WEÖRES DALKÖLTÉSZETÉRŐL

A körbejárás helybenjárás. A helybenjárás tágasságának érzékeltetéséhez azonban elengedhetetlen, hogy a saját gondolatívem pontjai helyett a szövegpontokon vizsgáljam ennek a költészetnek a pontfény-erősségét.

(…) Az életművet olvasva egyre erősebben és elvéthetetlenebbül, de azonosíthatatlanul rémlett fel bennem egy hang, ami a gondolati tisztázás erőfeszítései elől mindig kitért; a fogalmi megragadás kísérletét csúffá tette; miközben a hangélmény artikulálhatatlan szintjén egyre határozottabban késztetett eleve elkárhozott artikulálásra. Az élet végén a „szubjektív hangúak” egyik legszebbike: a reflexiót kiiktató költészet összegző reflexiója, melynek elemzésével – gondoltam – magától Weörestől kérek segítséget a Weöres-hang megértéséhez. Dal (…) A dalról egyébként sem tudjuk, hogy micsoda: értelmének azonosítása semmivel sem könnyebb, mint a „Weöres-hangé”. De amit Weöressel megtettünk – rövidebbre zárva –, megtehetjük a dallal. Nem arról van-e szó, hogy a dalról is akkor szeretünk beszélni, ha már valami más is: mihelyt dalszerűségére újabb ismertetőjegyeket vesz föl, már azonosíthatónak vagy legalábbis továbbbeszélhetőnek érezzük. Ha szürreális, ha balladisztikus, ha tájleíró, ha a romantika „egyszerű” helyzetdala, ha szerelmes, ha nagy kompozíciót épít magából, ha létösszegző, ha filozofikus – rögtön megnyugszunk. De létezik-e a dal „újabb ismertetőjegyek” nélkül? Nem. A dal felhangzása már meg is fosztja a dalt tiszta dalszerűségétől, a dal már létrejöttekor hozzárendelődik más minőségekhez (a modern dal általában egyszerre többhöz is), amikről lehet beszélni a dal helyett. Weöresnél mégis, mint a nagy „orphikus” költőknél (Blake, Hölderlin, Dickinson, Yeats, Rilke, Mallarmé…) a tiszta dalhangzás mint elérhetetlen határpont ott kísért az egész életműben. Akármi „rakódik” a dalra, nem az a lényeg. A szövegkisugárzás, a szöveg fényének fókuszpontja a dal, amit értelmileg lehívni lehetetlen, de talán meg lehet jeleníteni. „Nem az énekes szüli a dalt, / a dal szüli énekesét” – s minthogy Weöresnek „nem sikerült megszületni”, életművében a hosszú vajúdást követhetjük nyomon. Mintha mindvégig a dal próbálná Weörest valahogy megírni. A dal a lírai megszólalás alapja, a költők szövegszintaxisának mélystruktúrája, de épp ezért (sajnos) levet magáról minden egyénítő, megkülönböztető szándékot. A Weöres-féle költők megkülönböztető jegye, hogy minden jó versük a megkülönböztethetetlenhez közelít, hogy önálló hangjuk épp az önálló hang dallá vesztésének egyéni sorsra szabott formája. Weöres egyéni sorsa, hogy a bármi lehet-ből veszíti dallá a hangjait – és ezért olyan sokféle, hogy méltatói méltán beszélhetnek bármiről.

Tandori Dezső sietett segítségemre, mikor a Dal változásában termékeny sugallatokat adott, hogy megértsem, miért nem akartam a bármiről beszélni. Tandori kijelentéseiből a következőket használtam kiindulópontként. „A dal – formája által védi ki a tartalom tragikumát (…) Pilinszky fogalma, kifejezésmódja volt ez a ‘kivédett tragikum’. Mintegy a tragikum fokozására utalt. A dalnak nem tárgya számít végső elemzésben, hanem eldalolási ‘hője’, annak sugárzása, ahogy dolga (a dalé) tétetik (önmaga által, önmagában, önmagával etc.). Tiszta ellentmondás, gyönyörűség: hogy az önmagában, önmagával stb. zárt dolog a legsugárzóbb.” Tehát emanáció: a modelláló szándék legklausztrofóbabb formája – reflexió nélküli, mégis önkörébe zárt forma. Mert forma. „És formája által kivédi a tartalom tragikumát” – felrémlik Weöres derűje? De vigyázzunk: az a derű a tragikum fokozása; félnék Weöres verseiben esztétizáló optimizmust találni: összetéveszteném életstratégiáját a műveivel. De akár tévesszem csak össze, akkor is figyelmeztet az utolsó néhány év „derűs” depressziója.

