkori dal ereje: hogy a reflektálatlan, teremtő kimondásban egylényegűvé tükröződik (reflektálódik) élő és élettelen, tárgy és hangulat, mozgás és vonatkozás. Ez a felfüggesztődött idő, az össztükröződés fénye, ami voltaképp mindenfajta líra mélyontológiai közege, de csupán a dalban ikonizálódik áttételek nélkül, ebben a műfajban lesz szemléletté az ontológia.

hátgerincjelzés

A szemlélhetőség persze itt nem annyira az érzékek számára hozzáférhetőt jelenti, inkább az összérzékit, ahol az érzetben már nem lehet (vagy nem érdemes) ingereket és ingerületeket szétválasztani – talán ezért használja Weöres Sándor a dallíra (és áttételesen minden líra) minőségi kontrolljaként az ingerületek természetét szintetizáló hátgerincjelzést.

Az átváltozás (ami többes számú alakjában Weöres híres szonettciklusának is a címe) ennek a teremtő eggyéválásnak az idő felőli szemlélete csak: Próteusz időbe helyezi Orpheuszt – így lehet jós (jövendölő), hiszen a teremtést az idő felől, a mindig-egyet változataiban mutatja, mert a testbe „tokosodott” lét csak így, történésnek látva érzékelheti a létezőt.

Rába versének hangvétele és tematikája ebben az ontológiai alapösszefüggésben értelmezhető. Illetve ontológiai háttérként ez az összefüggés vázolható fel a szöveghez – az előtér ugyanis más természetű. A dallíra repetitíven kibomló anyagát, az emberi hangot (amit az első-harmadik-ötödik sor ad) a páros sorok és a zárlat ostinato-szerű, makacs ismétlődése dallamtalanítja, archaikusán ritmizálja, szinte észrevétlen megfosztja a vox humánától. Beletesz valami heroikus komikumot, hősies és nem emberi sértettséget a próteuszi mozgásba. Próteuszt kasszandrai fényben kezdjük látni. Próteusz, a tenger öregje, a félisten alakváltozataiban embertörténetet modellál, Kasszandra, a trójai hősnő emberen túli tudást hirdet, emberhangja észrevétlen, tudása tehetetlen és hozzáférhetetlen tudás.

orpheuszi fény

A cím és a kasszandrai ismétlődő sorok ezt a hősies hozzáférhetetlenséget sugallják. Ráadásul a hozzáférhetetlenségnek nincs alanya – az általános névmásban poetizálódik ez a bizonytalan vonatkozás: „s nem vette senki sem észre”. Persze ők se: innen hallatszik ki a leheletnyi sértettség (a „mellőzötté”), s ez adhat alkalmat a vers leegyszerűsítő és vulgáris félreolvasatának; persze a te, az olvasó se, aki kénytelen jelen időben (és így érvénytelenül) érzékelni a múlt idejű, de a próteuszi jóslás miatt örökidejű átváltozás-beszámolót; de talán az én, a beszélő, a hang se, aki képes volt átváltozni, de most magának se tud számot adni arról, amit tudott. Marad tehát itt is a vonatkozások összetükröződésének fénye, az orpheuszi fény.

Az első három próteuszi sor (1-3-5) hárombordájú izokolónjai közelről nézve talán már önmagukban sejtetnek valamit erről a heroikus hozzáférhetetlenségről. Az ismétlődő igét mázsás jelző után követi az eredményhatározó – a „célszavak” a kibomlás sorrendjében (,,sirály”-,,szikla”-,,autóbusz”: élő-élettelen-gép) távolodnak, talán a kasszandrai közbevetések miatt is ironizálódnak elfelé az orpheuszi közegtől. A többszintes jelzők is akadályjelzők: az első sorban az élő és kétségbeesett mozgás idegen közegét („házsorok közt csapongó”), az ötödikben az élettelen mozgás periférikus, célját veszített, hozzáférhetetlen környezetét („dűlőútra tévedt”), a harmadikban pedig a mozdulatlan tárgy groteszk belső energiáját, a növekvő „borosta” mediális, tehetetlen mozgását érzékeltetik.

Az első hat sor kétszólamú szimmetriáját kétsoros, aszimmetrikus rész követi – ez a vers tematikus súlypontja. A tematikus súlypont már önmagában veszélyes, hiszen szintetizálja, összegzi, kivonatolja a verstérben szétszóródó témát – és könnyen válik didaktikussá. Ezt a poétikai terhet tovább nehezíti az elvont főnév + konkrét képi metafora birtokos jelzős kapcsolata, ami a didaktikus allegorizálás mondattani iskolapéldája: „döbbenet aknaszilánkja”. A versolvasó pillanatra elbizonytalanodik – aztán megnyugszik. A vers elbírja ezt a terhet; nehéz számot adni róla, hogy miért. A betokosodott szálkafájdalom, amit most nem a szálka, hanem a háborús nemzedék halálos aknaszilánkja okoz, a befészkelődött fájás, amitől nem lehet megszabadulni, kasszandrai töltetű: a megoszthatatlan tudást jelenti.

Nem csupán azt, hogy a próteuszi mutatványokkal nem lehet elszámolni, hanem a bármiféle döbbenettel, a hátgerincjelzéssel, az intenzitással, egy élet energiájával se. A zárósor kasszandrai szólama mintha a vers mai olvasati közegét is megidézné: nincs más, csak ez a tagolatlan, interpunkció nélküli közöny. Ezt kellett megcáfolni ezzel az elemzéssel.

kép | adobe.com