WEÖRES SÁNDOR VERSÉRŐL
2011 március
Tó vize, tó vize csupa nádszál,
egy kacsa, két kacsa odacsászkál,
sárban ezer kacsa bogarászik,
reszket a tó vize, ki se látszik.
A Magyar etüdök ütemkapcsolatos szimultán verseiben a szövegek úgy szabadulnak meg a jelentés nehezékétől, hogy a legfontosabb, a versdallam előtérbe kerül. Így lesz a játékos tartalom kép- és jelentés-sugallatokkal áthatott vers-zene.
Károlyi Amy írta az ötvenes években kapott karácsonyi ajándékról – az etüdök 100 kézzel leírt darabjáról s a rajzokról –: „Olyan, mintha a szemem előtt nyílt volna ki egy virág.”
A darabok külön-külön is ritmusvirágok. Van bimbózásuk, kinyílási idejük, pompázásuk és olykor hervadásuk. De hervadásuk is természetes, mint amikor a rózsakertben egy-két virág épp hogy csak ráhervad a tőre.
lélekborzolás
A negyvennyolcadik etüd vízivirág. Ringatózását nemcsak a tematikusan is megjelenő, verskeretező nádszál és tavi reszketés biztosítja, hanem a mesterien megválasztott, virtuózan négyszer ismételt ritmikai kólon is. A József Attila-i hatosokból-tizenkettesekből épülő lassú ringatás helyett (holott az is náddal ringatott) most két daktilus és egy ionicus a minore fog reszketőbb-vibrálóbb lélekborzolásba. Tátiti-tátiti-tititátá. Figyeljük, ahogy a második daktilus után tükörszimmetriával induló anapesztus „túl hirtelen hull le”, és a teljes kupolát alkotó tátiti-tátiti-tititá-tititá helyett az utolsó lábat egyszerű hosszú szótaggal pótolva kialakítja a ionicus „gyorsabban földet érő” ritmusát. Természetes aszimmetrikus kólon jön így létre, mintha világéletünkben ilyen ritmusban beszélnénk.
Maga a vízi életkép is természetes és sejtelmes: tó és víz a keretsorokban, kacsák középen. Teljes ismétléssel csak a legelső daktilus él, hogy rábájoljon a ritmusvarázsra. A második sorban az egy kacsa, két kacsa fokozatossága a „császkáló mozdulat” megelőlegzett retorikai képe, szépen illeszkedik a csupa, az egy, két, ezer mennyiség-sorozatába.
A verskamerát izgalmasan cikáztatja a szöveg víz és part között: a keretsorokat odabenn láttatja, a második sort a parttól víz felé mozdultában, a harmadikat pedig végképp a partra veti, vízből sárba. Mégsem zavaros a helyszín: a reszketéshez, a villódzó vízi ringatáshoz szükség van erre is, mint az elhangoltan tiszta páros rímekre. A záró félsor többértelmű, talán hiányos mondat: ez fogja a vízi varázslást elmélyíteni, az életképet más szintre helyezni. A „reszketés” ritmikai-képi versszervező, a ki se látszik sejtelmessége pedig a paradox. Nemcsak a vízfelszín láthatatlan, hanem az is, amit mélyébe rejt: a látvány jelentése.