közlésérték és dallam

A Canzonét megemlítve Tandori tovább segít: „azért dalsorok ezek (a Canzone sorai), mert oly mindegy, közlésértékük, avagy dallamuk szerint ‘mondjuk, hajtogatjuk’ őket” – a dalhangzásban tehát a közlésérték és a dallam különválaszthatatlan. Az ikonikus olvasatokban meg is próbáltam egyik „szerint” sem „mondani, hajtogatni”: épp, mert a szövegem analitikussága csupán látszat. Talán sikerült (vagy sikerül egyszer) úgy elemezni, hogy a szempontok látszólagos eltagoltsága funkcionális legyen: hogy a szintetikus egészben, a szövegikonban „közlésérték és dallam” egyszerre „hajtogatódjék”, hogy mondogassuk sokszor, az elemzés szövege után is, hogy megmaradhasson a termékeny kielégületlenség, az újraelemzés, az újabb modell vágyának energiasugárzásában.

És megint Tandori: „Vajon a dallal teszünk-e valaminek a kedvére vagy a dal kedvére teszünk, s épp a dal ment fel minket további töprengések ’alól’, nem kell filozófiailag kutatnunk, miféle világegységet, egészet akarunk helyreállítani, szisziphoszi művelet, hanem látszólag csak ‘dalolunk’, dalt hallgatunk…”

Tárgyam tehát felment önmaga végső tisztázása alól, talán mert belevakulnék a felismerésbe – inkább csak elemzők: „dalolok, dalt hallgatok”.

Az élet végén

Átbóbiskoltam teljes életem.
A látványok, mint álmomban, forogtak,
semmit se tettem, csak történt velem,
ezernyi versemet fél-ébren írtam
dohányfüstben, nem is tudom, hogyan.
Süvölvény-kortól fogva mostanig
asszony-kormány pólyáit vattába és
elzsongított, nem bírtam tenni, élni,
szunnyadtam délben, írtam éjszaka,
sötétben szálltam, mint a denevér,
benső szemem nyílt a külső helyett.
Ha közben bölcsesség vagy balgaság
fölrázott volna, szenvedés, akármi:
kazánom túl erős volt, sose robbant,
minden belül kavargóit, forrt, feszített.
Dúlt két világvihar, százmillió
ember pusztult, meghalt anyám-apám:
álmomból serkentőnek mind kevés volt,
akárhogyan szégyenlem, így igaz.
Mindent vetítővásznon éltem át,
még akkor is, ha engem hajkurásztak
disznót őrizni, vagy sírt ásni, vagy
fejem körül fütyültek a lövések,
aludtam folyton, egykedvűn. De most,
hogy vénülés megrázza tagjaim
és bőrömben koccint a csontjaimmal:
végtére fölriadnék és szaladnék
szürcsölni elmulasztott kéjeket,
örülni, s örömöt megbánva, fájni,
késő gyönyörtől megrokkanva halni,
bűzben, koszban, szégyenben, elhagyottan,
mint trágyadombon a veszettkutya.
De, mint mindent, ezt is csak álmodom.
Ha mindeddig nem ébredtem: tudom,
most már halálig hortyogok. Talán
a haldoklás majd ébren szembesít
minden mulasztás terhével. Talán
az álmon túli csöndben ébredek.

