G. István László

WEÖRES SÁNDOR: PETIT AIR

1995 június

WEÖRES SÁNDOR: PETIT AIR

screenshot 2024 02 23 at 171257

Aki átbóbiskolja teljes életét, az ébren van, ha álmodik. Vagy álmában van ébren? Még álmában se tudhatja, hogy ébren van, mert ha felébred, úgy álmodik tovább. Álmon és ébrenléten innen várja hát az álmon és ébrenléten túlit. „Néha rád borúl álmod tulsó partja.” Várnia sem kell a benső végtelenben a leheletfinom világcsuszamlásokra, megtörténnek vele kegyelemből. Néha. Mégis kegyetlen kegyelem ez a belső koporsó, mert körülötte a lelki táj válik sírrá, s az álom másik világa maga a másvilág, melynek fényei az álmodó ébrenlét tisztánlátását is megvakítják. A Petit air színei utókép-színek, hiányzik belőlük a levegőn átszúrt fény. Megtévesztő a cím: a szabadtéri impresszionistafények egy benső szabad tér fényei, mint a Keserű Ilona-képeken. S ahogy felfénylik a csukott szem mögött a sok egybefolyt szín, tudjuk, hogy megvakultunk. Vagy csak sejtjük, mert ébren is csak sejtjük, hogy álmodunk. „Néha rád borúl / álmod tulsó partja. / Lombját jámborúl / homlokodra hajtja.” A benső végtelen felé fortissimóban szál a dal: óceánpartok koporsófedélként borulnak egymásra, a hatalmas, tektonikus mozgásokat mégis eltakarja a külső és belső terek közötti határsáv, a finom lomb rezgés a külső végtelen felé. A fortét a piano elnyomja és fel is erősíti: a Petit air szecessziós kontúrjai elrejtik a szem elől a lényeget, és a lombtakarásban épp a lényegre öltöztetik. A vers multiszenzuális témája, mely egyszerre mozgás, fény és hang, az érzékekkel együtt egymásba oltja az irányokat is: a versszak végére a külső lesz a belső, a lényeg lesz a felszín. Mikor a homlok belső falára hajlik a parti lomb, fogalmunk sincs már, hogy ez jó vagy rossz: mert egyszerre jut eszünkbe egy sírhalmot borító levél, egy homlokot simító női kéz s egy gyulladt homloklebeny, ahogy a fej falára belülről feszül a titok.
vecteezy ai generated abstract multicolored geometric doodles 36105173
Mert az egész első versszak trocheikus-kántáló dalformájával titokvárásra hangolja a versolvasást. A páratlan sorok 2/3 szótageloszlására a páros sorok 2/4, 4/2-vel felelnek: ami öt szótagú, mindig ugyanazt kántálja, a hat szótagú sorok pedig a hangsúlyeloszlásban egymás tükörképei. A finom hangsúlyvariáció árnyalja a dalt, nem engedi unalmassá válni. A páratlan sorokat beljebb is szedi Weöres, hadd érezzük a felelgetős ritmikát, aminek akarjuk: levélre találó széljátéknak vagy egymásra feszülő világlemezeknek. a dialektikus harc ősmintájának. Irónián és unalmon túli az epifániának ez a leggiero-verskezelése. Mert mit jelent a titkot meglátni: egyszerű dal, szélrezgés.
a mindentudás tekintete vak
Pedig a mitikus pillanatra Weöres még elő is készül: beöltözik. „Néha rád borúl / álmod tulsó partja. / Lombját jámborúl / homlokodra hajtja. // Szemmé öltözöl”… Ez a vers egészéből kinövő pars pro toto a legenigmatikusabb az egész kompozícióban. Itt van a titok: de nem lett semmi különösebb. Bagatell. „A világ nem érlelődik”, ahogy Tandori írja Weöres Ég-sapkájú emberének elemzésekor a Miért szépben, érlelődésünk maga a világ. Mindent megtudni Weöresnél nem világrengető, nem katasztrofikus. Pilinszky, „tébolyult pupillájához” mérve itt derűs, már-már közönyös pupilla néz velünk szembe: egy megszelídített, keleti vallásbölcselettel átitatott Bosch-kép: két lábon járó, emberméretű szem, szürrealisztikus, mégis megnyugtató. Velünk néz szembe, s minthogy az első versszak végére az irányok feloldódtak egymásban, egyben az iránytalansággal, a visszatükröződés hiányával, saját vakságával is. Mert a mindentudás tekintete vak, nincs szüksége saját magára sem. Milyen szép, hogy a beöltözés rítusa áldozattá válik a rítus oltárán. A belülről takaró lomb felöltözteti a szemei a vakságra. Ebben a sorban csak az olvasó lát. Ha az egész vers a fej, ez a szeme, itt látunk a szöveg lelkének tükrébe, különválik a testtől, túlnő rajta és felfénylik a vaksötétben. Elemzéskor itt nyúlunk a vershez, itt kezdjük vetkőztetni, hogy mi is lássuk, amint felöltözik. Szemmé öltözik, s nem tudom, hogy nem vakulunk-e bele, vele együtt, ebbe a látásba. Ez az elkülönülő sor ugyanakkor fájdalmasan ismétli a páratlan sorok 2/3-as hangsúlyeloszlását, hogy ami vizuálisan és tematikailag kiugrik, az ritmikailag egybeforrjon.