Az élet végén a Weöres-líra egyik nagy kérdőjele. Idáig arról beszéltem, milyen nehéz megszoknunk a szándéktalan lírikust, akinek nincs világgá kürtölhető élménye, nincsenek névtelen indulatai, amihez tárgyat, formát, szavakat, megszólalást keres. Azt mondtam, Weöres a hangszer, amin játszik a szél. Weöres fénypontja szivárványszínű, de nem alkot testet, nem születik meg, a földre vendégségbe jár. És most tessék: szabályos, reflexív, élmény-fogantatású nagy vers: létösszegző, mondanám, ha tetszene ez a szó, a Jónás imájának, Esti Kornél énekének, az Epilógusnak rokona. Weöres lírai terében ez a vers mőbiusz-szalag, a dimenziók csodája. Mert Weöressel az intenció nem férhet össze, most is szándéktalan, amire elszánja magát. „Nem szándéka…”, „történik vele” ez is, hogy összegez, hogy reflektál. Nagy meta-vers ez, és nagy tanulság: mégis folytatható tehát a reflexív hagyomány, ami a tizenkilencedik század óta a vers a lírában, amit lehet elemezni, érettségi dolgozatnak, tételnek kijelölni. Mert ez tényleg gondolat, lírává tisztult, beérett reflexió. Még a dikció is, a sorra-vétel gesztusa, az összegző felsorolás is régebbi korokat idéz. (Ezek szerint a régebbi csak azt jelenti, hogy régen tudtunk ilyeneket írni, és nem azt, hogy ma időszerűtlen.) Az élet végén a nagy gyónás, a vallomás verse. És semmi póz, minden tiszta, klinikaian pontos, természetes. Hétköznapiságában ünnepélyes és nagyszabású. Magvaváló vers: egy strukturalista elemzőnek is könnyen részekre tagolódik. Első rész: elejétől a huszonnegyedik sorig (… „De most”), a második részt kettéosztva huszonnegyediktől-harmincharmadik sorig (… „De mint mindent”) és harmincharmadiktól a harmincnyolcadik sorig (… „ébredek”). Arányaiban is lenyűgöző, mint egy Leonardo-kép. Nézzük csak a részhatárokat: 24/38, nézzük a nagyobbik részt az egészhez: 38/62, és egyszerűsítsük végül a törteket: 12/19–19/31, azaz 0,631579–0,612903. Itt a bujtatott aranymetszés, kincskeresőknek.

szaggatottabb respiráció

De nem muszáj zsonglőrködni, hogy megérezzük a vers hibátlan arányait. A szöveg egyetlen nagy lélegzet, ahol a belélegzést a két szaggatottabb respiráció követi, egyetlen lendületben görögnek elő az ötös-hatodfeles jambusok, magától értetődően rakódnak egymásra, barokkosan építik fel a dinamikát, hogy a crescendót-decrescendót csak a nagy mozgásban, a legnagyobb sugarú versívben, távolnézetből lehessen észrevenni. Ha közelről nézzük, úgy rakódnak egymásra a tíz-tizenegy szótagos sorok, mint a homokszemek: alig mozdul el a hangerő, a feszültség kitartott, nem rapszodikus. „Átbóbiskoltam teljes életem” – ez a vers premisszája, amit ugyanúgy körbejár, mint az olvasat a magáét. Az egysornyi letett kijelentő mondat után egy négysoros és egy hatsoros „kifejtés” következik. Egységes izomzatúak a sorok, nincs kényszeres enjambement, ami a szabad versnek tartást szokott adni – még a laza jambust is helyre rakja egy-egy kevésbé indulatgazdag versben. A sorvégek általában szintagmahatárok: a természetes beszéd sorzárlata nem fél a szintagmahatártól, vesszőre is elég erősen fut ki. A klasszikus nagy versek versizom-játéka meri a megfeszítést indító lendületben is vesszővel, sorvégre tenni. A harminchétből csak tíz enjambement (a 4–5; 7–8; 12–13; 16–17; 21–22; 22–23; 25–26; 27–28; 35–36; 37–38. sorhatáron). Eleinte egy-egy szó fut csak át az új sorba, hogy később, a huszonnegyedik sor körül az enjambement-ek megerősödjenek a szakaszváltás előtt (itt van a vers fortissimója, itt a legizgatottabb a soriramlás), s hogy a végén a két párhuzamos, kifulladó „talán”-nal utoljára megjelenjenek.