„Szemmé öltözöl”. Mit látunk a tükörben? Beöltözni operációhoz vagy szertartáshoz szoktak, komoly munkához a versíró, hiába mondja, nem öltözhet be, akárhogy készül rá, készületlen éri az ihlet. A versolvasó sem „öltözött be” erre a sorra, a felkészülés motivikusan tehát egy előkészítetlen versponton jelenik meg. Csak hogy a dialektikus mintánk teljesebb legyen, és örüljünk Weöres vízjelének, a köztesség egyszerre bénító és békítő jelenlétének. Mert Weöres életében közte van annak, aminek halálában egésze lesz: a köztesség ott válik majd teljességgé.
vecteezy ai generated abstract multicolored geometric doodles 36105161
„Néha rád borúl / álmod tulsó partja. / Lombját jámborúl / homlokodra hajtja. // Szemmé öltözöl, / de a lombok egyre / homlokod felől / hullnak a szemedre.” A legizgalmasabb sort ráadásul motivikusan körülfogja a többi – egy másik versben ez a versszakindítás újabb képet hívna elő, most meg visszatér a homlok és a lomb-kép – csak közben fordul egyet az év is, így lesz nyári lomb helyett őszi lombhullás, s mintegy bevarrják a szemet az évszakok közé, a második versszak elejére. A lényegre vakulás itt válik teljessé, mikor a verset éltető motívumok jelenléte takarja el a vers lelke elől a verset. Megjegyezném, hogy most meg ritmikailag variálja Weöres a tematikusan ismétlő sorokat, az utolsó páratlan sor 3/2-es, az utolsó sor 3/3-as hangsúlyeloszlású lesz, s a visszatérő belső lombhullás a benső végtelen mintegy képhiba-szignáljaként véglegesíti a vakságot. Az irány továbbra is klinikai pontossággal lesz meghatározhatatlan, mert a „felől” névutó precízen vonatkoztatja a relációt térben elhelyezhetetlen pontokra.

A megkülönböztetés azonban már kommunikálhatatlan, mint ahogy a vers kommunikálható lényege is az a fekete lyuk (szemmé öltözöl), amelyen keresztül megpróbáltam a vershez közelíteni. Csak egy hiány kommunikálható tehát, a kimondatlan kimondás. Ezt modellálja a versszituáció is, ahol az egyes szám második személy nem az olvasó, nem a költő, hanem a bárki, aki olvasta, s aki sose látta.

kép | vecteezy.com