Körülbelül elég is ennyi a vers akusztikai-indulati rajzáról. Most jöhet, amit mond. Weöresnél megint furcsa ezt leírni: nála általában nem választható szét az indulati rajz az „üzenettől”. Az ő köztes, a nyelvbe is vendégként járó szavai repülési ívükben hordozzák az „üzenetet” (ha van olyan, hogy üzenet). A létösszegzés hagyománya, a metalíra, a reflexió azonban tartalmi megközelítésekre is késztet. Ebben a versben életre kel a tartalom illúziója – csak épp ez is szándéktalan; az üzenet a negatívban jön át, a képek homorúak: csupa ez se és az se. Weöres szembenéz ezzel a köztességgel, és szembenézése is köztes: ezzel modellál, ezzel bizonyít, ezért hiteles.

„Átbóbiskoltam teljes életem.” Következhet a tézis utáni „kifejtés”: „A látványok, mint álmomban, forogtak, / semmit se tettem, csak történt velem, / ezernyi versemet fél-ébren írtam / dohányfüstben, nem is tudom, hogyan.” Milyen gyönyörű, ahogy a köztes lét szemléltetésekor szinte nyelvtani definícióját kapjuk a mediális igéknek: „semmit sem tettem, csak történt velem”: hogy ami a nyelvtanban igenem, az itt létmód lehessen. Az ötödik sor helyzeti decrescendója, a tétova „nem is tudom, hogyan” a Nyugat első nemzedékét idézi, Kosztolányit, aki mindig meglep az alulexponált sorok lírai hitelével. Az újabb, a hatodik sorban kezdődő mondatnak hat sorra kellett kifeszülnie, s bevallom, először megijedtem, hogy az invenciózus „süvölvény-kor” és az Adyt idéző „asszonykormány” nem téríti-e el a verset a felszíni truvájok irányába, de nem; jönnek a nagy sorok, nyolcadik, kilencedik, tizenegyedik; és itt a mőbiusz-szalag: Weöres benső végtelenje reflexiókörökben. Még mindig a belélegzés mikrodomborzata, újabb és újabb négysoros megszólalás, végül egy majdnem ötsoros. Kazánképre, belső kavargásra külső vihar: háborúk, halál, disznóőrzés, sírásás – Pilinszky motívum-embriók, amelyek nem fejlődnek ki a versben. Nem születnek meg, elnyomja őket az álom, a gyónás, az „álmodtam folyton egykedvűn”, a „mindent vetítővásznon éltem át”, az „akárhogy szégyenlem, így igaz”, az „álomból serkentőnek túl kevés”. És jön egy nagy vörösmartys csavart fordulat: „De most, / hogy vénülés megrázza tagjaim / és bőrömben koccint a csontjaimmal”. Akárha az Előszó romantikus képhasználatát látnánk: a „csontokkal koccintó vénülés” megszólalásig hasonlít az „emberfejekkel labdázó vész”-re. Mégis, az indító respiráció rémületében már-már féltjük a verset: nem sok ez, ahogy a montázsszerűen egymás mellé tett elvarratlan hang- és képanyaggal Weöres megidézi az egész líratörténetet? Mert a kettőspont utáni kosztolányis-babitsos négy sor belefut Pilinszkybe: „végtére fölriadnék és szaladnék” (Babits, Kosztolányi), „szürcsölni elmulasztott kéjeket” (Babits), „örülni, s örömöt megbánva fájni” (Babits, Ady), „késő gyönyörtől megrokkanva halni” (Arany, Babits), „bűzben, koszban, szégyenben, elhagyottan” (József Attila, Pilinszky), „mint trágyadombon a veszettkutya” (Pilinszky, esetleg Babits).

De mégse sok a halmozás, mert jó helyen van a versben: a kétívű respiráció határán, hogy a második ívben Weöres egy újabb csavarral, újabb szándéktalansággal visszavegye a hangját: „De mint mindent, ezt is csak álmodom”. Mintha az első sor térne vissza. Még a letett kijelentő mondat is hasonlít, s a két analóg sor hídja fájdalmasan, elnézően feszül az álmodó fölött. Hogy el ne érzékenyüljünk, Weöres becsempész még egy csöpp humort is: „halálig hortyogok”, ami abszurd kontrasztban áll a két enjambement-os „talán”-nal, amelynek minden szava súlyos, mégis a semmibe fut ki: „Talán / a haldoklás majd ébren szembesít / minden mulasztás terhével. Talán / az álmon túli csöndben ébredek.”

kép | Morris Graves művei, wikiart.org